Pannonanizáló Balkánaán

Délről hegy, Keletről folyó, Északról betonút, Nyugatról temető.
Lejönni, átkelni, továbblépni, megállapodni.

Médiapartner

autonomia_autonomija_info.jpg

A bloggerről

PRESSBURGER CSABA (1976) újságíró, publicista, kritikus.
A szerző riportjai, interjúi, kritikái és publicisztikai írásai a PRESSBURGER.ORG honlapon olvashatóak.

Facebook-oldal

Utolsó kommentek

  • ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró: Soros gazda aktív Szerbiában. (2021.12.04. 07:17) Tüntetések ideje
  • Sadist: "Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedi... (2021.10.05. 18:28) Igazságot a férfiaknak!
  • Billy Hill: Mondjuk a mukák/terhek megosztásánál arra is kellene figyelni, hogy a legendákkal és hiedelmekkel ... (2021.10.05. 17:02) Igazságot a férfiaknak!
  • MEDVE1978: Lehet ebben rosszat látni, szerintem itt Orbán egy általános konzervatív anya- és családképet vázo... (2021.10.05. 09:39) Igazságot a férfiaknak!
  • lobaszopiatej: @evilwolf: "de olyat hogy legyenek mondjuk kukások vagy csatornamunkások, esetleg villanyszerelõk... (2021.10.04. 13:29) Igazságot a férfiaknak!
  • Utolsó 20

Naptár

december 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Friss topikok

  • ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró: Soros gazda aktív Szerbiában. (2021.12.04. 07:17) Tüntetések ideje
  • Sadist: "Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedi... (2021.10.05. 18:28) Igazságot a férfiaknak!
  • midnight coder: Ez a francia csaj száma pedig picit olyasmi mint ami idehaza a 70-es évek elején ment. Csak a hang... (2021.05.31. 13:58) Miért nézem az Eurovíziót?
  • Dont forget to bring a towel: azóta jó az index amióta eltakarodott belőle a telexes banda (2021.05.03. 16:01) Tisztelet a bátraknak!
  • David Bowman: Bizonyos szint fölött úgy tesznek, mintha minden rendbe lenne Afrika Európába költöztetésével. (2019.03.06. 16:40) Egy bizonyos szint fölött nem migráncsozunk

Tüntetések ideje

2021.12.03. 19:31 pressburger

A lázadás önmagában is egy fontos aktus, akkor is, ha a kontúrjai elmosódnak, ha csak annyit mond, hogy „ebből elég legyen!”, ugyanakkor nem kínál konkrét perspektívát, azaz nem ad választ a „hogyan tovább?” kérdésére. Viszont – ha fontos is a lázadás, nem elégséges.

blokad2.jpgÚtblokád Belgrádnál 2021. november 27-én (Fotó: Ekološki pokret/Facebook)

Aki Szerbiában – különösen, ha valamelyik nagyobb városban – szocializálódott az elmúlt harminc év során, az bizonyosan került olyan szituációba, hogy el kellett döntenie:

részt vegyen-e az épp aktuális tüntetésen, vagy tartsa magát távol tőle?

Szerbiában pedig az utóbbi harminc évben szinte kivétel nélkül jelentős tétje volt ennek a döntésnek, hiszen az embert megbélyegezhették miatta, elbocsáthatták a munkahelyéről, letartóztathatták, szétverhették, rálőhettek… – többnyire a részvétele miatt, de adott esetben épp a távolmaradása okán.

Épp a napokban volt a 25 éves évfordulója annak a tüntetésnek, amelyen egyetemistaként magam is részt vettem, és amelyet Vesna Pešić, az akkori ellenzéki összefogás egyik vezetője negyed évszázad távlatából a „fenséges” jelzővel illetett. Magam se tudnék rá jobb szót. Kristálytiszta volt a kiváltó ok és az elérendő cél: a Milošević-rezsim egészen átlátszó módon meghamisította a helyhatósági választások eredményeit az összes nagyvárosban és mintegy negyven községben, ahol az ellenzék győzött, ezért vonultak utcára az egyetemisták tömegei és külön az ellenzék vezette polgárok, akik a valós eredmények azonnali elismerését követelték. Töretlen volt az energia és a lelkesedés: minden nap több tízezren sétáltunk és három hideg hónapon át kitartottunk, egészen addig, amíg a célunkat el nem értük. Minden napra jutottak kreatív performanszok, megható jelenetek, felemelő pillanatok. Itt éltem át először a megtestesült közös akarat katartikus élményét.

Embed from Getty Images

És a döntés, hogy részt vegyen az ember a tüntetésen, egyáltalán nem volt veszélytelen, hiszen a rendőrség többször is agresszíven lépett fel a tüntetőkkel szemben, a rendszerhez szorosan bekötött vállalatoknál dolgozóknak pedig kifejezetten tiltották a részvételt. Minket, egyetemistákat is értek fenyegetések egyes egyetemi vezetők részéről, hogy az órákról való „lógásnak” meglesz a következménye, de sokunk számára fontosabb volt maga a kaland, a megtapasztalás élménye és persze az igazságtalanság elleni fellépés, így aztán nem sokat törődtünk egyes tanáraink rosszalló megjegyzéseivel sem.

