Pannonanizáló Balkánaán

Délről hegy, Keletről folyó, Északról betonút, Nyugatról temető.
Lejönni, átkelni, továbblépni, megállapodni.

Médiapartner

autonomia_autonomija_info.jpg

Facebook-oldal

A bloggerről

PRESSBURGER CSABA (1976) újságíró, publicista, kritikus.
A szerző riportjai, interjúi, kritikái és publicisztikai írásai a PRESSBURGER.ORG honlapon olvashatóak.

Utolsó kommentek

Naptár

június 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Friss topikok

SOKKOLÓ: Bankrablással vádolják Aleksandar Vučićot!!!

2018.06.13. 23:29 pressburger

Játékunk nem volt öncélú. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy akár a legfelkészültebb, legtájékozottabb médiafogyasztót is meg lehet vezetni, el lehet bizonytalanítani, manipulálni lehet, és ezt, sajnos, egyre gyakrabban olyan médiumok is megteszik, amelyeket közpénzekből finanszíroznak, és amelyeknek kutyakötelessége volna a teljeskörű, pontos, tárgyilagos és kritikus tájékoztatás.

Az ún. fake news, vagyis a hamis hírek kiszűrése, leleplezése, a tényfeltáró újságírás – legalábbis ebben a régióban, ahol élünk – teljes egészében a civil médiára hárult. A kommerciális médiumokat többnyire csak a profit növelése és az erre alkalmas tartalmak közlése érdekli (tisztelet a kivételnek), és ez igen ritka esetben párosul oknyomozói műfajjal, míg a közszolgálati, azaz a polgárok adójából és/vagy előfizetési díjából fenntartott média az aktuális hatalmi struktúrák kiszolgálójává vált (itt is vannak morzsányi kivételek persze). A pályázásra kényszerülő, projektpénzekből, esetleg a polgárok önkéntes felajánlásaiból élő civil médiumok azok, amelyeknek még fontos az igazság; de ne legyünk álszentek, és mondjuk ki: a tények feltárása és az igazság kiderítése nem pusztán hivatástudatból fontos számukra, hanem egyszerűen ebből élnek, az újságíróik ezért kapják a fizetésüket.

Mármost akármennyire is igyekeznek ezek a médiumok az igazságot eljuttatni különféle csatornákon a polgárokhoz, lehetőségeik a politikai és gazdasági elitek által leuralt médiatérben igencsak korlátozottak. Szinte csak az internetre számíthatnak.

Éppen ezért sokkal hatékonyabban tudnának információkat a célközönséghez eljuttatni, ha bizonyos területeken koordináltan lépnének fel (pl. a törvényi szabályozási javaslat megfogalmazása, adománygyűjtő akciók, adatok és információk cseréje, esetleg egy közös kiadvány létrehozása).

Nemrégiben volt is egy erre irányuló kezdeményezés a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének szervezésében. A találkozón, amelyen megtörténtek az első lépések a jövőbeni együttműködés útján, a magyar médiumok közül egyedül a Családi Kört és a Szabad Magyar Szót kiadó Sajtószabadság Alapítvány képviseltette magát.

Szólj hozzá!

Címkék: fake news NDNV

Ne vedd zokon, ha előveszem

2018.05.06. 23:30 pressburger

Amikor először elővettem, rá se hederített, nem zavartatta magát, hiába köszörültem a torkom, előrántotta ő is, és már nem akadályozhattam meg, hogy használja.

Másodszor egyszerűen elfelejtettem előhúzni, és már csak akkor kapcsoltam, amikor megtörtént a dolog.

A harmadik alkalomkor észrevette, hogy elővettem, megrökönyödéssel nézett rám, én pedig pirulva magyarázkodtam, hogy hát nekem is van, nincs szükségem az övére.

Negyedszerre már tudta, kivel áll szemben, megjegyzett – „ez az az alak, aki mindig előhúzza a magáét”, gondolhatta –, és mosolygott azon, hogy egy ilyen bogaras emberrel van dolga.

