Pannonanizáló Balkánaán

Délről hegy, Keletről folyó, Északról betonút, Nyugatról temető.
Lejönni, átkelni, továbblépni, megállapodni.

Médiapartner

autonomia_autonomija_info.jpg

Facebook-oldal

A bloggerről

PRESSBURGER CSABA (1976) újságíró, publicista, kritikus.
A szerző riportjai, interjúi, kritikái és publicisztikai írásai a PRESSBURGER.ORG honlapon olvashatóak.

Utolsó kommentek

Naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Friss topikok

1996/97, te csillag

2019.01.20. 22:52 pressburger

Nem tudok azonosulni a Belgrádban zajló tüntetésekkel, és ez bánt. Pedig egy velejéig romlott, autokratikus, paternalista és populista rezsim ellen vonulnak az utcára tízezrek már hetek óta.

1od5miliona.jpg

Ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam finnyásságom okait és ne csak száraz érvekkel hozakodjam elő, vissza kell utalnom egy 22 évvel ezelőtti eseménysorra. 1996 novemberében a Milošević-rezsim ellenzéke (Együtt koalíció) elsöprő győzelmet aratott a helyhatósági választásokon minden nagyobb szerbiai városban. Legalábbis erről tanúskodtak az előzetes, nem hivatalos eredmények. A később közzétett hivatalos eredmények azonban teljesen mást mutattak: nyilvánvalóvá vált, hogy a választásokat elcsalták, a jegyzőkönyveket meghamisították, ahol pedig ezt nem tudták nyélbe ütni a rezsim emberei, ott szabálytalanságokra hivatkozva, bírósági úton nyilváníttatták érvénytelennek az ellenzéknek kedvező választási eredményeket.

beograd_je_svet.jpeg22 years challenge

Előbb Nišben, majd Belgrádban és az ország többi nagyvárosában is mindennaposakká váltak a tüntetések. Az ellenzék követelte a jussát, az autonómiájukra kényes egyetemi hallgatók pedig a pártoktól függetlenül demonstrálva követelték az igazságot és annak érvényesítését.

Újvidéken voltam egyetemista akkoriban, és egészen természetesnek éreztem, hogy ott legyek a tüntető társaim közt. Pontosan tudtuk, miért vonulunk nap mint nap az utcára, hihetetlen energia fűtött mindenkit, az utcákon felénk áramló össznépi támogatás pedig sokszor igazi katarzis volt.

Ott és akkor se többet, se kevesebbet nem akartunk elérni, mint a csalás elismerését és a valós választási eredmények érvényre juttatását.

Miután ez – a hazai és nemzetközi nyilvánosság nyomására – megtörtént, vége szakadt a tömeges demonstrációknak. Győztünk! És ha az ellenzéki pártok képesek lettek volna megőrizni az egységes fellépésüket a soron következő köztársasági választások előtt is, akkor talán a Milošević-rezsimnek is előbb vége szakad.

Sok mindenben különbözik persze a mostani helyzet a 22 évvel ezelőttitől. Például nem csalták el magát a választást sem 2016-ban, sem az államfőválasztást egy évvel később. Persze beszéltek az emberek mindenféle furcsaságokról, voltak ilyen-olyan gyanús dolgok, de tömeges, szisztematikus csalásról, mindent megmásító cselekménysorozatról senki nem tudott beszámolni; az uralkodó pártok pedig stabil, megkérdőjelezhetetlen hatalomra tettek szert – az ellenzék aktív részvétele mellett, ami nagyon fontos körülmény.

Az ellenzéknek ugyanis minden oka meglett volna rá, hogy bojkottálja a hatalmi visszaélések miatt finoman szólva is egyenlőtlen esélyek jellemezte általános megméretést, vagy akár a későbbi elnökválasztási folyamatot. Ehelyett azonban belementek a „játékba” – és veszítettek. Nem kicsit.

Mindezt figyelembe véve politikailag igencsak problematikusnak tekintettem már az államfőválasztás után tavalyelőtt kirobbant tüntetéssorozatot is, még ha társadalmilag vagy lélektanilag nagyon is érthető volt: mintegy Vučić első körös győzelme volt az utolsó csepp a pohárban az elkeseredett tömegek, legfőképp a kilátástalansággal szembesülő fiatalok számára.

A mostani 1 az 5 millióból szlogennel meghirdetett, heti rendszerességgel megrendezett tüntetéseknek is lehet társadalmi vagy lélektani igazoltsága, és ilyesformán még szimpátiával is tekintenék a megmozdulásra. A zsigeri lázadás sok esetben őszintébb és hatékonyabb is, mint a racionalizált tiltakozás.