(Legalább zárójelben fontosnak érzem megemlíteni, hogy az újvidéki Magyar Tanszék hallgatójaként lehangoló volt látni, mennyire kevesen csatlakoztak a tiltakozáshoz erről a tanszékről - a diákok, de a tanárok is. Mindössze két tanárunkat láttuk többé-kevésbé rendszeresen velünk vonulni: az egyik Bosnyák István volt, a másik Losoncz Alpár.)

Aztán jött 1999, a NATO-bombázás ideje, amikor a rezsim által forszírozott utcai tiltakozásokon, „híd- és gyárvédéseken” nem részt venni volt veszélyesebb, mert az embert esetleg elvihették „önkéntes” katonának, mint a 90-es évek elején, és még menekülni se volt hová, hiszen a határokat lezárták a férfiak előtt. Utólag visszagondolva, szerintem nem voltunk normálisak, amikor – nem sokkal Slavko Ćuruvija laptulajdonos kivégzése után – megindítottuk néhány vakmerő társammal azt az internetes magazint, amely fittyet hányt a központilag (Aleksandar Vučić tájékoztatási miniszter által) bevezetett, minden szerbiai médiumra kiterjesztett cenzúrára. (A portál romjai még ma is föllelhetők az interneten. Ez meg ITT az egyik utolsó cikkem.) Pedig igazán elég lett volna a veszélyből annyit vállalni, hogy nem megyek el („target”-jellel a homlokomon) tüntetni.

Embed from Getty Images

 

2000-ben aztán így is történt: nem menten akciózni az Otporral és nem voltam ott október 5-én sem Belgrádban a képviselőház megrohamozásakor, amit a mai napig sajnálok. Magamnak hazudnék, ha azt mondanám: objektív okból, hiszen külföldön, a „távoli” Szeged városában éltem, ott voltam (újfent) egyetemista.

Az igazság az, hogy kényelemből maradtam távol,

és azzal nyugtattam a lelkiismeretem, hogy előtte, szeptember 24-én hazajöttem szavazni, vagyis tevőlegesen hozzájárultam a változáshoz. Csak hát Milošević eltávolításához a választás valós eredménye legfeljebb alapot jelentett, de semmiképp se volt hozzá elég.

Embed from Getty Images

 

A 2000-es évek első évtizede, illetve a haladók hatalomra kerüléséig terjedő időszak viszonylag nyugalmasan telt tüntetések szempontjából. Politikai fegyverként ugyan próbálkoztak vele a különböző pártok, sőt, volt egy össznemzetiként definiálható meeting is Koszovó függetlenségének kikiáltása után, de ezek többnyire tragikomédiába torkolltak, mint az említett 2008-as is, amikor – a rendőrség asszisztálásával – gyújtogatássá és fosztogatássá fajultak a belgrádi események.

A legnagyobb elvi problémáim a 2017-es, ún. diktatúraellenes tüntetésekkel voltak. Bár érzelmi szempontból megértettem, hogy az államfőválasztás eredménye (Vučić elsöprő győzelme) az utcára vitte az elkeseredett embereket, akikben ekkor tudatosult, hogy hol élnek és hol fognak élni az elkövetkező minimum öt évben (hacsak nem emigrálnak), de mégiscsak egy egészen egyértelmű eredményt vont kétségbe tiltakozásával a tömeg egy olyan választás után, amelyet egyetlen releváns politikai erő sem bojkottált.

És bár ez a tüntetéssorozat egy idő után elhalt,

az emberekben felgyülemlett rengeteg keserűség csak az alkalmat és az apropót kereste, hogy időről időre a felszínre törjön valamilyen formában, különösebben markáns körvonalak, egységes célok és szervezés nélkül.

Így volt ez 2018-ban, amikor megindult az 1 az 5 millióból tüntetéssorozat Borko Stefanović összeverése után, vagy 2020-ban az újabb kijárási tilalom bejelentése, majd gyors visszavonása után, és így van ez ezekben a napokban is, amikor elsősorban környezetféltési okok miatt választják sok ezren az utcai formáját a tiltakozásnak.

Embed from Getty Images

 

Azt hiszem, elég sokan vannak olyanok, mint én, akik még nem csatlakoztak a legújabb megmozdulásokhoz, bár szimpatizálnak egyes célokkal, de nem mindenben látnak tisztán, sok bennük a pró és kontra érv, nem biztosak benne, hogy jó társaságba kerülnének, ha beállnának mondjuk a tömegben szintén jelen levő, szélsőjobboldali vagy antivaxer tiltakozók közé, és jelenlétükkel legitimálnának vagy relativizálnának bizonyos ideológiákat vagy álláspontokat. A lázadás persze önmagában is egy fontos aktus, akkor is, ha a kontúrjai elmosódnak, ha csak annyit mond, hogy „ebből elég legyen!”, ugyanakkor nem kínál konkrét perspektívát, azaz nem ad választ a „hogyan tovább?” kérdésére. Viszont – ha fontos is a lázadás, nem elégséges. A tétnek legalább kristálytisztának kell lennie, nem is annyira a résztvevő egyén, mint a társadalmi következmények szempontjából.

