Pannonanizáló Balkánaán

Délről hegy, Keletről folyó, Északról betonút, Nyugatról temető.
Lejönni, átkelni, továbblépni, megállapodni.

Médiapartner

autonomia_autonomija_info.jpg

Facebook-oldal

A bloggerről

PRESSBURGER CSABA (1976) újságíró, publicista, kritikus.
A szerző riportjai, interjúi, kritikái és publicisztikai írásai a PRESSBURGER.ORG honlapon olvashatóak.

Utolsó kommentek

Naptár

július 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Friss topikok

Kit érdekelsz, vajdasági magyar?

2018.07.15. 23:52 pressburger

Miért nem írsz? – kérdezte tőlem egyik barátom a minap a Dombos Festen sörözés közben. Válaszoltam persze, ott és akkor, valamit, s ezzel nem is tettünk pontot a téma végére, de a mellemnek szegezett – vagy mondhatnám úgy is: mellbevágó – kérdés arra ösztökélt, hogy írásban is összefoglaljam a választ, mert a válasz persze sokkal komplexebb, mint egy hirtelenjében eldadogott szóbeli magyarázat, és nyilván annál is komplexebb, mint ahogyan azt itt, három flekken össze lehet foglalni.

Kezdjük azzal, hogy ez nem is igaz: hiszen írok! Épp most, például, ráadásul rendszeresen, havonta közlök egy publicisztikát, igyekezvén közéleti témákat találni, amelyeket viszonylag fogyasztható és könnyed stílusban próbálok tálalni.

De persze ezt a barátom is nagyon jól tudja, tudom, hogy tudja, és tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja. A kérdésnek mégis így van csak értelme, mert így van éle. „Ajd’, brate, ne seri!” – mondta volna, ha megpróbálok az előző bekezdésben fogalmazva válaszolni. Hiszen a kérdés, mindketten tudtuk, arra vonatkozott, hogy miért nem írok:

- oknyomozó cikket a vajdasági magyar politikai, gazdasági, intézményi struktúrák működéséről;

- mélyelemzést a kisebbségi jogok érvényesítését befolyásoló szabályozó mechanizmusokról;

- átfogó, tényekkel és racionális érvekkel alátámasztott kritikát vajdasági magyar közéleti témákban.

Nos, a legfontosabb és legsúlyosabb oka az, hogy erre mostanság egyszerűen nincs időm. De ez teljes egészében magánügy, lépjünk is túl rajta, kinek mi köze hozzá, ócska kifogás stb. És valóban nem ez az egyedüli ok.

Fölmerült az is bennem, hogy – mégis hova? Maradt-e még olyan médiafelület Vajdaságban, amely szívesen lehozna/le merne hozni a felsorolt három műfajba/tematikába sorolható írást? A válasz: igen. Van még ilyen, de nem túlzok, ha azt mondom: egy kézen meg lehet őket számolni. Persze fizetni a cikkért nem fognak, vagy ha igen, valami mizerábilis összeget, ami egyáltalán nem őket minősíti, de a befektetett munka szempontjából vizsgálva a dolgot azért erősen megingatja még a legnagyobb időmilliomosokat is eltökéltségükben.

Persze miért gondolkodnék föltétlenül vajdasági médiafelületben? Hiszen például Magyarországon, netalán Romániában vagy Szlovákiában talán akadna még olyan Soros-bérenc, pénzzel kitömött, civil-migránssimogató-idegenszívű stb. médium, amely a magamfajta (hadd ne ismételjem meg az iménti jelzőket) újságíró cikkét szíves-örömest lehozná, és még szolidan fizetne is érte. Nos, a szomorú valóság az, hogy a vajdasági magyarság ügyei, egyáltalán, ez az egyre zsugorodó, befolyását mindinkább veszítő közösség nem annyira attraktív, hogy önkörén kívül bárkit is érdekelnének a vele összefüggésbe hozható, „marginális” problémák. Legfeljebb akkor vagyunk érdekesek, ha valamilyen globális kontextusba ágyazódunk, ha az ügyeinknek van „határon átnyúló” vonatkozása. Mindez még inkább elmondható a hazai, szerb nyelvű médiatérről: csak akkor vagyunk „fogyasztható” téma, ha országos vagy esetleg interkulturális kontextusban vagyunk „tálalva”. De nem kárhoztatom ezért ezeket a mérsékelten érdeklődő magyarországi és szerbiai médiafogyasztókat, akik még így is bámulatos nyitottságot mutatnak irántunk országuk médiafogyasztói átlagához viszonyítva. Ez egyszerűen így természetes. Miért is érdekelné őket egy kétszázezer fős nemzeti közösség kisebbségi önkormányzatának működési anomáliáit analizáló cikk például?