Csakhogy a korgó gyomroktól, a fojtogató légkörtől és a véres ingektől kezdi Koszovó „ellopni a show-t”.

Vagyis az életszerű, húsbavágó problémák helyét egyre inkább a nemzeti narratíva veszi át a tüntetéseken, és ebből csak a szélsőjobb profitálhat, a tüntetések pedig óhatatlanul elveszítik össznépi lázadás-jellegüket – ha egyáltalán volt ilyenjük valaha is.

Igencsak lesújtó, hogy az ellenzéki pártok és/vagy a tüntetések szervezői alternatív népjóléti program megfogalmazása helyett a kizárólag az érzelmek felkorbácsolására alkalmas, de teljesen meddő Koszovó-kérdéssel hozakodnak elő, megoldást nem kínálva, viszont olyan retorikát alkalmazva, hogy az a szélsőjobbnak tessen. Mindeközben pedig egy másik autokratánál, Putyinnál próbálnak bevágódni.

Egyébként egy nappal a Putyin-látogatást követően Újvidéken is volt tüntetés. Fontolgattam is hosszasan, hogy menjek vagy ne menjek. Az előzményeket ismerve azonban finnyásságom sehogy se akart szűnni. (Végül egy vis maior mentett fel a döntés alól.) Az 1996/97-es tüntetések túlságosan is fénylő csillagként ragyog még mindig az emlékezetemben.

Szólj hozzá!

Címkék: tüntetés 1996/97 1od5miliona

Vajdasági Magyar Legjava 2018

2018.12.30. 18:19 pressburger

top10.jpgA tavalyi nekibuzdulásomon felbuzdulva, az idén is sommázom az évet. Ami itt következik tehát, az egy végtelenül szubjektív, igazságtalanul hiányos és maximálisan hevenyészett „Top 10”, vagyis az én személyes sikerlistám, a számomra pozitív értelemben legmeghatározóbb, legjobb vajdasági magyar közéleti, kulturális történésekkel, teljesítményekkel és termékekkel – időrendben és nem fontossági sorrendben.

1. Megjelent Losoncz Alpár A hatalom(nélküliség) horizontja – Hommage á Új Symposion című tanulmánykötete – A kultikus Új Symposion folyóirattal és a Symposion-mozgalommal meglepően kevés kötet foglalkozik. Losoncz Alpár a Symposion harmadik nemzedékének egykori tagjaként, a bennfentes hitelességével szólal meg a majd 400 oldalas kötetben, társadalomtörténeti összefüggésekbe állítva a Symposion-történetet és felvázolva a folyóirat néhány meghatározó alakjának portréját.

Losoncz Alpárral a Klein House-ban beszélgettem a kötete kapcsán, elsősorban az Új Symposion folyóirat harmadik nemzedékének 1983-as menesztésére fókuszálva. Ez volt az utolsó ilyen beszélgetős est Szabadka (sajnos immár csak egykori) legjobb helyén.

2. Megjelent és vírusként terjedt Kocsis Árpád Szelíd kérelem című cikke – Az Autonómia véleményportálon közölt rövid írás alig pár óra alatt behálózta az internet magyar szegletét. Nemcsak a vajdasági Autonómián olvasták el több ezren, de azokon a jóval több olvasót vonzó magyarországi és romániai oldalakon is, amelyek átvették az írást. Az emberségességért folyamodó cikk mellbevágóan szokatlan hanghordozásával korbácsolta fel a menekültügyet övező militáns retorikától elcsigázott nyilvánosságot.

3. Az Újvidéki Színház kapta a legjobb előadás díját – A legelismertebb magyar színikritikusokból álló Színházi Kritikusok Céhe immár 40. alkalommal ítélte oda a díjait. Az Alekszandar Popovszki rendezte, Danilo Kiš regénye nyomán készült Borisz Davidovics síremléke című előadás volt a kritikus szakma eminensei szerint az előző évadban a Kárpát-medence legjobb magyar nyelvű, hivatásos színházi produkciója.

boris_davidovics.jpgRészlet a Borisz Davidovics síremléke című előadásból (Srđan Doroški fotója - uvszinhaz.com)

4. Megjelent Danyi Zoltán A dögeltakarítók című regénye németül – Magyar író számára az út a világhírnév felé a német nyelvterületen keresztül vezet. Ezért már önmagában is óriási jelentőséggel bír az utóbbi évek egyik legfontosabb vajdasági magyar regényének, a délszláv háborúk személyes, poszttraumatikus feldolgozását kínáló műnek a német nyelvű fordítása (Terézia Mora munkája), amely az egyik vezető európai kiadónál, a Suhrkampnál látott napvilágot. Danyi idei irodalmi kitüntetései, a Mészöly Miklós-díj és a Déry-díj már szinte csak ráadásnak számítanak.