 

1 komment

Eladjuk-e a meccset?*

2021.11.01. 14:02 pressburger

eladjuk-e_a_meccset.png

Most, amikor a Szabad Magyar Szó portál jubilál (ötéves lett október 23-án), szépeket illene írni, hiszen már az is örömmel kell eltöltsön bennünket, hogy egy magánkézben levő kisebbségi hírportál, amely a pénzosztók szűk köre kénye-kedvének is ki van téve, talpra tudott állni, és öt éven át meg tudott maradni. Boldoggá tesz, hogy ehhez én is hozzájárulhattam.

Mégsem tudom elrejteni aggodalmamat a vajdasági magyar sajtó jelenlegi helyzete miatt, amelynek egyik külföldön is gyakran idézett orgánuma éppen a Szabad Magyar Szó. A születésnapját ünneplő szerkesztőségnek és a portál alapítóinak erőt, egészséget kívánva kihasználnám az ünnepi alkalmat arra, hogy a teljességre való törekvés nélkül az itteni magyar sajtó helyzetéről mondjam el meglátásomat. Ezt megelőzően azonban idéznék egy részt abból az interjúból, amit a szerbiai újságírás egyik legellentmondásosabb, de kétségtelenül egyik legtehetségesebb újságírója, a pontosan nyolc évvel ezelőtt elhunyt Aleksandar Tijanić tíz éve adott a NIN hetilapnak azzal a kikötéssel, hogy csak a halála után közölhetik:

„...Mélyen megvetem a hivatást, amellyel foglalkozom, meg magamat is. Az újságíró-társadalom rabok rétege. Magam sem tudom, mit kerestem benne közel négy évtizeden át. Ha mindent számba veszek, több ezer szöveget megírtam, de alig tízre tehető azok száma, amelyek azt fejezik ki, amiről azt hiszem, hogy én vagyok. Fa…..kodok, hogy ne lássák a félelmemet, hogy gyávaságom miatt ne vessenek meg… Lassan, lábon állva halok ki, mint valami őrült dinoszaurusz...”

Azt gondolom, nagy igazságot mondott ki néhai kollégánk, de életében neki sem volt bátorsága felvállalni a valóságot, pedig ő bátor ember volt. Persze ez a feltételezett gyengeség nem lehet mentség sem az ő, sem sorstársai, így a mi számunkra sem.

Sokan vagyunk így az érzéseinkkel. Ahogy korosodunk, mind többet látunk, tapasztalunk, és ha nyitott szemmel járjuk a világot, legyűrjük a hályogot. Beszélni kellene a valóságunkról, de megtesszük-e ezt? Sajnos nem, vagy csak érintőlegesen. Hogy miért nem? Azért, mert az újságírásból éldöglődünk, a lélegeztetőgép vezérlőegysége pedig a rettegett alapító kezében van. Ezért beszélünk gyakran csak közhelyekről, legjobb esetben is csak sorok között utalunk valóságunkra. De ez még mindig jobb, mintha, képletesen szólva, a kisistenként viselkedő kenyéradó gazdák hónaljában, parazita módjára, izzadtságot szívogatnánk. Mert ugye, valljuk be, erre is van példa a délvidéki sajtó világában. Súlyosbító körülmény, amikor ezt az egyik patinás, a szakmának kiváló újságírókat adó sajtóorgánumunk vezetője teszi, visszaesően, negatív példaként, mintegy azt szemléltetve, hogy miként nem volna szabad kérdezni és bebújni az istenként kezelt halljakend micsodájába. És aztán vért kell izzadnia, amikor megpróbálja elmagyarázni, hogy miért van zuhanórepülésben az általa irányított sajtótermék.

Nem akarok senkit megbántani, de negyvenöt évemmel a hátam mögött elég öregnek érzem magamat ahhoz, hogy kimondjam, gyerekkorom óta nem volt a délvidéki magyar sajtó súlyosabb, elnyomottabb helyzetben, mint most van. Még az átkos egypártrendszerben is jobb volt a helyzet.

Az újságíróval szembeni egyetlen követelmény, hogy az alapító kimondott vagy kimondatlan érdekeit szolgálja. Tehát nem az, hogy felelősségteljesen gondolkodó, építően elemző, a hatalmasságokkal magát egyenrangúnak tartó lényként tegye a dolgát, hanem hogy bármi áron szolgálja azokat, és hogy ne legyen túl finnyás, ha helyzetben kíván maradni. A másik kimondatlan elvárás az újságíróval szemben, hogy felelősséggel ne elsősorban a közösségnek és önmagának tartozzon, hanem annak, akitől a fizetést kapja. Annak az értékrendjét kell felvállalnia, mert különben, ha nem is repül a munkahelyéről, félreteszik, az egyértelmű. Ilyen időket élünk most. Szócsővé váltunk.

