Amikor először elővettem, rá se hederített, nem zavartatta magát, hiába köszörültem a torkom, előrántotta ő is, és már nem akadályozhattam meg, hogy használja.
Másodszor egyszerűen elfelejtettem előhúzni, és már csak akkor kapcsoltam, amikor megtörtént a dolog.
A harmadik alkalomkor észrevette, hogy elővettem, megrökönyödéssel nézett rám, én pedig pirulva magyarázkodtam, hogy hát nekem is van, nincs szükségem az övére.
Negyedszerre már tudta, kivel áll szemben, megjegyzett – „ez az az alak, aki mindig előhúzza a magáét”, gondolhatta –, és mosolygott azon, hogy egy ilyen bogaras emberrel van dolga.
Pedig ez nem bogarasság, csak környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolásból eredő viselkedésforma. Mi a fenét csináljak azzal a rengeteg zacskóval, amit minden egyes bevásárlás után a pénztárnál rám akar tukmálni?
***
Tizenhárom évvel ezelőtt írtam ezt a rövid karcolatot, de a helyzet semmit nem változott, csak a pénztáros. Minden egyes bevásárláskor keményen meg kell küzdenem azért, hogy a magammal hozott szatyrokba pakolhassam a holmit.
A küzdelmem jutalma pedig minden alkalommal:
– a megbotránkozás („Dehát csak nem teszi ugyanabba a szatyorba a villanykörtét meg a szalámit?!”)
– a hülyének nézés („Nem fogja elbírni az a szatyor, beleteszem inkább dupla nejlonzacsiba.”) és
– a megsértődés („Valójában engem utál, nem is a zacskóimat!”).
Megy tehát az iszapbirkózás a mindenkori pénztárossal, ám a minap úgy tűnt, erős szövetségest kapok: magát az államot. A Politika napilap röppentette föl a hírt, hogy Szerbiában betiltják a vékony műanyagszatyrokat. A reszortminiszter pár nappal később kissé lehűtötte a vad környezettudatos kedélyeket, mondván, egyelőre ott tart a dolog, hogy igyekeznek rávenni a nagyobb áruházláncokat a zacskók megfizettetésére. Állítólag ugyanis már a jelképesnek mondható 2 dináros zacskóár is nevelő hatással bír: az egyik üzletláncban, ahol a megfizettetést alkalmazzák, felére csökkent a zacskót igénylők száma, és mind több polgár hozza magával a cekkert (vagy távozik káromkodva).
Csakhogy a felére csökkenés még nagyon messze van az Európai Unió irányelvének megvalósulásától, eszerint ugyanis 2020-ig minden EU-tagállamnak állampolgáronként évi 90 darab alá kell csökkentenie az eladótéri műanyag zacskók felhasználását, majd 2025-re évi 40-nél több nem juthat egy polgárra. Szerbiában egyes kimutatások szerint az éves műanyagzacskó-fogyasztás horrorisztikus 2.555 zacskó/fő/év. (Bár arról nem szól a fáma, hogy ezt az adatot honnan nyerte ki a Politika, de ismerve polgáraink mentalitását („’ajde, elveszek még párat, köllhet valamire”), nem lepne meg, ha igaz lenne ez a fejenkénti 7 db/napról szóló információ.)
Hozzánk képest a görögök kimondottan jól állnak (400 zacskó/fő/év), mégis komoly stratégiát állítottak fel a zacskók visszaszorítására. A vékony (tehát 15–50 mikron vastagságú) füles tasakok árusítását 4 eurocentre kötelezték, de ha ez nem hozza meg a várt csökkenést, drágítanak 0,07 euróra. És ha még ez se lesz elegendő az uniós irányelvek megvalósulásához, 2020-ban jön a teljes tiltás.
Erősen megoszlanak a vélemények, hogy vajon a fokozatos leszoktatás vagy a sokkterápia-e a hatékonyabb módszer a népnevelésben. Én inkább az előbbit pártolom. Meggyőződésem, hogy az emberek a bukszájukban hordják az agyukat: a pénztárcájuk eszükbe fogja juttatni, hogy magukkal kellene vinni a boltba azt a szövettáskát.
Mert mi történne a sokkterápia alkalmazása, azaz a betiltás esetén! A legborúlátóbb forgatókönyv szerint megjelenne a zacskómaffia, a pult alól kezdenék osztogatni a poliakármi-kőolajszármazékból készült zacskókat, amiket illegális, külföldi zacskógyárakból csempésznének be a határon. A boltok, mivel nem ingyen jutnának hozzá a tiltott áruhoz, viszont ingyen volnának kénytelenek azt továbbadni, az árrést beépítenék az áraikba, így aztán többet fizetnénk még az alapvető élelmiszerekért is, mint a legális zacskós időkben.
De ha, tételezzük fel, nem is ez az alkoholtilalmi időket idéző forgatókönyv következne is be, igen gyorsan meg kellene oldani a volt-nincs zacskók helyettesítését. Mivel?
– Papírtasakokkal? Előállításuk sokkal több energiát vesz igénybe, mint a nejlonszatyroké, nem beszélve az irdatlan mennyiségű fáról, amit ki kellene vágni a tömeggyártásukhoz.
– Ún. lebomló műanyagból készült zacskókkal? De hiszen már most a legtöbb nagy áruházláncban ilyen zacskót vihetünk haza. Az a gond velük, hogy az elnevezésük megtévesztő: nem lebomlanak, hanem egészen apró darabokra hullanak szét, vagyis megmaradnak műanyagként a természet körforgásában, ezáltal még alattomosabban gyilkolva az élővilágot, mint a teknősök fejére tekeredő, évszázadok alatt lebomló társaik.
– Valóban lebomló, pl. cukornádból készült zacskókkal? Jól hangzik, csak épp az előállításuk drága olyannyira, hogy semmiképp sem jön össze az ár-minőség arány, a teherbírásuk ugyanis kétségbeejtően csekély.
A teljes tiltás tehát betarthatatlan és/vagy drága. A fokozatos leszoktatás azonban párosítható egy másik környezettudatosságra nevelő módszerrel: a nem lebomló zacskókat ugyanis újra lehetne hasznosítani – ha akadna valaki, aki begyűjtené az elhasznált zacskókat és alkalmazná az újragyártási technológiát. És mivel a műanyag teljes kiiktatása az életünkből jelen pillanatban utópisztikusnak tűnő törekvés, előremutató opcióként csakis a felhasznált zacskómennyiség redukciója és a redukált mennyiség reciklálása kínálkozik.
Az az érzésem, hogy még több ezer tonna műanyag szatyor folyik le a Dunán, mire általánosan elterjedt gyakorlat lesz Szerbiában a zacskóktól való önmegtartóztatás, de talán azt még megérem, hogy a pénztáros helyeslően rámmosolyog, amikor előrántom a magamét.
Utolsó kommentek