Pedig ez nem bogarasság, csak környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolásból eredő viselkedésforma. Mi a fenét csináljak azzal a rengeteg zacskóval, amit minden egyes bevásárlás után a pénztárnál rám akar tukmálni?

***

illusztracio.jpg

Tizenhárom évvel ezelőtt írtam ezt a rövid karcolatot, de a helyzet semmit nem változott, csak a pénztáros. Minden egyes bevásárláskor keményen meg kell küzdenem azért, hogy a magammal hozott szatyrokba pakolhassam a holmit.

A küzdelmem jutalma pedig minden alkalommal:

– a megbotránkozás („Dehát csak nem teszi ugyanabba a szatyorba a villanykörtét meg a szalámit?!”)

– a hülyének nézés („Nem fogja elbírni az a szatyor, beleteszem inkább dupla nejlonzacsiba.”) és

– a megsértődés („Valójában engem utál, nem is a zacskóimat!”).

Megy tehát az iszapbirkózás a mindenkori pénztárossal, ám a minap úgy tűnt, erős szövetségest kapok: magát az államot. A Politika napilap röppentette föl a hírt, hogy Szerbiában betiltják a vékony műanyagszatyrokat. A reszortminiszter pár nappal később kissé lehűtötte a vad környezettudatos kedélyeket, mondván, egyelőre ott tart a dolog, hogy igyekeznek rávenni a nagyobb áruházláncokat a zacskók megfizettetésére. Állítólag ugyanis már a jelképesnek mondható 2 dináros zacskóár is nevelő hatással bír: az egyik üzletláncban, ahol a megfizettetést alkalmazzák, felére csökkent a zacskót igénylők száma, és mind több polgár hozza magával a cekkert (vagy távozik káromkodva).

Csakhogy a felére csökkenés még nagyon messze van az Európai Unió irányelvének megvalósulásától, eszerint ugyanis 2020-ig minden EU-tagállamnak állampolgáronként évi 90 darab alá kell csökkentenie az eladótéri műanyag zacskók felhasználását, majd 2025-re évi 40-nél több nem juthat egy polgárra. Szerbiában egyes kimutatások szerint az éves műanyagzacskó-fogyasztás horrorisztikus 2.555 zacskó/fő/év. (Bár arról nem szól a fáma, hogy ezt az adatot honnan nyerte ki a Politika, de ismerve polgáraink mentalitását („’ajde, elveszek még párat, köllhet valamire”), nem lepne meg, ha igaz lenne ez a fejenkénti 7 db/napról szóló információ.)

Hozzánk képest a görögök kimondottan jól állnak (400 zacskó/fő/év), mégis komoly stratégiát állítottak fel a zacskók visszaszorítására. A vékony (tehát 15–50 mikron vastagságú) füles tasakok árusítását 4 eurocentre kötelezték, de ha ez nem hozza meg a várt csökkenést, drágítanak 0,07 euróra. És ha még ez se lesz elegendő az uniós irányelvek megvalósulásához, 2020-ban jön a teljes tiltás.

Erősen megoszlanak a vélemények, hogy vajon a fokozatos leszoktatás vagy a sokkterápia-e a hatékonyabb módszer a népnevelésben. Én inkább az előbbit pártolom. Meggyőződésem, hogy az emberek a bukszájukban hordják az agyukat: a pénztárcájuk eszükbe fogja juttatni, hogy magukkal kellene vinni a boltba azt a szövettáskát.

Mert mi történne a sokkterápia alkalmazása, azaz a betiltás esetén! A legborúlátóbb forgatókönyv szerint megjelenne a zacskómaffia, a pult alól kezdenék osztogatni a poliakármi-kőolajszármazékból készült zacskókat, amiket illegális, külföldi zacskógyárakból csempésznének be a határon. A boltok, mivel nem ingyen jutnának hozzá a tiltott áruhoz, viszont ingyen volnának kénytelenek azt továbbadni, az árrést beépítenék az áraikba, így aztán többet fizetnénk még az alapvető élelmiszerekért is, mint a legális zacskós időkben.