Ez szomorú és undorító. Meggyőződésem, hogy a jövőnkért nem csak a címoldalakon és a vezető hírekben megjelenő közszereplők felelősek, hanem felelősek vagyunk valamennyien. Mi, újságírók is. Mégpedig nem kicsit. Nagyon! Mert képletesen szólva mindenkinek a pályán a helye.

Kasza József volt az első itt a Vajdaságban, aki pályán kívüliekről, onnan bekiabálókról beszélt. Eszmei örökösei, habár sok szempontból megvetik őt, ma ugyanezt teszik. Számtalan hangfelvétel, újságcikk őrzi ötlettelen példálózásukat. Úgy viselkednek, mintha nekik nem lenne szükségük ellenfélre, bíróra és közönségre, mintha csak az övéké lenne az adófizetők pénzéből épült pálya. Mély meggyőződésem, hogy jó meccs nem jöhet össze jó csapatok, igazságos játékvezető és lelkes, a csapattal szemben elvárásokat megfogalmazó közönség nélkül. A jó csapatok (egy öltözőn belül) és a hálás közönség 1993-ban még megvolt. Több mint száznegyvenezer szavazatban öltött testet. 1994-től azonban, amikor felülről szétverték az addig egységes délvidéki magyar érdekvédelmet, képletesen szólva az „aranycsapatot”, megkezdődött a „sportág” zuhanórepülése. Ma már ott tartunk, hogy miniszterelnök, miniszterek és államtitkárok, Mága Zoltán, Fenyő Miklós és esztrádművészek hada által segített választási kampány is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy leállítsa a magyar érdekvédelem leépülését a Vajdaságban. Merthogy a nemzeti érdekvédelem sikerességének fokmérője nem az, hogy ki hányszor szerepel a címlapon, a vezető hírekben. A sajtó ugyanis nem mindig mond igazat. Nem mindig mondunk igazat. Sőt gyakran nem mondjuk ki az igazat. És ezért vállalnunk kell a felelősséget.

* Ez a nyolcéves jegyzet elárvult, Ternovácz István kollégám, aki azóta a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja lett, sajnos elhagyta, ezért én örökbe fogadtam, vagyis adoptáltam és a lehető legminimálisabb mértékben adaptáltam a mai körülményekhez. Eredetileg a Vajdaság Ma 10 éves jubileuma alkalmából jelent meg 2013-ban.

Szólj hozzá!

Címkék: sajtószabadság MNT Ternovácz István

Igazságot a férfiaknak!

2021.10.03. 20:19 pressburger

Régóta próbálom megfogalmazni magamban, mi az, ami irritál, sőt, fölháborít a patriarchális társadalmi viszonyok lebontását hirdetők, a nemek közötti egyenjogúságért harcolók, a társadalmi szerepelvárások elavultságát hangoztatók uralkodó narratívájában. Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt pénteki nyilatkozata nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végre szavakba is foglaljam mindezt.

pexels-andrea-piacquadio-3771047.jpgFotó: Andrea Piacquadio

Idézzük előbb a miniszterelnököt: „A gyerek az gond, költséggel is jár, erőfeszítést is igényel, nem lehet egyszerre otthon is lenni a gyerekkel meg dolgozni is, vagy legalábbis ez nagyon nehéz, a nők próbálkoznak ezzel, de nem sikerül mindenkinek. A gyereknevelés mellett jól megfizetett munkahelyet találni, összeegyeztetni karrierszempontokat a családdal, az rendkívül nehéz dolog. Én csodálattal nézem a hölgyeket, akik ezzel próbálkoznak. (…) De hát mindannyian tudjuk, hogy amikor családot mondunk, akkor elsősorban az édesanyákra gondolunk, mert a magyar életben a család az asszony körül rendeződik el. Tehát előbb-utóbb mindenki a konyhában köt ki, ha vacsorát készít az ember édesanyja, vagy a felesége.”

A cikkem címe és bevezetője mást sugall, ezért talán mondanom kell: mérhetetlenül irritálónak és fölháborítónak tartom a miniszterelnök nyilatkozatát, aki férfiúi fölényével, leereszkedően nyilatkozik a szegény, szerencsétlen, „próbálkozó” nőkről, akiket persze „csodál” (értsd: sajnálattal vegyes kajánsággal szemlél, kábé mint egy körbe-körbe forgó, saját farkát elkapni igyekvő kiskutyát), majd kimondja, amit „mindannyian tudunk”, jelesül, hogy a „magyar életben” az anya otthon főz finom ebédet – apa meg addig nyilván kocsit hajt vagy vadászik (más nőkre akár), de mindenesetre nem csak „próbálkozik”, hanem hat, alkot és gyarapít ezerrel.

Azonban az én felháborodásom a téma kapcsán kétirányú: egyfelől a nők lenézése, lesajnálása, társadalmi szerepük hatalmi pozícióból történő kijelölése miatt vagyok fölháborodva, mint a legtöbben, akik elítélik a patriarchális társadalmi viszonyokat, másfelől azonban újra és újra elönt a düh, amikor azt látom, hogy a nők társadalmi helyzetének javítására tett erőfeszítések milyen egysíkú beszédmódban manifesztálódnak a hagyományos családmodellt (nő+férfi+gyerek(ek)) illetően –

jót akarnak és rosszat tesznek az ügynek, mondhatni direkt a nők alatt vágják a fát a női jogok harcosai!