De van egy sokkal nyomasztóbb kérdésem: vajon érdekelne-e egy ilyen cikk bárkit is? „Én biztos elolvasnám, faszi” – mondta volna erre a barátom, de mivel nagyon jól tudta (és tudta, hogy tudom stb.), hogy a kérdésnek csak így van értelme, mert így van éle, azonban sokkal mélyebb jelentést rejt, ezért inkább csöndben maradt.

Hiszen a kérdés, mindketten tudtuk, arra vonatkozott, hogy vajon:

- lenne-e egy ilyen cikknek kritikai visszhangja;

- kialakulna-e a cikk nyomán konstruktív párbeszéd, disputa;

- volna-e a cikkben szereplő állításoknak politikai vagy jogi következménye (és itt nem a szerző/médium bíróság elé citálására gondolok).

Az egzakt módon semmivel sem alátámasztható, ám tapasztalatilag megalapozott sejtésem az, hogy – nem.

Manapság csak a vitriolos kritikának van piaca, az odamondogatós publicisztika az, ami képes még valamilyen reakciót kiváltani akár a vajdasági magyar közéletben is. Én nem tartom ördögtől valónak ezt a műfajt sem. Minden tábornak szüksége van a pozitív visszacsatolásra, olykor jól tud esni az embernek egy, a saját elképzeléseit megerősítő, élesebb, nem kiegyensúlyozott, nem köntörfalazó véleményt olvasni. A baj, szerintem, az, hogy szinte már csak ez maradt. Még egyes oknyomozó műhelyekbe is beszüremkedett ez a „kétbites” attitűd, pedig oda aztán tényleg nem volna szabad beengedni a tendenciózusságot.

Összefoglalva tehát: nem írok, mert nincs időm, de ha lenne, akkor sem volna kifizetődő és/vagy nem tartana érdeklődésre számot.

Marad a remény, hogy a fenti paraméterek közül valami időközben megváltozik, vagy én változtatok a hozzáállásomon, mindenféle paraméter dacára.

2 komment

SOKKOLÓ: Bankrablással vádolják Aleksandar Vučićot!!!

2018.06.13. 23:29 pressburger

Játékunk nem volt öncélú. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy akár a legfelkészültebb, legtájékozottabb médiafogyasztót is meg lehet vezetni, el lehet bizonytalanítani, manipulálni lehet, és ezt, sajnos, egyre gyakrabban olyan médiumok is megteszik, amelyeket közpénzekből finanszíroznak, és amelyeknek kutyakötelessége volna a teljeskörű, pontos, tárgyilagos és kritikus tájékoztatás.

Az ún. fake news, vagyis a hamis hírek kiszűrése, leleplezése, a tényfeltáró újságírás – legalábbis ebben a régióban, ahol élünk – teljes egészében a civil médiára hárult. A kommerciális médiumokat többnyire csak a profit növelése és az erre alkalmas tartalmak közlése érdekli (tisztelet a kivételnek), és ez igen ritka esetben párosul oknyomozói műfajjal, míg a közszolgálati, azaz a polgárok adójából és/vagy előfizetési díjából fenntartott média az aktuális hatalmi struktúrák kiszolgálójává vált (itt is vannak morzsányi kivételek persze). A pályázásra kényszerülő, projektpénzekből, esetleg a polgárok önkéntes felajánlásaiból élő civil médiumok azok, amelyeknek még fontos az igazság; de ne legyünk álszentek, és mondjuk ki: a tények feltárása és az igazság kiderítése nem pusztán hivatástudatból fontos számukra, hanem egyszerűen ebből élnek, az újságíróik ezért kapják a fizetésüket.

Mármost akármennyire is igyekeznek ezek a médiumok az igazságot eljuttatni különféle csatornákon a polgárokhoz, lehetőségeik a politikai és gazdasági elitek által leuralt médiatérben igencsak korlátozottak. Szinte csak az internetre számíthatnak.