De ha, tételezzük fel, nem is ez az alkoholtilalmi időket idéző forgatókönyv következne is be, igen gyorsan meg kellene oldani a volt-nincs zacskók helyettesítését. Mivel?

– Papírtasakokkal? Előállításuk sokkal több energiát vesz igénybe, mint a nejlonszatyroké, nem beszélve az irdatlan mennyiségű fáról, amit ki kellene vágni a tömeggyártásukhoz.

– Ún. lebomló műanyagból készült zacskókkal? De hiszen már most a legtöbb nagy áruházláncban ilyen zacskót vihetünk haza. Az a gond velük, hogy az elnevezésük megtévesztő: nem lebomlanak, hanem egészen apró darabokra hullanak szét, vagyis megmaradnak műanyagként a természet körforgásában, ezáltal még alattomosabban gyilkolva az élővilágot, mint a teknősök fejére tekeredő, évszázadok alatt lebomló társaik.

– Valóban lebomló, pl. cukornádból készült zacskókkal? Jól hangzik, csak épp az előállításuk drága olyannyira, hogy semmiképp sem jön össze az ár-minőség arány, a teherbírásuk ugyanis kétségbeejtően csekély.

A teljes tiltás tehát betarthatatlan és/vagy drága. A fokozatos leszoktatás azonban párosítható egy másik környezettudatosságra nevelő módszerrel: a nem lebomló zacskókat ugyanis újra lehetne hasznosítani – ha akadna valaki, aki begyűjtené az elhasznált zacskókat és alkalmazná az újragyártási technológiát. És mivel a műanyag teljes kiiktatása az életünkből jelen pillanatban utópisztikusnak tűnő törekvés, előremutató opcióként csakis a felhasznált zacskómennyiség redukciója és a redukált mennyiség reciklálása kínálkozik.

Az az érzésem, hogy még több ezer tonna műanyag szatyor folyik le a Dunán, mire általánosan elterjedt gyakorlat lesz Szerbiában a zacskóktól való önmegtartóztatás, de talán azt még megérem, hogy a pénztáros helyeslően rámmosolyog, amikor előrántom a magamét.

Szólj hozzá!

Kúl-e két országban szavazni?

2018.04.05. 18:37 pressburger

Kérdezek-felelek

valasztas.jpg

 Mutatkozzon be, kérem!

– Pressburger Csaba vagyok, szerb–magyar kettős állampolgár, Vajdaságban élek, s szavazok minden szerbiai és minden magyarországi választás alkalmával.

– Milyen jogon szól bele Ön Magyarország sorsába, hiszen nem ott él és nem ott adózik?

– Alanyi jogon: magyar állampolgár vagyok. De nem akarom megkerülni a kérdést, tisztelt szerkesztő úr, nyilván arra kíváncsi, honnan formálok erkölcsi jogot arra, hogy a voksommal befolyásoljam a választás kimenetelét. Fordítsuk meg a kérdést és módosítsunk egy picit rajta: miért hirdeti ma már a magyarországi parlamenti pártok túlnyomó többsége, hogy nekem helyes volt megadni a magyar állampolgárságot, ezzel együtt pedig a szavazati jogot is? A választ nem tudom, csak találgathatok: mert az érdekeik ezt kívánják; mert mélyen hisznek ennek helyességében; mert az általuk képviselt vagy maguknak megnyerni kívánt választópolgárok ezt akarják hallani. A lényeg mégis az, hogy a magyar Országgyűlés 2010-ben döntött az egyszerűsített honosítási eljárásról, és ma nincs egyetlen olyan komolyabb befolyással bíró párt sem, amely ennek visszavonását hirdetné. Én a magyar állampolgárságot és a vele járó szavazati jogot magamtól sohasem kértem; nekem ezt felkínálták, én pedig köszönettel elfogadtam. Mindig is igyekeztem élni a jogaimmal: azokkal is, amelyekért harcoltam, de azokkal is, amelyek úgymond az ölembe hullottak. És ahol a jog kezdődik, ott az erkölcs véget ér.