Kezd elvonttá válni az okfejtésem, úgyhogy mondok gyorsan egy példát. Nyissuk ki bármely „baba-mama magazint” (lám, már ez a műfaji besorolás is milyen tendenciózus!): a cikkek 90+ százaléka az anya-gyermek relációról szól, már a cikkek címében is az anya van megszólítva („Ezért nyűgös a kisbabád”, „5 tipp, hogyan készíts természetes alapanyagú babapapit”), és ezt erősítik az illusztrációk is, amelyeken rendre anyákat látni gyermekükkel. Az apa gyermeknevelésben és -ellátásban betöltött szerepe legfeljebb kuriózumként vetődik fel, illetve kimondottan olyan cikkekben, amelyek az apák részvételének kívánatosságát hangsúlyozzák: „rendkívül fontos, hogy az apa is részt vegyen a csecsemő fürdetésében, a közös játékban, a bilire szoktatásban, később az uzsonna elkészítésében” stb. Ez a narratíva tévútra visz! Az apa „családfői”, azaz kivételezett szerepét erősíti, és mindössze odáig merészkedik, hogy némi részvételt vár el, követel meg az apáktól. Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedig ha az apa és az anya is dolgozik (netalán az anya épp többet), akkor a gyermeknevelésben, illetve a házimunkában is egyformán ki kellene venniük a részüket (netalán az apának nagyobb mértékben). Ez volna a természetes, elvárható, kívánatos.

Ehhez pedig igenis politikai korrektségre volna szükség! Arra például, hogy az említett magazinokban ugyanolyan arányban jelenjenek meg a gyermeknevelés minden szegmensében azonos arányban részt vevő férfiak (nyilván a biológiai szegmens kivételével: terhesség, szülés, szoptatás), hogy a reklámok ugyanolyan természetességgel mutassanak teregetés közben a ruhaöblítő illatától elaléló férfiakat, mint nőket, és a férfit ne csak mint csetlő-botló kuktát mutogassák a konyhában, mert ez ugyanolyan bárdolatlan, sztereotípiára építő humor, mint amikor a nők autóvezetési stílusát cikizik. Kezeljük már nagyobb természetességgel és ne wow-effektussal, ha egy férfi az akárhány hónapos vagy éves gyermekeivel foglalatoskodik vagy házimunkát végez! Ne legyen abban semmi rendkívüli vagy megsüvegelendő, ha egy férfi babát pelenkáz, főz, mos, takarít, akár nagyobb mértékben is, mint a női élettársa, aki esetleg több időt tölt a munkahelyén – egyszerűen teremtsük meg az alapjait egy olyan narratívának, amely ezt az egyenlőséget társadalmi elvárásként kezeli!

Márpedig ez nem működhet úgy, hogy a családi élet és a háztartás minden szegmensében egyenlő részvételre törekvő férfiakat mint valami csodabogarakat, kivételeket kezeljük (még ha manapság és tájainkon kivételeknek számítanak is). Azzal nem javítunk a nők helyzetén, ha azt mondjuk, hogy márpedig a nő nem csak „próbálkozik”, hanem igenis képes a munkahelyén is teljesíteni úgy, hogy közben elvégzi a család körüli teendőket is.

Ne istenítsük a nőket, mondván, ők még arra is képesek, hogy karriert építsenek, miközben a házimunka is rájuk hárul, hacsak nem az a célunk, hogy bebetonozzuk a patriarchális társadalomban kijelölt státusukat és további terheket rójunk rájuk az emancipáció jegyében.

Ahhoz, hogy a férfi ne az legyen, aki csak jön, láttamozza a gyerekeket, kicsit simizi a buksikat, majd továbbáll bokros teendőit végezni, nem elég a patriarchális társadalmi szerepfelfogásokat támadni és a nők karrierépítéshez való jogát követelni: ahhoz arra van szükség, hogy nagyobb természetességgel kezeljük a családok férfitagjainak mindennemű egyenrangúságát a családok nőtagjaival, legyen szó akár a gyerekek, akár a háztartás körüli teendőkről. Ellenkező esetben a nőkkel szúrunk ki és azokat a férfiakat is frusztráljuk, akiknek természetes, hogy ők is egyenrangú félként részt vesznek a család életében és mellette „próbálkoznak” mindenféle munkavállalással, akárcsak női társaik.