5. Vickó Árpád kapta a Balassi Műfordítói Nagydíjat – Az Újvidéken élő műfordító több mint nyolcvan kötetnyi szépirodalmi művet ültetett át eddig szerb nyelvre. Munkásságának köszönhetően ismerkedhetett meg a szerb/délszláv anyanyelvű közönség többek között Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György, Lovas Ildikó, Petri György, Végel László és Tolnai Ottó életművével. Vickó Árpád a második, aki ebben a tavaly alapított magyar állami kitüntetésben részesülhetett.

Vickó Árpád beszéde a Balassi Műfordítói Nagydíj átadásán - Litera | Az irodalmi portál

a fordítás alapjaiban véve létszükséglet is - különösen a kis nyelvi közösségek számára, és különösen most, amikor előtérbe kerülnek és fokozatosan felgyorsulnak a különböző integrációs folyamatok, amelyek azt a látszatot sugallják, hogy csak egy világkultúra létezik. - A Balassi műfordítói nagydíjas Vickó Árpád, szerb műfordító beszéde.

6. Diák Oscar-díjat nyert Kovács István Ostrom című kisfilmje – A fiatal zentai rendező Szarajevó ostroma idején játszódó filmjét 1582 benevezett alkotás közül választotta ki az Amerikai Filmakadémia. (Diák Oscar-díjat eddig egyetlen magyar alkotó nyert: Böszörményi Zsuzsa, 1991-es diplomafilmjével.) Kovács István 23 perces produkciója ezzel jogot szerzett az Oscar-díjért folyó versenyben való részvételre is. 

7. Megjelentek Gyurkovics Virág tényfeltáró riportjai a Vajdaságban leosztott magyar állami pénzekről – Ahol Atlasz-hegységnyi pénzt osztogatnak, ott mindig vannak gyanús ügyletek és egyéb furcsaságok. A szabadkai újságíró Vajdaságból egyedüliként foglalkozott komolyabban a Prosperitati Alapítvány pályázatainak hatásmechanizmusával, valamint a topolyai „fociakadémiára” költött forintmilliárdok hasznosulásának kérdésével.

8. Losoncz Alpár filozófus, egyetemi tanár akadémikusi címet szerzett – Ahhoz, hogy érzékeltessük, mit jelent bekerülni a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiába (SANU), íme néhány adat: a 177 éve fennálló testületnek eddig összesen 1468 tagja volt (beleértve a rendes, a levelező, a tiszteletbeli és a külső tagokat is). Az elmúlt évtizedekben a tagság 150 fő körül alakult. Az idén novemberben 14 levelező és négy külső tag felvételéről döntöttek, 16 eddigi levelező tag pedig rendes taggá vált. Az újonnan felvett tagok között van Losoncz Alpár is, aki Várady Tibor jogászprofesszor és Bálint Béla orvosprofesszor mellett a harmadik vajdasági magyar tagja a SANU jelenlegi összetételének.

eszmetortenet2.jpg9. Megjelent A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989-1999 című tanulmány- és interjúkötet – A Losoncz Márk és Rácz Krisztina szerkesztette kiadvány túlnyomórészt azoknak az előadásoknak a szerkesztett, kibővített változatát öleli fel, amelyek a tavalyi, hasonló címmel megtartott újvidéki konferencián hangzottak el. Ezekhez a tanulmányokhoz társul még a Csorba Bélával, Kasza Józseffel, Várady Tiborral, Hódi Sándorral, Vékás Jánossal és Balla Lajos–Lacival készített mélyinterjú.

10. Megtartották A vajdasági magyarok eszme- és politikatörténete (1945-1989) című konferenciát – A előző pont alatt említett tavalyi konferencia folytatásának is tekinthető ez a Temerinben megszervezett tanácskozás, amelyen fiatal társadalomkutatók mutatták be a második világháború utáni időszak egy-egy szegmensét a vajdasági magyarok vonatkozásában. Noha messze nem nyújthatott teljes keresztmetszetet az adott korról és tárgyáról a konferencia, azért számos vakfoltot sikerült eltüntetnie.