– Elég cinikus az Ön hozzáállása ehhez a kérdéshez, Pressburger úr, nem gondolja?

– Nem kívánok belefolyni erkölcs- és jogfilozófiai fejtegetésekbe, csupán a cinikusság vádját szeretném röviden elhárítani. Nem tagadom az erkölcsi és a jogi normarendszer szoros kapcsolatát, bármikor hajlandó vagyok azokért a jogokért kiállni, amelyek az általam képviselt etikai normákon alapszanak, illetve az olyan jogok felszámolásáért küzdeni, amelyek ellentétesek az én erkölcsiségemmel. Csupán azt mondom, hogy a jog az jog: amíg érvényben van, etikai alapon csupán kívülről ostromolható, jogszerűsége azonban nem vonható kétségbe.

– Megpróbál kibújni a kérdés alól, de nem fog sikerülni. Akkor tehát: az Ön által képviselt etikai normákkal összeegyeztethető-e, hogy Ön külföldi illetékességű személyként szavazhat a magyarországi választáson?

– Igen, összeegyeztethető, noha elismerem, szólnak argumentumok a szavazati jog kiterjesztése ellen is, de mindent egybevetve nálam mégis a pró érvek irányába billen el a mérleg nyelve. Általában azzal szoktak érvelni a szavazati jog (és esetleg a kettős állampolgárság) megadásának ellenzői, hogy én nem Magyarországon adózok, ennélfogva ne is szóljak abba bele, hogy a magyarországi illetékességű személyek adóját milyen hatalom és hogyan ossza szét. Sajnos elég sokan érvelnek ezzel nem elvi meggyőződésből, hanem aktuálpolitikai megfontolásból: mert azt vélelmezik, hogy a határon túli magyar szavazók a nekik nem tetsző politikai opciót támogatják. Őket nyilván nem fogom tudni elvi alapon meggyőzni. Én azokkal akarok vitatkozni, akik az adózás-dolgot valóban elvből és nem pártpreferenciájuk okán emlegetik. Az igaz, hogy nem Magyarországon adózok, de azok a magyar állampolgárok sem, akik életvitelszerűen, évek óta külföldön (főként nyugati országokban) dolgoznak és szavazhatnak. Valóban nem Magyarországon adózok, de magyarországi adóforintok – kormányoktól függően kisebb vagy nagyobb mértékben – támogatások formájában jelentősen befolyásolják a határon túli magyar (kettős) állampolgárok életét. És az a befolyás, amit gyakorolhatok, gyakorolhatunk mind együttvéve mi, határon túli magyarok, igazán szimbolikus: két-három mandátum sorsa…

– …ami akár döntő is lehet, például a kétharmados többség múlhat rajta.

– Tegnap a kétharmados többség, holnap egy új kormány. Ha már a politikai megközelítést erőlteti, szerkesztő úr, hadd jegyezzem meg: a pártpreferencia nem csak Magyarországon, hanem a határon túl is változó kategória, nem egy bebetonozott dolog, mint ahogy az esetleg ma tűnik.

– Dehogy erőltetem a politikai megközelítést, hiszen még azt az indiszkrét kérdést se tettem föl, hogy kire adta le a levélszavazatát. Maradjunk csak az elveknél, a jogoknál és az etikai normáknál! Önnek jogában áll Magyarországon és Szerbiában is szavazni, két ország sorsát is befolyásolhatja, míg másokra, akik csak egy állampolgársággal rendelkeznek, ez nem vonatkozik. Az Ön erkölcsi normarendszerébe az elmondottak alapján nyilvánvalóan belefér, hogy ilyen pozitív diszkriminációt önmagára nézvést el tudjon fogadni és – mint kínálkozó joggal – éljen is vele. De mi erre a magyarázata?