Éppen ezért sokkal hatékonyabban tudnának információkat a célközönséghez eljuttatni, ha bizonyos területeken koordináltan lépnének fel (pl. a törvényi szabályozási javaslat megfogalmazása, adománygyűjtő akciók, adatok és információk cseréje, esetleg egy közös kiadvány létrehozása).

Nemrégiben volt is egy erre irányuló kezdeményezés a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének szervezésében. A találkozón, amelyen megtörténtek az első lépések a jövőbeni együttműködés útján, a magyar médiumok közül egyedül a Családi Kört és a Szabad Magyar Szót kiadó Sajtószabadság Alapítvány képviseltette magát.

Szólj hozzá!

Címkék: fake news NDNV

Ne vedd zokon, ha előveszem

2018.05.06. 23:30 pressburger

Amikor először elővettem, rá se hederített, nem zavartatta magát, hiába köszörültem a torkom, előrántotta ő is, és már nem akadályozhattam meg, hogy használja.

Másodszor egyszerűen elfelejtettem előhúzni, és már csak akkor kapcsoltam, amikor megtörtént a dolog.

A harmadik alkalomkor észrevette, hogy elővettem, megrökönyödéssel nézett rám, én pedig pirulva magyarázkodtam, hogy hát nekem is van, nincs szükségem az övére.

Negyedszerre már tudta, kivel áll szemben, megjegyzett – „ez az az alak, aki mindig előhúzza a magáét”, gondolhatta –, és mosolygott azon, hogy egy ilyen bogaras emberrel van dolga.

Pedig ez nem bogarasság, csak környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolásból eredő viselkedésforma. Mi a fenét csináljak azzal a rengeteg zacskóval, amit minden egyes bevásárlás után a pénztárnál rám akar tukmálni?

***

illusztracio.jpg

Tizenhárom évvel ezelőtt írtam ezt a rövid karcolatot, de a helyzet semmit nem változott, csak a pénztáros. Minden egyes bevásárláskor keményen meg kell küzdenem azért, hogy a magammal hozott szatyrokba pakolhassam a holmit.

A küzdelmem jutalma pedig minden alkalommal:

– a megbotránkozás („Dehát csak nem teszi ugyanabba a szatyorba a villanykörtét meg a szalámit?!”)

– a hülyének nézés („Nem fogja elbírni az a szatyor, beleteszem inkább dupla nejlonzacsiba.”) és

– a megsértődés („Valójában engem utál, nem is a zacskóimat!”).

Megy tehát az iszapbirkózás a mindenkori pénztárossal, ám a minap úgy tűnt, erős szövetségest kapok: magát az államot. A Politika napilap röppentette föl a hírt, hogy Szerbiában betiltják a vékony műanyagszatyrokat. A reszortminiszter pár nappal később kissé lehűtötte a vad környezettudatos kedélyeket, mondván, egyelőre ott tart a dolog, hogy igyekeznek rávenni a nagyobb áruházláncokat a zacskók megfizettetésére. Állítólag ugyanis már a jelképesnek mondható 2 dináros zacskóár is nevelő hatással bír: az egyik üzletláncban, ahol a megfizettetést alkalmazzák, felére csökkent a zacskót igénylők száma, és mind több polgár hozza magával a cekkert (vagy távozik káromkodva).

Csakhogy a felére csökkenés még nagyon messze van az Európai Unió irányelvének megvalósulásától, eszerint ugyanis 2020-ig minden EU-tagállamnak állampolgáronként évi 90 darab alá kell csökkentenie az eladótéri műanyag zacskók felhasználását, majd 2025-re évi 40-nél több nem juthat egy polgárra. Szerbiában egyes kimutatások szerint az éves műanyagzacskó-fogyasztás horrorisztikus 2.555 zacskó/fő/év. (Bár arról nem szól a fáma, hogy ezt az adatot honnan nyerte ki a Politika, de ismerve polgáraink mentalitását („’ajde, elveszek még párat, köllhet valamire”), nem lepne meg, ha igaz lenne ez a fejenkénti 7 db/napról szóló információ.)

Hozzánk képest a görögök kimondottan jól állnak (400 zacskó/fő/év), mégis komoly stratégiát állítottak fel a zacskók visszaszorítására. A vékony (tehát 15–50 mikron vastagságú) füles tasakok árusítását 4 eurocentre kötelezték, de ha ez nem hozza meg a várt csökkenést, drágítanak 0,07 euróra. És ha még ez se lesz elegendő az uniós irányelvek megvalósulásához, 2020-ban jön a teljes tiltás.