Szólj hozzá!

Címkék: vajdasági magyar Kocsis Árpád Kovács István Új Symposion Újvidéki Színház Danyi Zoltán Losoncz Alpár Vickó Árpád Diák Oscar-díj Gyurkovics Virág SANU Losoncz Márk Rácz Krisztina

Egy bizonyos szint fölött nem migráncsozunk

2018.11.18. 18:34 pressburger

magyar_mozgalom_jegyzetek.png

Nem mentem szavazni november 4-én a nemzeti tanácsi választáskor, pedig szavazhattam volna, hiszen szerepel a nevem a magyar választói névjegyzéken.

A döntésem oka egyszerű: megbizonyosodtam róla, hogy mind a Vajdasági Magyar Szövetség (értsd: Magyar Összefogás), mind a Magyar Mozgalom ugyanazt az álláspontot képviseli a magyar nyilvánosság központi kérdését illetően. A menekültekkel való xenofób riogatás, valamint az ezzel összefüggésben felbukkanó sorosozás pedig olyan vörös vonal számomra, amelynek áthágása fölött nem vagyok hajlandó szemet hunyni.

Mielőtt megjelent volna a Magyar Mozgalom hivatalos Facebook-oldalán az Egy baj van a gyógyszerekkel – messzire gurulnak című ominózus jegyzet – amely döntő szerepet játszott a távolmaradásomban – azt latolgattam, hogy a Magyar Mozgalomra szavazok. Nem azért, mert éppenséggel annyira elnyerte a tetszésem a választási programja (bár legalább voltak benne konkrétumok a jövőre nézve, nem úgy, mint a Magyar Összefogáséban), nem is azért, mert annyira makulátlan nevek szerepeltek a jelöltlistáján (bár talán több volt közöttük az olyan személy, akivel szívesen meginnék egy sört, mint ahány olyan, akire a kutyámat se bíznám rá), hanem egyszerűen azért, mert úgy gondolom,

a mindenkori hatalomnak szüksége van egy erős, ütőképes ellenzékre, amely kordában tartja őt, amennyire tudja, fékezi a mindenhatóság képzetétől megittasult tevékenységét, szisztematikusan vadássza az elkövetett hibáit, felhívja a nyilvánosság figyelmét, ha szabálytalanságokat, korrupciót, etikátlanságot észlel a rendszer működésében.

És minél több tagja, képviselője van egy ellenzéki tömörülésnek, annál hangosabban hallathatja a hangját, annál erőteljesebben tudja artikulálni az elképzeléseit, annál sikeresebben tud opponálni, korrigálni, fékezni és ellensúlyozni.

Ellenzék alatt pedig az MM-et értem, hiszen a Mozgalom ellenzékben maradása kezdettől fogva eleve elrendeltnek volt mondható. Aki egy kicsit is jártas a vajdasági magyar politikában, semmiképp sem hihette, hogy az MM-nek van esélye átvenni az Atlasz-hegységnyi pénzről diszponáló, a magyarországi és a szerbiai hatalmi struktúrába is bebetonozott, kiterjedt infrastruktúrával és mindenkor mozgósítható káderállománnyal rendelkező VMSZ-től (MÖ-től) a hatalmat – választói elégedetlenség, düh, frusztráltság ide vagy oda. Így aki az MM-re szavazott, azzal a tudattal tehette ezt, hogy szavazatával az ellenzéket erősíti. Én sem azzal a reménnyel szavaztam volna az MM-re, hogy akár elméleti esélye is volna a győzelmének.

Mindazonáltal, hogy a döntésemet meghoztam, senkit sem biztattam absztinenciára, nem agitáltam a távolmaradás mellett. A Családi Körben is csak azért mondtam el az álláspontom, mert kérdezték. Próbáltam tiszteletben tartani azt, hogy esetleg nem mindenkinek ugyanaz, illetve ugyanott húzódik a vörös vonala.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy a Magyar Nemzeti Tanács hatásköre mely területekre terjed ki, és hogy a menekültválság, illetve a Soros-terv nevű fantazmagória kezelése nem tartozik ide. Ám nem tudok egyszerűen csak legyinteni a menekültek betelepítésével való riogatásra, mondván: ez csak marketingfogás, kampány idején elmegy az ilyesmi, a Soros zSoldosainak titulált MM-esek – emberi gyarlóságból talán – egyszerűen nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy le ne üssék a VMSZ-hez, minden bizonnyal, semmilyen szálon nem kötődő ismeretlenek ellenplakátkampányának magas labdáját.