Íme, hogyan hangzana egy felelős miniszterelnök hagyományos családmodellt illető nyilatkozata, amely a vázolt szellemiségben fogant:

„A gyerek az gond, költséggel is jár, erőfeszítést is igényel, de nem lehetetlen a férfinak és nőnek felváltva otthon is lenni a gyerekkel meg dolgozni is, még ha ez nagyon nehéz is, de ha a nők és a férfiak is próbálkoznak ezzel, úgy nagyobb az esély a sikerre. A gyereknevelés mellett jól megfizetett munkahelyet találni, összeegyeztetni karrierszempontokat a családdal, rendkívül nehéz dolog. Én csodálattal nézem azokat a hölgyeket és urakat, akik vállvetve próbálkoznak ezzel. (…) De hát mindannyiunknak tudatosítanunk kellene, hogy amikor hagyományos családmodellről beszélünk, akkor egyaránt kell gondolnunk az édesanyákra és az édesapákra, mert a magyar életben is egyformán kellene megosztani a terheiket. És akinek ideje a munka mellett jobban engedi, lett légyen szó az édesapáról vagy az édesanyáról, férjről vagy feleségről, az vacsorát készít a családnak.”

8 komment

Ne vegyetek semmit se komolyan!*

2021.06.27. 19:22 pressburger

Tíz éve történt, 2011. június 23-án, csütörtökön. Forró nyári nap volt, életem egyik legboldogabb napja. Amikor a Magyar Nemzeti Tanács leváltott a Magyar Szó éléről.

omaszo_2011_06_24_01.jpgAz ülés délután háromkor kezdődött, engem is meghívtak, hogy elmondhassam a védőbeszédemet. (Akkor még adtak legalább a demokrácia látszatára.) Dél körül érkeztem meg Újvidékről, hogy az ülés előtt még találkozzam a kollégákkal a szabadkai szerkesztőségben. Tőlük tudtam meg, hogy valaki flashmobot szervezett a Facebookon a Magyar Ház elé, és már nagyon sokan jelezték, hogy ott lesznek a tüntetésen. Senki nem akarta elárulni, hogy kinek az ötlete volt, pontosabban azt állították – hamiskásan mosolyogva –, hogy fogalmuk sincs, ki indította el a facebookos eventet.

Amikor elérkezett a pillanat, szinte a teljes szabadkai szerkesztőségi gárda velem együtt indult el a Magyar Ház felé. (Volt azért egyvalaki, aki a szabadkaiak közül tüntetőleg távol tartotta magát az eseménytől.) Az Ago Mamužić utcában már több tucatnyian voltak a tiltakozók, ismerősök és ismeretlenek, ismert személyiségek, országos újságíró-egyesületek, nemzetközi szervezetek képviselői, és számos olyan olvasó, aki egyszerűen úgy érezte: a sajtószabadság megcsúfolása ellen tiltakoznia kell. Mert nem egy „számos szakmai hibát vétett” főszerkesztő eltávolításáról szólt ez a történet, hanem a politikai hatalommal való visszaélésről, személyi önkényről, a Magyar Szó „betöréséről”.

Az „üvegpalota” előtt zentai és újvidéki kollégák is csatlakoztak hozzánk, de egyértelműen a szabadkai fiatal szerkesztő- és újságírógárda volt túlsúlyban. Néhány rendőrt is kivezényeltek, ami igazán meglepett.

Mielőtt beléptem volna az MNT székházába, megpillantottam Tolnai Ottót, aki egyébként nagyon ritkán foglalt állást közéleti ügyekben, ezért is esett jól, hogy most eljött. Odalépett hozzám, üdvözölt, és rögtön a tárgyra tért: „Nálad vannak Polgár Baba levelei?” Nem értettem semmit. Minden gondolatom a tüntető tömeg megható látványa és a készülő ülés körül forgott, Ottó pedig valami levelekről kérdez?! Idő kellett, mire felocsúdtam, és megértettem, hogy egy távoli rokonom nálam heverő emlékirataira „fáj a foga”, mert (polgári nevén) Svirčev Edit néni valahogy éppen beleillett a Tolnai-univerzumba.

pressburger-tolnai.jpgTolnai Ottó útravalóval lát el (Fotó: Molnár Edvárd)

Miközben kattogtak a fényképezőgépek, és mindenki azt hihette, hogy a legnagyobb vajdasági költő néhány biztató szóval bocsát „utolsó utamra”, nem ez történt – hanem ennél sokkal több: Tolnai Ottónak köszönhetően megértettem, hogy hittel küzdeni az igazságért, egy szakma becsületéért olyannyira magától értetődő, természetes, mondhatni mellékes dolog is lehet, hogy ebből nem érdemes „lenni vagy nem lenni” kérdést fabrikálni; ha a küzdelmünk végén el is bukunk, nem kell ezt teljes testi-lelki megsemmisülésként megélnünk. „Ne vegyetek semmit se komolyan” – mondta állítólag a Jóisten Ádámnak és Évának, mielőtt kipaterolta őket az Édenkertből.

Odabent, képletesen szólva, már állt a bitófa, amit négy napig ácsoltak, miután a pártközpontban (formálisan a VMSZ elnökségi ülésén, informálisan nyilván sokkal szűkebb körben) megszületett a parancs. A parancs pedig úgy szólt, hogy sürgősségi eljárás keretében, négy nap leforgása alatt pontot kell tenni az ügy végére, azaz meneszteni kell a Magyar Szó főszerkesztőjét. Hétfőn a Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületén (kvázi igazgatóbizottságán), szerdán az MNT Tájékoztatási Bizottságán is átverték a döntési javaslatot, hogy csütörtökön már a lap alapítója elé kerülhessen az ügy.