Erősen megoszlanak a vélemények, hogy vajon a fokozatos leszoktatás vagy a sokkterápia-e a hatékonyabb módszer a népnevelésben. Én inkább az előbbit pártolom. Meggyőződésem, hogy az emberek a bukszájukban hordják az agyukat: a pénztárcájuk eszükbe fogja juttatni, hogy magukkal kellene vinni a boltba azt a szövettáskát.

Mert mi történne a sokkterápia alkalmazása, azaz a betiltás esetén! A legborúlátóbb forgatókönyv szerint megjelenne a zacskómaffia, a pult alól kezdenék osztogatni a poliakármi-kőolajszármazékból készült zacskókat, amiket illegális, külföldi zacskógyárakból csempésznének be a határon. A boltok, mivel nem ingyen jutnának hozzá a tiltott áruhoz, viszont ingyen volnának kénytelenek azt továbbadni, az árrést beépítenék az áraikba, így aztán többet fizetnénk még az alapvető élelmiszerekért is, mint a legális zacskós időkben.

De ha, tételezzük fel, nem is ez az alkoholtilalmi időket idéző forgatókönyv következne is be, igen gyorsan meg kellene oldani a volt-nincs zacskók helyettesítését. Mivel?

– Papírtasakokkal? Előállításuk sokkal több energiát vesz igénybe, mint a nejlonszatyroké, nem beszélve az irdatlan mennyiségű fáról, amit ki kellene vágni a tömeggyártásukhoz.

– Ún. lebomló műanyagból készült zacskókkal? De hiszen már most a legtöbb nagy áruházláncban ilyen zacskót vihetünk haza. Az a gond velük, hogy az elnevezésük megtévesztő: nem lebomlanak, hanem egészen apró darabokra hullanak szét, vagyis megmaradnak műanyagként a természet körforgásában, ezáltal még alattomosabban gyilkolva az élővilágot, mint a teknősök fejére tekeredő, évszázadok alatt lebomló társaik.

– Valóban lebomló, pl. cukornádból készült zacskókkal? Jól hangzik, csak épp az előállításuk drága olyannyira, hogy semmiképp sem jön össze az ár-minőség arány, a teherbírásuk ugyanis kétségbeejtően csekély.

A teljes tiltás tehát betarthatatlan és/vagy drága. A fokozatos leszoktatás azonban párosítható egy másik környezettudatosságra nevelő módszerrel: a nem lebomló zacskókat ugyanis újra lehetne hasznosítani – ha akadna valaki, aki begyűjtené az elhasznált zacskókat és alkalmazná az újragyártási technológiát. És mivel a műanyag teljes kiiktatása az életünkből jelen pillanatban utópisztikusnak tűnő törekvés, előremutató opcióként csakis a felhasznált zacskómennyiség redukciója és a redukált mennyiség reciklálása kínálkozik.

Az az érzésem, hogy még több ezer tonna műanyag szatyor folyik le a Dunán, mire általánosan elterjedt gyakorlat lesz Szerbiában a zacskóktól való önmegtartóztatás, de talán azt még megérem, hogy a pénztáros helyeslően rámmosolyog, amikor előrántom a magamét.

Szólj hozzá!

Kúl-e két országban szavazni?

2018.04.05. 18:37 pressburger

Kérdezek-felelek

valasztas.jpg

 Mutatkozzon be, kérem!

– Pressburger Csaba vagyok, szerb–magyar kettős állampolgár, Vajdaságban élek, s szavazok minden szerbiai és minden magyarországi választás alkalmával.

– Milyen jogon szól bele Ön Magyarország sorsába, hiszen nem ott él és nem ott adózik?