Nem, ilyet nem lehet csinálni. Fasisztoid retorikát semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad alkalmazni, mert ez teljes hitelvesztést eredményez – az én szememben mindenképpen, de hiszem, hogy sokakéban. Mint szorzáskor: bármekkora is a szorzandó, ha nulla a szorzó, az eredmény nulla lesz.

A Magyar Mozgalomnak be kellene látnia, hogy a VMSZ-t nem lehet jobbról előzni, egészen a pálya széléig le van uralva a jobb térfél. Miként a Fidesz, úgy az őt másoló VMSZ (MÖ) sem hagyott teret a széljobbos gondolatoknak. Az MM-nek le kellene mondania arról a stratégiáról, hogy „népszerű” széljobbos témákkal próbál elcsenni néhány szavazatot a VMSZ-től, de ugyanakkor megpróbálja megtartani progresszív, szabadságharcos arculatát. Nem fog menni. Nem ment.

Egy „néppárt”, mint amilyen a Fidesz, vagy nálunk kicsiben a VMSZ, ezt a Janus-arcúságot el tudja játszani, hiszen más mechanizmusok működtetik, mint a kis pártokat: az érdekösszefonódások, az üzleti és munkahelyi függő viszonyok felülírják az ideológiai elkötelezettségeket. Egy páréves, pozíciókkal és anyagi eszközökkel nem rendelkező politikai szervezet viszont csak akkor rúghat labdába, ha markáns irányvonalat képvisel; nem lehet rögvest gyűjtőpárttá válni, jobbról is, balról is szavazatokat remélni, különösen akkor nem, ha már alig van hely a nap alatt egy új párt/politikai szerveződés számára.

Ha a nemzeti tanácsi választásokon elszenvedett vereség (mert, valljuk be, a 35-ből megszerzett 5 mandátum nagyon messze van a faltól, amit át kellett volna törni) nem súlyosbítja az MM lépten-nyomon tetten érhető hitevesztettségét, demoralizáltságát, hanem, épp ellenkezőleg, felrázza egy kicsit a társaságot, s egy aktívabb és kreatívabb politikai szerepvállalással párosuló markánsabb ideológiai elköteleződést eredményez, akkor a négy év múlva megtartandó nemzeti tanácsi választáson még akár meglepetés is születhet.

E gyakorlatot lehetne egy népszerű Esterházy-idézettel kezdeni, miszerint „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”, és bocsánatot kérni, amiért ez a „bizonyos szint alá süllyedés” mégis megtörtént, majd sürgősen visszavonni a migráncsozó jegyzet állításait.

1 komment

Címkék: nemzeti tanács migráns Vajdasági Magyar Szövetség Magyar Mozgalom Magyar Összefogás

Csónakok és jachtok

2018.10.15. 21:49 pressburger

Az egyik Facebook-ismerősöm – nem mellesleg: politikai újságíró – megosztott magáról egy fotót, amelyen egy ismert politikussal kvaterkázik. Valami fogadáson készülhetett a kép (a politikusok szeretnek újságírókat megvendégelni), ahol mindig vannak fotós kollégák is, az ilyen jelenetek rögzítése tehát elkerülhetetlen, amennyiben az újságíró részt vesz a fogadáson és nem átall szóba állni a politikussal, és hát miért is átallna, nem bűn az, a politikus is ember, lehet vele magánemberként is váltani pár szót, nem csak munkafeladatból kifolyólag, interjúkészítés közepette például.

Egy másik Facebook-ismerősöm – szintén zenész, sőt, frontember – szintén megosztott magáról egy fotót, amelyen egy szintén ismert politikussal szelfizik. Ez utóbbiból egész selfiegate kerekedett a magát közszolgálatinak hazudó magyarországi média és kapcsolt adóállomásai jóvoltából.

Mi itt a gond? Van-e itt bármiféle probléma? Esetleg van-e bármiféle különbség a két eset között?

Kezdjük a harmadik kérdés megválaszolásával. Nem mindegy, hogy az embert lekapják egy fogadáson valakivel, vagy éppenséggel önszántából, önnön kezdeményezésére áll le fényképezkedni valakivel. Ez utóbbi esetben ugyanis ő maga akarja, hogy megörökítsék, fontosnak tartja valamiért, hogy elkészüljön a fotó (talán szimpatizál az illetővel, talán csak a poén kedvéért „veteckedik” – témánk szempontjából mindegy is), míg az előbbi esetben ilyen szándék nem feltétlenül áll fenn. Hogy a két eset között mégse legyen különbség, az a facebookos posztolásnak köszönhető: mindkét fotót maguk a képen szereplő újságírók tették közzé nyilvános megosztásként saját személyes profiljukon, és a kollégák kommentjeiből kiviláglik az is, hogy büszkék rá, hogy együtt mutatkozhattak az illető politikussal.