– A magyar kulturális nemzet részének tekintem magam, egyúttal a szerbiai politikai nemzet tagja is vagyok. Az első az én választásom, noha nyilván jelentősen befolyásolta a döntésemet a neveltetésem. A másodikba „beleszülettem”, noha dönthettem volna úgy is, hogy elhagyom, mégsem tettem. Azt nyilván nem kell megmagyaráznom, miért érzem szükségét, hogy a szerbiai politikai élet alakulásába szavazatommal (is) beleszóljak. Ugyanakkor a magyar kulturális nemzet kisebbségi sorban élő – több szempontból is versenyhátrányban levő, tehát negatív diszkriminációk sorát tapasztaló – tagjaként örvendetesnek tartom, hogy immár a magyar politikai nemzet részese is lehetek. A magyar politikai nemzet halmaza – történelmi léptékkel mérve – egészen „tegnapig” magában foglalta a magyar kulturális nemzet halmazát, és a különböző kötelékek elég erősek maradtak ahhoz, hogy 2010-ben a magyar politikai nemzet jelentéstartományát országhatárokat átívelve kiterjesszék. Nevezhetjük ezt fellengzősen történelmi elégtételnek vagy a kisebbségi sorsért való kárpótlásnak is.

– Tehát magyarnak lenni határon túl is – kúl?

– Ha nem is kúl, de iszkulírozható.

1 komment

A szegény újságíró kivonul a civilizációból

2018.03.12. 00:06 pressburger

harom_kismalac2.jpgJubileumi tizenöt évvel ezelőtt kezdtem hivatásszerűen újságírással foglalkozni. Ez alatt az idő alatt számtalanszor hallottam idősebb kollégáktól, hogy „aki egyszer belekóstol ebbe a szakmába, az többé nem szabadulhat tőle, az mindörökké az újságírás rabja marad”. Én ezt egyetlen pillanatig sem éreztem így.

Amit érzek és tudok, hogy bármikor képes volnék váltani, és valami egészen mással foglalkozni. Igaz, az elmúlt 15 év során is csináltam én mindenfélét, de valahogy mégis minden foglalatosságom a szó tágabb értelmében vett újságíráshoz kapcsolódott vagy vele volt rokonítható: tudósítottam, riportoztam, interjúztam, elemeztem, publicisztikát, kritikát, recenziót írtam, újságot, műsort, folyóiratot, könyvet, online felületeket szerkesztettem, a legkülönfélébb szövegeket fordítottam. És mégsem gondolom, hogy az „újságírás rabja” volnék.

Bármikor elérkezhet az a pillanat, amikor azt mondom: ennyi volt! Ennek oka lehet számtalan: csömör, kaland, kényszer, egy kecsegtető ajánlat. Könnyen fog menni. És most tényleg nem ironizálok. Persze az is lehet, hogy ez a pillanat sohasem következik be, mint ahogy az sem zárható ki, hogy bekövetkezik, de valamikor mégis visszatérek az újságíráshoz. Meglátjuk.

Néhány hónappal ezelőtt kitaláltam egy új esti mesét, amely a szegény újságíróról szólt. Azóta a lányaim minden este az új mesefigura kalandjairól akarnak hallani. Annyit sikerült náluk kialkudnom, hogy csak minden másnap kelljen új mesével előállnom. A 15 éves jubileumom apropóján ezennel közreadok egy témába vágó epizódot. A címe: A szegény újságíró kivonul a civilizációból.

***

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, valahol Szerbiában, élt egyszer egy szegény újságíró.

Ez az újságíró olyan sokat dolgozott, hogy egy napon úgy érezte: kész, ezt nem lehet így tovább csinálni! Olyan csömört érzett a hivatása iránt, hogy még fölkelni se volt kedve, noha aznap is három eseményről kellett volna tudósítania, és ezen felül még egy interjú is várt rá.

Arra az elhatározásra jutott, hogy azonnali hatállyal fölmond, de nem csak fölmond: elhagyja a várost, a környéket, kivonul a civilizációból, és remeteként él tovább egy erdei barlangban.