És bár magam is arra fogadtam volna, hogy a nap végére már nem leszek a Magyar Szó főszerkesztője, a meccs közel sem tűnt előre lejátszottnak, de erre én is csak az ülés során, fokozatosan jöttem rá. Olyan ez, amit így, tíz év távlatából már szinte el se hiszek, hogy lehetséges volt.

A Párt, bármily elképesztőnek is tűnik ez mai szemmel, nem lehetett száz százalékig biztos abban, hogy sikerül eltávolíttatnia.

Egyrészt a 35 fős MNT-ben volt még „számottevő” (hét fős) ellenzék, amelynek az volt a pillanatnyi érdeke, hogy szembeszálljon a VMSZ-szel, másrészt viszont a Magyar Összefogás listáján bejutottak közül sem volt mindenki a VMSZ pártkatonája, vagyis olyan, önálló gondolkodású személyek is ültek a teremben, akiknek a szavazatára a Párt nem számíthatott biztosan.

És a felszólalásokból is kitűnt, hogy a VMSZ nem teljesen ura a helyzetnek. Mert nem csak az ellenzéki képviselők, de az MÖ egyes képviselői is vitatták az eljárás helyénvalóságát. Az ülésvezető, mindig higgadt Korhecz Tamás MNT-elnök ezúttal ingerült volt, bizonytalankodott, hibázott, a Magyar Szó igazgatóbizottságának elnöke, Józsa László, valamint az MNT Tájékoztatási Bizottságának elnöke, Hódi Sándor el se jöttek az ülésre, pedig az ő dolguk lett volna a döntési javaslat indoklása; a helyetteseik képviselték őket – ez is jelzésértékű volt. Az MNT tájékoztatási tanácsosa, Simon Erzsébet pedig, önálló gondolatok híján, hosszasan olvasta fel a szürke eminenciás „döntéselőkészítők” fogalmazványát.

Végül alig a falig, 18 „igen” szavazattal, 6 tartózkodás, 5 „nem” (és egy elsunnyogott szavazat) mellett váltottak le. Egyetlen szavazaton múlott tehát a többség!

Magáról az ülésről felvétel készült, megtalálható a Youtube-on, így ennek részletezésébe nincs értelme belebocsátkozni.

Ami azonban nem látszik jól a felvételen, az az a pillanat, amikor a ház elé sereglett tüntetők szabályosan betörnek az ülésterembe (4:18:05-től látszik, hogy forgolódnak a honatyák). Mint utóbb kiderült, az ok az volt, hogy a Pannon RTV nem sokkal a végszavazás előtt megszakította az addigi élő közvetítést, amit a támogatók a közeli kocsmában néztek. Amikor pedig már nem nézhették, felháborodásukban, elsodorva a biztonságiakat, egyszerűen behatoltak a terembe.

Már ezért az egyetlen pillanatért érdemes volt végigcsinálni az egészet! Felemelő érzés volt: ott álltak a kollégák, barátok, ismerősök és ismeretlenek, akik nem törődtek az esetleges retorziókkal, és akik azt, hogy „ne vegyetek semmit se komolyan”, az egyedüli helyes módon értették: nem az igazságtalanság elleni küzdelmet kell félvállról venni, hanem a küzdelmünk következményeit.

* Az öt évvel ezelőtti blogbejegyzésem szerkesztett, kibővített, folytatott változata.

Szólj hozzá!

Címkék: Magyar Szó

Miért nézem az Eurovíziót?

2021.05.30. 19:26 pressburger

Itt az ideje, hogy magamnak is válaszoljak a címben feltett kérdésre, mert engem is érdekel. Hiszen szinte minden az ellen szól, hogy évről évre megnézzem az Eurovíziós Dalfesztivált, mégis ezt teszem, mióta az eszemet tudom, vagy talán még az „eszem tudása” előtt óta.

Kezdjük azzal, hogy mi szól ellene!

1. A zene – Nem kedvelem azt a felszínes, cukormázas, primitív, bugyuta, egykaptafára legyártott, kommersz zenei konglomerátumot, amelybe besorolható az eurovíziós dalok java része, függetlenül attól, hogy popra, rockra, metálra, népiesch technóra stb. hajaznak-e. Az első perctől kezdve unom őket, az utolsó perctől számított öt másodpercen belül pedig el is felejtem mindahányat. Semmiféle zenei élményt nem nyújtanak, ellenben annál több durva, de kifejező jelző felböffentésére sarkallnak - mint például ez:

2. A show – Kevés annyira kimódolt, precízen megtervezett, képmutatással átitatott, a politikai korrektséget a nevetségességig kimaxoló esemény van a világon, mint ez a dalfesztivál. Kínos az egész – és persze nevetséges is, meg kiszámítható. Élek a gyanúperrel, hogy még azt a néhány „botrányt” is jól megtervezték, amin aztán hetekig csámcsogott a bulvársajtó, hiszen a „skandalum”, a „polgárpukkasztás”, a „meghökkentés” is a show része, a cél pedig mi más lenne, mint a nézettség növelése, tehát a profit.