– Alanyi jogon: magyar állampolgár vagyok. De nem akarom megkerülni a kérdést, tisztelt szerkesztő úr, nyilván arra kíváncsi, honnan formálok erkölcsi jogot arra, hogy a voksommal befolyásoljam a választás kimenetelét. Fordítsuk meg a kérdést és módosítsunk egy picit rajta: miért hirdeti ma már a magyarországi parlamenti pártok túlnyomó többsége, hogy nekem helyes volt megadni a magyar állampolgárságot, ezzel együtt pedig a szavazati jogot is? A választ nem tudom, csak találgathatok: mert az érdekeik ezt kívánják; mert mélyen hisznek ennek helyességében; mert az általuk képviselt vagy maguknak megnyerni kívánt választópolgárok ezt akarják hallani. A lényeg mégis az, hogy a magyar Országgyűlés 2010-ben döntött az egyszerűsített honosítási eljárásról, és ma nincs egyetlen olyan komolyabb befolyással bíró párt sem, amely ennek visszavonását hirdetné. Én a magyar állampolgárságot és a vele járó szavazati jogot magamtól sohasem kértem; nekem ezt felkínálták, én pedig köszönettel elfogadtam. Mindig is igyekeztem élni a jogaimmal: azokkal is, amelyekért harcoltam, de azokkal is, amelyek úgymond az ölembe hullottak. És ahol a jog kezdődik, ott az erkölcs véget ér.

– Elég cinikus az Ön hozzáállása ehhez a kérdéshez, Pressburger úr, nem gondolja?

– Nem kívánok belefolyni erkölcs- és jogfilozófiai fejtegetésekbe, csupán a cinikusság vádját szeretném röviden elhárítani. Nem tagadom az erkölcsi és a jogi normarendszer szoros kapcsolatát, bármikor hajlandó vagyok azokért a jogokért kiállni, amelyek az általam képviselt etikai normákon alapszanak, illetve az olyan jogok felszámolásáért küzdeni, amelyek ellentétesek az én erkölcsiségemmel. Csupán azt mondom, hogy a jog az jog: amíg érvényben van, etikai alapon csupán kívülről ostromolható, jogszerűsége azonban nem vonható kétségbe.

– Megpróbál kibújni a kérdés alól, de nem fog sikerülni. Akkor tehát: az Ön által képviselt etikai normákkal összeegyeztethető-e, hogy Ön külföldi illetékességű személyként szavazhat a magyarországi választáson?

– Igen, összeegyeztethető, noha elismerem, szólnak argumentumok a szavazati jog kiterjesztése ellen is, de mindent egybevetve nálam mégis a pró érvek irányába billen el a mérleg nyelve. Általában azzal szoktak érvelni a szavazati jog (és esetleg a kettős állampolgárság) megadásának ellenzői, hogy én nem Magyarországon adózok, ennélfogva ne is szóljak abba bele, hogy a magyarországi illetékességű személyek adóját milyen hatalom és hogyan ossza szét. Sajnos elég sokan érvelnek ezzel nem elvi meggyőződésből, hanem aktuálpolitikai megfontolásból: mert azt vélelmezik, hogy a határon túli magyar szavazók a nekik nem tetsző politikai opciót támogatják. Őket nyilván nem fogom tudni elvi alapon meggyőzni. Én azokkal akarok vitatkozni, akik az adózás-dolgot valóban elvből és nem pártpreferenciájuk okán emlegetik. Az igaz, hogy nem Magyarországon adózok, de azok a magyar állampolgárok sem, akik életvitelszerűen, évek óta külföldön (főként nyugati országokban) dolgoznak és szavazhatnak. Valóban nem Magyarországon adózok, de magyarországi adóforintok – kormányoktól függően kisebb vagy nagyobb mértékben – támogatások formájában jelentősen befolyásolják a határon túli magyar (kettős) állampolgárok életét. És az a befolyás, amit gyakorolhatok, gyakorolhatunk mind együttvéve mi, határon túli magyarok, igazán szimbolikus: két-három mandátum sorsa…

– …ami akár döntő is lehet, például a kétharmados többség múlhat rajta.

– Tegnap a kétharmados többség, holnap egy új kormány. Ha már a politikai megközelítést erőlteti, szerkesztő úr, hadd jegyezzem meg: a pártpreferencia nem csak Magyarországon, hanem a határon túl is változó kategória, nem egy bebetonozott dolog, mint ahogy az esetleg ma tűnik.

– Dehogy erőltetem a politikai megközelítést, hiszen még azt az indiszkrét kérdést se tettem föl, hogy kire adta le a levélszavazatát. Maradjunk csak az elveknél, a jogoknál és az etikai normáknál! Önnek jogában áll Magyarországon és Szerbiában is szavazni, két ország sorsát is befolyásolhatja, míg másokra, akik csak egy állampolgársággal rendelkeznek, ez nem vonatkozik. Az Ön erkölcsi normarendszerébe az elmondottak alapján nyilvánvalóan belefér, hogy ilyen pozitív diszkriminációt önmagára nézvést el tudjon fogadni és – mint kínálkozó joggal – éljen is vele. De mi erre a magyarázata?

