Tíz évvel ezelőtti cikkeimet rendezgetem, azokat, amelyek egykoron a Symposion-line-on (ne kattintson, kár a gőzért) az első vajdasági magyar internetes véleményportálon jelentek meg. A Sirbik Attilával társszerkesztett „közéleti kultúrmonitor” alapvetését még ma is vállalom. „Tőlünk oly távoli, mégis, hozzánk oly közeli allegóriával élve: szántani és vetni akarunk. A vajdasági magyar közéletben – ha van egyáltalán ilyen – csak vetni szokás, meg csodálkozni utána, hogy miért nem nő ki semmi a magból. Ennek oka, hogy fölszántatlan földbe hullajtják a magot. Nagyon nagy hiány van szigorú, elemző és szókimondó kritikákból, melyekben – a szerzők vérmérsékletétől és a témától függően – némi indokolt fikázás – miként a trágya, még ha büdös is – csak jótékonyan hathat. Annál több azonban a dicshimnusz, az egekig magasztalás, mintha csak minden a legnagyobb rendben volna, és köröttünk mindenki mindenben zseniális és emberfeletti teljesítményről tenne tanúbizonyságot. A másik gyakori jelenség pedig az elhallgatás: ami silány, arról – mint a halottról – inkább hallgassunk. Hát ne hallgassunk!”
A közállapotokat ostorozó jegyzetekből úgy tűnik, itt szinte semmi nem változott az eltelt egy évtized alatt. De az is lehet, hogy változott, romlott, csak én voltam akkor még túl szigorú. (Az optimista hozzáállás ennek épp az ellenkezője volna: ma vagyok túl szigorú, vagyis a helyzet tulajdonképpen javult.) Ilyen mondatokat írtam le egykoron:
„Nálunk a zabálás–sportolás–hagyományőrzés háromszögén kívül rekedt tevékenységi köröknek vajmi kevés esélyük van tisztességes támogatásra a »közösség« részéről, nem mintha zabálásra, sportolásra és hagyományőrzésre ne volna szükség, én csupán az aránytalanságokról beszélek.”
„Ha végignéz az ember a vajdasági magyar intézmények egyre bővülő, ám egyre hígabb állagú során (micsoda képzavar!), vérmérsékletétől függően, vagy kiakad, mint a sezlonyrugó, és idegesen a földhöz kezdi verdesni magát, esetleg a kezébe kerülő nehéz tárgyakat fogja dobálni szerteszét (betontáblákat az emeletes ház tetejéről, mondjuk), vagy összecsomagol és veszi a kalapját, esetleg önmagába zuhan, bezárkózik valahová, ahol nem érik ama híg állagú sor ingerei.”
„…a foteleket és katedrákat birtokló politikai és szellemi vezetőinknek tökéletesen megfelel a kritikai közvélemény hiánya. Bár igen gyakran nyilatkozzák azt, hogy munkájukat nyugodtan lehet bírálni, tudhatják, hogy úgysem akad senki, aki ezt meg merné kockáztatni, ha egyáltalán van olyan, akinek van kapacitása ilyesmire, hiszen a magyar közösség szellemi színvonala rohamosan zuhan.”
2006-ban és 2007-ben íródott cikkekből idéztem. Döbbenetes? Szomorú? Megnyugtató? Nem tudom eldönteni.
Bemocskolni a rohadékoknak
De mielőtt kardunkba dőlnénk, szögezzük le: nem minden rossz itt. Sőt, van, ami kifejezetten jól működik, amire méltán lehetünk büszkék, és amire egyelőre nem tenyerelt rá a politikai hatalom betiltással, forrásmegvonással, rossz hír keltésével, párhuzamos struktúrák megteremtésével – már ahogy ezt csinálni szokta. Egy ezen kevés intézményünk/rendezvényünk közül a szabadkai Desiré Central Station. Egy olyan nemzetközi kortárs színházi fesztivál ez, amelyet a megrendezésének első évétől kezdve a délkelet-európai régió legjelentősebb színművészeti szemléi között tartanak nyilván, és ennek a méltán kivívott elismerésnek kilenc éven át képes volt maradéktalanul megfelelni.
A legnagyobb sajnálatomra csak öt fesztiváli előadást láttam a 18-ból, de ezek között is volt egy, amely katartikus élményt nyújtott. Történetesen épp a házigazda Kosztolányi Dezső Színház Felhő a nadrágban című előadása, amelynek premierjét a múlt vasárnap zárult fesztivál idejére időzítették.
Nem vagyok az a bravózós, ujjongva ünneplő típus, inkább keresem a kákán a csomót (nem mindig vagyok tekintettel a káka tövén költő rucára, elismerem), de ezúttal egyszerűen nem volt ülve maradásom, amikor vége lett az előadásnak. És nem csak én tapsoltam állva, hanem szinte a teljes publikum.
A dölyfös hatalommal, a túlerővel szemben egyetlen igazán hatásos fegyver létezik: a humor. (Aki megelégszik ezzel az egy közhellyel, az onnan folytassa az olvasást, hogy „Ilyen gyilkos humorú…”.) Ha azt látod, hogy mindenki csak gyáván tűr, hogy nincs, aki lázadna az igazságtalanságok ellen, vagy csak maroknyian vagytok ilyenek, két választásod van: te is beállsz a néma leventék sorába, vagy harcolsz. Ha ez utóbbit választod, csinálhatod hót komolyan, mint a vallási fanatikusok, vagy kinevetve az ellenfelet. Kokan Mladenović rendező most is a humor mellett döntött. Ilyen gyilkos humorú, bátor, ugyanakkor önironikus produkciót ritkán látni a szerbiai színházakban. Ha társadalmi problémákról akar szólni egy előadás, az általában a végletekbe menekül: vagy túlságosan absztrahál, így aztán mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, vagy, épp ellenkezőleg, szájbarágósan aktualizál, kérkedik a vélt bátorságával. A Felhő a nadrágbannak sikerült megtalálni a középutat, és eltalálni a közönség neuralgikus pontját – pozitív értelemben persze. Mert mi, a gyávák, a meghúzódók, a lázadozók, a harcosok, mind ott ültünk a közönségben, és mindnyájunknak jól esett, hogy végre valaki helyettünk, velünk vállvetve, csendes vagy hangos biztatásunk közepette jól bemocskolt egyet a rohadékoknak.
Nézzék meg, amíg megtehetik!
1917 - 2017 Russian revolution - KDSZ from Zsófi Szerda on Vimeo.
Utolsó kommentek