3. A politika – Miközben a dalverseny az európai (és európai gyökerekkel rendelkező) országok seregszemléje, melynek célja az európai értékek és egység hirdetése, lépten-nyomon kiütköznek benne a politikai választóvonalak, szimpátiák és antipátiák, amelyek sok esetben felülírják a szakmai szempontokat. A kicsinyes politikai érdekek különösen a szavazás során torzítják az eredményeket, amikor X ország semmi szín alatt nem szavazna Y ország dalára, bezzeg Z-re akkor is behúznak 12 pontot, ha maga a dal minősíthetetlenül (ide jöhet egy hárombetűs durva jelző) volt.

A fenti három szegmens, azt hiszem, tényleg nevezhető „szinte mindennek”: ha a zenét, a show-elemeket és a politikai vonatkozásokat lecsupaszítjuk róla, nem sok minden marad az Eurovízióból. Nézzük hát, mi szól amellett, hogy mégis megnézzem, sőt, mi tagadás, várjam, szomjúhozzam utána!

1. A zene – Egy percig sem tagadom, amit a zene kapcsán már leírtam. Ám akad minden évben két-három olyan gyöngyszem, amelyért érdemes „végigszenvedni” a műsort. Igazi zenei teljesítmények, őszinte szenvedélyek ízléses tálalásban; olyan előadók, akiknek a későbbi pályafutására is érdemes odafigyelni, a szavazáskor pedig szurkolni nekik – noha általában teljesen reménytelenül. Az idén például ennek:

Felvetődhet persze a jogos kérdés, hogy miért nem próbálom recenziók vagy az interneten is fellelhető rövid zenei szegmensek alapján kiszűrni, hogy melyik az a néhány dal a sok ócskaság között, amelyre érdemes odafigyelni és azokat miért nem hallgatom meg inkább a Youtube-on. Vagyis minek „végigszenvedni” a teljes dalversenyt, ha ennyire rühellem? Hát épp az idézőjelek adnak erre választ: „végigszenvedni” valójában tiszta élvezet! A feleségem meg én, mint a Muppet Show páholyban ülő két figurája, úgy kommentáljuk a látottakat, epés megjegyzésekkel szórakoztatva egymást.

via GIPHY

2. A show – Innentől kezdve már egészen biztosan kiszámítható ez az írás is, akár a dalfesztivál show-ja. De akkor minek olvassa tovább, kedves Olvasóm? Talán azért, mert Ön is szereti a rituálékat, mint én, megnyugtatólag hat Önre is, ha valaminek van ritmusa, a maga medrében csordogál, mint egy folyó, ha egy biztos pontot jelent a kaotikusan rohanó világ végtelen csimborasszójában. Éppen ezért igencsak rosszul is viseltem, hogy tavaly elmaradt a fesztivál, de spongyát rá. Az idei dalverseny szervezői bőségesen kárpótoltak mindenért, hiszen, ha lehet ilyet mondani, még az eddig látottaknál is erőteljesebben ügyeltek arra, hogy minden flottul működjék és kiegyensúlyozott legyen. A politikai korrektség erőltetése pedig elsőre tényleg gáz, de ha a másság elfogadását fontos normának tartjuk, nem nagyon mutatkozik más út, ha széles néptömegekhez szólunk, mint a didaktikával kikövezett.

3. A politika – Milyen család az, amelyben nincsenek súrlódások? Milyen közösség az, amelyben nincsenek viták, amelyben mindenki egyformán szeret, ugyanazt vallja, ugyanúgy lép, egyszerre, este pedig föltétlenül rétest vacsorál? Semmilyen! Nem család, nem közösség, hanem egymással előzékenykedő idegenek ad hoc gyülekezete. A politikai ellentétek és vonzalmak kezdettől fogva az Eurovízió leglényegét képezték. Talán ez a legszórakoztatóbb az egészben. És elnézzük az oldalági rokonoknak, hogy nem éppen szívelik egymást, vagy jót somolygunk azon, hogy már-már súrolja a nagy testvér talpát a kis testvér nyelve. Ha a politikai érzelmek hiányoznának ebből a versenyből, pontosan ugyanolyan unalmas, érdektelen és fölösleges volna, mint egy szimpla tehetségkutató verseny. A szavazás új módszere pedig igazi telitalálat, hiszen a nézők szavazatait a szakmai zsűrikétől elkülönítve, viszont nem országokra lebontva, hanem úgymond kontinens-szinten mutatja, azt sugallva, hogy létezik egy egységes európai közösség/közönség, amely szavazataival létrehoz egy közös ranglistát – s tényleg.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivál is borzalmas volt, és már nagyon várom a jövő évi olaszországit! De addig is majd újranézem ezt a kedvesen szatirikus filmet:

4 komment

süti beállítások módosítása