– A magyar kulturális nemzet részének tekintem magam, egyúttal a szerbiai politikai nemzet tagja is vagyok. Az első az én választásom, noha nyilván jelentősen befolyásolta a döntésemet a neveltetésem. A másodikba „beleszülettem”, noha dönthettem volna úgy is, hogy elhagyom, mégsem tettem. Azt nyilván nem kell megmagyaráznom, miért érzem szükségét, hogy a szerbiai politikai élet alakulásába szavazatommal (is) beleszóljak. Ugyanakkor a magyar kulturális nemzet kisebbségi sorban élő – több szempontból is versenyhátrányban levő, tehát negatív diszkriminációk sorát tapasztaló – tagjaként örvendetesnek tartom, hogy immár a magyar politikai nemzet részese is lehetek. A magyar politikai nemzet halmaza – történelmi léptékkel mérve – egészen „tegnapig” magában foglalta a magyar kulturális nemzet halmazát, és a különböző kötelékek elég erősek maradtak ahhoz, hogy 2010-ben a magyar politikai nemzet jelentéstartományát országhatárokat átívelve kiterjesszék. Nevezhetjük ezt fellengzősen történelmi elégtételnek vagy a kisebbségi sorsért való kárpótlásnak is.

– Tehát magyarnak lenni határon túl is – kúl?

– Ha nem is kúl, de iszkulírozható.

1 komment

A szegény újságíró kivonul a civilizációból

2018.03.12. 00:06 pressburger

harom_kismalac2.jpgJubileumi tizenöt évvel ezelőtt kezdtem hivatásszerűen újságírással foglalkozni. Ez alatt az idő alatt számtalanszor hallottam idősebb kollégáktól, hogy „aki egyszer belekóstol ebbe a szakmába, az többé nem szabadulhat tőle, az mindörökké az újságírás rabja marad”. Én ezt egyetlen pillanatig sem éreztem így.

Amit érzek és tudok, hogy bármikor képes volnék váltani, és valami egészen mással foglalkozni. Igaz, az elmúlt 15 év során is csináltam én mindenfélét, de valahogy mégis minden foglalatosságom a szó tágabb értelmében vett újságíráshoz kapcsolódott vagy vele volt rokonítható: tudósítottam, riportoztam, interjúztam, elemeztem, publicisztikát, kritikát, recenziót írtam, újságot, műsort, folyóiratot, könyvet, online felületeket szerkesztettem, a legkülönfélébb szövegeket fordítottam. És mégsem gondolom, hogy az „újságírás rabja” volnék.

Bármikor elérkezhet az a pillanat, amikor azt mondom: ennyi volt! Ennek oka lehet számtalan: csömör, kaland, kényszer, egy kecsegtető ajánlat. Könnyen fog menni. És most tényleg nem ironizálok. Persze az is lehet, hogy ez a pillanat sohasem következik be, mint ahogy az sem zárható ki, hogy bekövetkezik, de valamikor mégis visszatérek az újságíráshoz. Meglátjuk.

Néhány hónappal ezelőtt kitaláltam egy új esti mesét, amely a szegény újságíróról szólt. Azóta a lányaim minden este az új mesefigura kalandjairól akarnak hallani. Annyit sikerült náluk kialkudnom, hogy csak minden másnap kelljen új mesével előállnom. A 15 éves jubileumom apropóján ezennel közreadok egy témába vágó epizódot. A címe: A szegény újságíró kivonul a civilizációból.

***

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, valahol Szerbiában, élt egyszer egy szegény újságíró.

Ez az újságíró olyan sokat dolgozott, hogy egy napon úgy érezte: kész, ezt nem lehet így tovább csinálni! Olyan csömört érzett a hivatása iránt, hogy még fölkelni se volt kedve, noha aznap is három eseményről kellett volna tudósítania, és ezen felül még egy interjú is várt rá.

Arra az elhatározásra jutott, hogy azonnali hatállyal fölmond, de nem csak fölmond: elhagyja a várost, a környéket, kivonul a civilizációból, és remeteként él tovább egy erdei barlangban.

