Korponai Csaba fölvetette a kérdést a Facebookon, hogy a vajdasági magyarságot fokozottan sújtó elvándorlási hullám vajon nem tömegpszichózis eredménye-e. A bejegyzése percek alatt „fölrobbant”: boldog-boldogtalan hozzászólt, volt, aki (virtuálisan, persze) a hátát lapogatta, hogy „végre valaki kimondta a tutit”, mások (szerencsére szintén csak virtuálisan) a torkának estek, mert hát „hogy merészel ilyet feltételezni bárki is a kényszerből távozókról”.
Pedig az ismerősöm nem azt mondta, hogy „divatjelenség” az elvándorlás – amit állítani valóban vérlázító provokáció, noha nem egy hatalmi vajmagy politikus száját elhagyta már ez a rosszindulatú és cinikus kifejezés –, hanem arra próbált utalni, hogy immár azok is mennek, akiknek ez esetleg korábban meg se fordult volna a fejében (esetleg még egzisztenciálisan sem kényszerülnének rá), ha nem az exodus volna a mindennapi tapasztalatuk, s hogy immár a racionális mérlegelés egyre több kivándorlás mellett döntő személynél, családnál másodlagossá válik vagy teljesen elmarad, és a döntés egyre inkább érzelmi alapokra tevődik át: „mind mennek/menekülnek, mi is menjünk/meneküljünk innen!”
Olyan öngerjesztő mechanizmus – vagy ha úgy tetszik, tömegpszichózis – ez, amit három Prosperitati se tudhat megállítani – ha továbbra is ennyire „fojtós” marad itt a „levegő”. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem csapott volna át a jelentős mértékű (főként gazdasági okokkal magyarázható) elvándorlás tömeges exodusba, ha nem éreznék az emberek úgy, hogy már a puszta véleménynyilvánítás is egzisztenciális kockázattal jár, hogy dúl a pártfoglalkoztatás és dívik a kontraszelekció, a kritikus vagy ellenzéki hangokat pedig teljesen elszigetelik, illetve kiirtják. Egyszóval, ha nem éreznék úgy, hogy megfulladnak (amellett, hogy esetleg éhen halnak).
És bizony mindezért nem csak az ország többségi hatalmi elitje tehető felelőssé, hanem a mi kisebbségi hatalmi elitünk is.
Utolsó kommentek