– Kész, Béla, azonnali hatállyal fölmondok. Kiégtem. Elegem van az újságírásból, elegem van a civilizációból! Nem fogtok hallani felőlem többé – mondta az őt cinikusan méregető főnökének.

– Jól van, kolléga, te tudod. De aztán óvakodj a vaddisznóktól meg a hét törpétől! – mondta neki búcsúzásképpen a főszerkesztő.

A szegény újságíró még aznap összecsomagolta a legszükségesebb tárgyakat egy bőröndbe, és megindult gyalog hetedhét országon át, az Üveghegy irányába, mígnem egy kerek erdőhöz nem ért. Ott aztán kinézett magának egy barlangot, meggyőződött róla, hogy nem lakik-e már ott valaki vagy valami, majd miután üresnek találta, beköltözött.

Napokig kizárólag bogyókon élt, mire rájött, hogy a tücskök-bogarak sokkal finomabbak és táplálóbbak, mint a vega koszt. Amikor épp nem élelem után kutatott, naphosszat csak heverészett, olvasgatott, szemlélődött. Végre boldognak tudhatta magát.

Teltek-múltak a napok, és a szegény újságíró egyre inkább úgy érezte, hiányzik neki valami, de nem tudott rájönni, hogy mi. Olyan sok mindent látott, tapasztalt az erdőben, minden percét élvezte a természetben töltött időnek, de valahogy mégsem stimmelt valami.

Egy napon, amikor gombászni indult, fölfigyelt három házikóra: az egyik szalmából, a másik fából, a harmadik kőből épült. „Házak” – gondolta. „Vajon kik lakhatnak bennük?” A kérdésére azonban csakhamar választ kapott, amikor egyszeriben egy vérfagyasztó thriller önkéntelen szemlélőjévé vált. Ugyanis a szalmaház ajtaja előtt egy hatalmas ordas farkast pillantott meg, aki imigyen rikácsolt:

– Kismalac, kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, hó van a kenderbe’! – szólalt meg határozott, ámde elcsukló hangon az ablakból leskelődő kismalac.

– Ha nem engedsz be, szétfújom a házadat! – fenyegetőzött a farkas, és meg sem várva a választ, már teli tüdőből fújta is a gyenge szerkezetű tákolmányt, ami pár másodperc alatt semmivé foszlott. Az imént még leselkedő kismalac egy hirtelen ugrással a kőháznál termett, ahová egy szempillantás alatt bebocsátást is nyert.

A szegény újságíró dermedten nézte végig a jelenetet a közeli tölgyfa mögül, és a telefonjához kapott, amit a városban használt utoljára, de még mindig a farzsebében hordozott, maga sem tudta, miért. Ekkor azonban hirtelen megértette, mi is hiányzott neki. Hát az, hogy országgal-világgal megossza, amit lát, amit tapasztal.

Szerencsére a Telenornak volt az erdő szélén adótornya, így volt megfelelő térerő is. Azonnal „tárcsázni” kezdte egykori főnökét.

– Bélám, nincs most időm elmagyarázni, hogy mi van, muszáj leadnom egy tudósítást, szenzációs sztori, add a gépírónőt, diktálnom kell.

– Jól van, kolléga, de azt tudod, hogy létszámstop van, úgyhogy ne is álmodj róla, hogy újra fölveszünk állandó munkaviszonyba.

– Bánom is én, megvan itt mindenem, nem kell a mocskos pénzetek, csak add már a Gizikét!

Mivel kimondta a bűvös mondatot – tudniillik, hogy hajlandó ingyen is tudósítani –, a főszerkesztő immár nem látta semmi akadályát annak, hogy kapcsolja a daktilográfus szakmunkatársat. A szegény újságíró pedig részletesen beszámolt a történtekről, hogy az ordas miként fújt el két erdei házikót, miként menekültek meg mégis a malacok és végül hogyan jártak túl a farkas eszén.