– Kész, Béla, azonnali hatállyal fölmondok. Kiégtem. Elegem van az újságírásból, elegem van a civilizációból! Nem fogtok hallani felőlem többé – mondta az őt cinikusan méregető főnökének.

– Jól van, kolléga, te tudod. De aztán óvakodj a vaddisznóktól meg a hét törpétől! – mondta neki búcsúzásképpen a főszerkesztő.

A szegény újságíró még aznap összecsomagolta a legszükségesebb tárgyakat egy bőröndbe, és megindult gyalog hetedhét országon át, az Üveghegy irányába, mígnem egy kerek erdőhöz nem ért. Ott aztán kinézett magának egy barlangot, meggyőződött róla, hogy nem lakik-e már ott valaki vagy valami, majd miután üresnek találta, beköltözött.

Napokig kizárólag bogyókon élt, mire rájött, hogy a tücskök-bogarak sokkal finomabbak és táplálóbbak, mint a vega koszt. Amikor épp nem élelem után kutatott, naphosszat csak heverészett, olvasgatott, szemlélődött. Végre boldognak tudhatta magát.

Teltek-múltak a napok, és a szegény újságíró egyre inkább úgy érezte, hiányzik neki valami, de nem tudott rájönni, hogy mi. Olyan sok mindent látott, tapasztalt az erdőben, minden percét élvezte a természetben töltött időnek, de valahogy mégsem stimmelt valami.

Egy napon, amikor gombászni indult, fölfigyelt három házikóra: az egyik szalmából, a másik fából, a harmadik kőből épült. „Házak” – gondolta. „Vajon kik lakhatnak bennük?” A kérdésére azonban csakhamar választ kapott, amikor egyszeriben egy vérfagyasztó thriller önkéntelen szemlélőjévé vált. Ugyanis a szalmaház ajtaja előtt egy hatalmas ordas farkast pillantott meg, aki imigyen rikácsolt:

– Kismalac, kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, hó van a kenderbe’! – szólalt meg határozott, ámde elcsukló hangon az ablakból leskelődő kismalac.

– Ha nem engedsz be, szétfújom a házadat! – fenyegetőzött a farkas, és meg sem várva a választ, már teli tüdőből fújta is a gyenge szerkezetű tákolmányt, ami pár másodperc alatt semmivé foszlott. Az imént még leselkedő kismalac egy hirtelen ugrással a kőháznál termett, ahová egy szempillantás alatt bebocsátást is nyert.

A szegény újságíró dermedten nézte végig a jelenetet a közeli tölgyfa mögül, és a telefonjához kapott, amit a városban használt utoljára, de még mindig a farzsebében hordozott, maga sem tudta, miért. Ekkor azonban hirtelen megértette, mi is hiányzott neki. Hát az, hogy országgal-világgal megossza, amit lát, amit tapasztal.

Szerencsére a Telenornak volt az erdő szélén adótornya, így volt megfelelő térerő is. Azonnal „tárcsázni” kezdte egykori főnökét.

– Bélám, nincs most időm elmagyarázni, hogy mi van, muszáj leadnom egy tudósítást, szenzációs sztori, add a gépírónőt, diktálnom kell.

– Jól van, kolléga, de azt tudod, hogy létszámstop van, úgyhogy ne is álmodj róla, hogy újra fölveszünk állandó munkaviszonyba.

– Bánom is én, megvan itt mindenem, nem kell a mocskos pénzetek, csak add már a Gizikét!

Mivel kimondta a bűvös mondatot – tudniillik, hogy hajlandó ingyen is tudósítani –, a főszerkesztő immár nem látta semmi akadályát annak, hogy kapcsolja a daktilográfus szakmunkatársat. A szegény újságíró pedig részletesen beszámolt a történtekről, hogy az ordas miként fújt el két erdei házikót, miként menekültek meg mégis a malacok és végül hogyan jártak túl a farkas eszén.

Ettől a naptól kezdve a szegény újságíró rendszeresen tudósított az erdő eseményeiről egykori lapjának, amely a médiapiacon egyedüliként rendelkezett erdei tudósítóval, ráadásul az egész nem került neki semmibe, leszámítva a szegény újságíró telefonszámláját.

Szólj hozzá!

Címkék: újságírás újságíró három kismalac