Ettől a naptól kezdve a szegény újságíró rendszeresen tudósított az erdő eseményeiről egykori lapjának, amely a médiapiacon egyedüliként rendelkezett erdei tudósítóval, ráadásul az egész nem került neki semmibe, leszámítva a szegény újságíró telefonszámláját.

Szólj hozzá!

Címkék: újságírás újságíró három kismalac

Probléma? Megoldva!

2018.02.12. 00:13 pressburger

Rendkívüli szülői értekezleten volt szerencsém részt venni a múlt héten. Minden újvidéki óvodában összehívták a szülőket a súlyos járványhelyzet miatt (kanyaró, bárányhimlő, skarlát és különféle szezonális vírusok dühöngenek mindenfelé már hetek óta). Mit tudhat meg az ember egy ilyen szülői értekezleten? Tulajdonképpen semmi újat. Viszont kaphat egy nagyon szórakoztató, pontosabban tragikomikus képet az ország mentalitásáról: Szerbia kórképét, másfél órába sűrítve.

Đavo je odneo šalu (Ennek már a fele sem tréfa) – A legkisebb lányunk bölcsis csoportjában a 25 gyerekből már csak öt maradt talpon, de a középső ovisunknál sem sokkal jobbak az arányok, és hát országszerte is hasonló a helyzet. Ez lehet az a pillanat, amikor az Egészségügyi Minisztérium egyik helyettes államtitkárának valamelyik irodistája (privátban: aggódó anyuka) dühösen dobbant egyet, hogy „főnök, most már tényleg csinálni kellene valamit”, majd elsírja magát. A hatásos jelenetet követően a helyettes államtitkár bekopogtat a miniszterhez, és arra a közös elhatározásra jutnak, hogy kiadnak egy minisztériumi rendeletet. Ebben szigorúan arra intik az iskoláskor előtti intézmények vezetőit, hogy a járvány további terjedésének megakadályozása érdekében mostantól csakis a teljes felépülést tanúsító orvosi igazolással fogadjanak vissza korábban betegség miatt hiányzó gyerekeket. „Kötelező, nincs kivételezés, hívják össze a szülőket és közöljék ezt velük!”

Pratimo situaciju (Átlátjuk a helyzetet) – A minisztériumból jövő rendelet komoly dolog, az iskoláskor előtti intézmények vezetői üstöllést ki is plakátoltatják, hogy minden szülőnek kötelező megjelennie a rendkívüli, óvodaszintű szülői értekezleten. Meg is jelenünk cirka százan, és bepréseljük magunkat egy 30 négyzetméteres terembe, ahol az ovi főnővére szigorú tekintettel kezdi a „prevencióról” szóló előadás, miközben a vírusok és baktériumok vígan ugrándoznak az egymás intimszférájában ácsorgó emberek között. Szó esik lelkiismeretlen szülőkről, akik betegen küldik a gyereküket az oviba, ám elhangzik pár együttérző mondat is, hogy persze nem könnyű a szülőknek manapság, amikor mindketten dolgoznak és nincs kire bízni a betegeskedő gyereket, a betegszabadságot pedig alig fizetik, de stb. És hogy a minisztérium elrendelte: mostantól csakis orvosi igazolással fogadhatnak vissza az óvónők korábban betegség miatt hiányzó gyerekeket. „Kötelező, nincs kivételezés!”

Budimo ljudi (Gondoljunk embertársainkra) – Az okítás után bólogatás következik. Egyik-másik szülő még a nővérnél is keményebb hangot üt meg: vegye el a szociális ellátó a gyereket az ilyen szülőktől stb. Majd amikor a hivatalos álláspontot képviselők lecsillapodni látszanak, jönnek, előbb csak félénken, majd egyre hangosabban és határozottabban, a helyzetet árnyaló megnyilatkozások. „Igen ám, de a gyerekorvos azt szokta javasolni, hogy ne rohanjunk mindjárt a rendelőbe, ha kicsit belázasodik a gyerek; várjunk három napot, és ha a láz nem múlik, akkor jöjjünk; mivel igazoljuk a kimaradást, ha csak két napig tartott a rosszullét?” „Igen ám, de miért tegyük ki az éppen meggyógyult gyerekünket annak a veszélynek, hogy a túlzsúfolt várótermekben összeszedjen újra valamit?” „Igen ám, de ha az embernek három apró gyereke van, és minden köhécselés vagy szipogás alkalmával rohan az orvoshoz, majd gyógyulás után újfent az igazolásért, akkor évente” – egyik apuka kiszámolta – „hatvan napot kell a szülőnek a rendelőben rostokolnia.” „Igen ám, de a legtöbb háziorvos üres igazolást szokott adni a szülőknek, hogy otthon töltsék ki kedvük szerint; akkor meg mi értelme az egésznek?” „Igen ám, de ha magánorvos is adhat igazolást, akkor nem árt tudni, hogy a legtöbben már 1000 dinárért akár a gyerek megvizsgálása nélkül is kiadják ezt gond nélkül.” Ez utóbbi kijelentés miatt kisebb vita alakul ki, valaki ugyanis ismer olyan orvost, aki csak 500 dinárt kér, de ezt az 1000 dináros tarifára esküvő hitetlenkedve fogadja.

Snaćićemo se nekako (Megoldjuk valahogy) – Öt percnek sem kell eltelnie, hogy kiderüljön: ezt a szigorítást, finoman szólva, nem dolgozták ki túlságosan körültekintően. A főnővér először minden kérdésre csak mereven a hivatalos választ ismételgeti („minden esetben kötelező hozni orvosi igazolást”), de egyre inkább kiül az arcára a tanácstalanság, mert maga is rádöbben: a rendelet meghozói számos eshetőséggel nem számoltak, és dühvel vegyes irigységgel gondol az immár az osztrák Alpokban síelő minisztériumi közszolgákra, akik őt ilyen helyzetbe hozták. De ekkor hirtelen, egy kérdés formájában, megérkezik a mentőötlet: „Mi van akkor, ha a gyerek nem is beteg, csak éppen elutazunk egy hétre; ezt a hiányzást hogyan igazoljuk?” A főnővér szeme felcsillan, mert erre történetesen van hivatalos válasz: „Ebben az esetben a szülőknek kell igazolást írniuk, és azzal visszafogadják a gyereket az óvodába.” Morajlás támad, a főnővér és a szülők is cinkosan mosolyognak, néhányan félhangosan ki is mondják, amit nem szabadna, elég volna csak gondolni.

Ma pusti budale (Nem tudnak azok semmit) – És ezen a ponton tulajdonképpen véget is érhetne a szülői értekezlet, hiszen megvan a válasz arra a mindenkiben motoszkáló kérdésre, hogy vajon miként lehetne kijátszani ezt a rendeletet, de persze nem ér ezzel véget, mert sokak szükségét érzik annak, hogy a rendszert, azokat „ott fönn” hibáztatva saját lelkiismeretüket jó előre tisztára mossák, hogy majd amikor a kisebb influenza miatt otthon tartott gyereket ismét oviba küldik saját kezű igazolással, ne érezzék magukat kellemetlenül a hamis indoklás miatt („elutaztunk pár napra a rokonokhoz”).

Kako ćemo, lako ćemo (Majd lesz valahogy) – És az élet megy tovább. A járvány még eltart pár hétig, aztán, legkevésbé se a minisztériumi rendeletnek köszönhetően – melyet egy, maximum két hétig próbálnak, sikertelenül, betartatni – alábbhagy, úgyszólván magától megszűnik. Mert minden véget ér egyszer – meg persze jövőre újrakezdődik, lesz majd megint vakaródzás, szigorkodás stb., de – o tom potom. Fő, hogy a papírok stimmeljenek.

Szólj hozzá!

Címkék: betegség járvány kórkép Szerbia