Ha már bátorkodtunk kinyilatkoztatni, hogy a politikus is ember, talán nem meglepő, ha az újságíróról is ezt gondoljuk. Vagyis

az újságírónak is lehetnek egyes politikusok szimpatikusak, mások antipatikusak, bizonyára vannak közöttük, akiket nagyra tart, másokat megvet, és ez így természetes. Azonban az újságírói etikának – fájdalom – arra kellene sarkallnia a kollégákat, hogy ezeket a szimpátiákat és antipátiákat elrejtsék, de legalább fennen ne hirdessék, mert ez megrendíti az objektivitásukba, kritikai attitűdjükbe vetett bizalmat.

Különösen érvényes ez azokra a politikai újságírókra, akik objektív újságírói műfajokban és nem véleményműfajban utaznak.

Boldogult főszerkesztő koromban magam is kerültem politikusokkal azonos káderbe, és nem csak olyan eseményeken, amelyeken úgymond hivatalból voltam jelen. Vezető pozícióban ez gyakran elkerülhetetlen. Ám a kontextusnak, a holnak és a miértnek óriási jelentősége van. Az újságírót, egészen pontosan a politikával foglalkozó újságírót vagy egy médium vezetőjét gyakran hozzák hírbe egyik-másik politikai opcióval, hát még ha erre maga is rásegít egy-egy szívküldivel, az semmiképp sem tesz jót a reputációjának.

Tudom, kissé megmosolyogtató újságírói etikáról beszélni akkor, amikor e szakmát propagandisták, nagyotmondó-üresfejű véleményvezérek, féknyúzgyárosok teszik nap mint nap egyre hiteltelenebbé; nem is beszélnék erről, ha nem két, általam nagyra becsült kolléga esete sarkallt volna ennek kifejtésére. Értük haragszom, ha úgy tetszik.

Egyszer egy politikus azt találta mondani nekem, hogy nem egy csónakban evezünk. Mármint az általa képviselt párt – melyet ő a vajdasági magyarság egyetlen politikai letéteményesének tekintett – és az általam képviselt médium. Fején találta a szöget! Kár, hogy szerinte ez kívánatos lett volna, szerintem meg szubsztanciálisan lehetetlen. A csónak az enyém, a jacht az övé, tartom a tisztes távolságot, de mindig a nyomában járok.

via GIPHY

Szólj hozzá!

Címkék: politikus újságíró

Magyar Marketingfogás

2018.09.16. 22:26 pressburger

magyar_osszefogas.jpgNem tudom, az idén pepecseltek-e a Vajdasági Magyar Szövetségben többfordulós konzultációkkal, mielőtt összerakták a nemzeti tanácsi választáson induló, 35 fős Magyar Összefogás-listát – ha igen, azt módfelett titkolták –, de az első közvetlen választás előtt, 2010-ben még adtak az efféle formaságokra. A most is regnáló pártelnök külön-külön találkozott a civil szervezetek, az egyházak, a művelődési szféra és a média képviselőivel, valamint egy „értelmiségieknek” titulált, alkotókból, egyetemi tanárokból, intézményvezetőkből, szerkesztőkből, főszerkesztőkből álló csoporttal, és arra kérte őket, hogy válasszák ki maguk közül azt a 18 személyt, pártonkívülit, aki a 17 VMSZ-taggal együttvéve alkotná majd a teljes vajdasági magyar közösséget reprezentálni hivatott MÖ-listát.

A Magyar Szó főszerkesztőjeként magam is hivatalos voltam az egyik ilyen konzultációra.

Pásztor István mondott pár szót a VMSZ szándékairól a listaállítás kapcsán, meghallgatta a véleményeket, reagált rájuk, utána arra kérte a konzultációra hívott csoport tagjait, hogy jelöljenek ki X személyt maguk közül, aki automatikusan fölkerül a párt által támogatott listára, ha vállalja a jelöltséget, majd – hogy jelenlétével ne befolyásolja a tanácskozást – távozott a teremből.

Talán túl epésen fogalmaztam fentebb, amikor „formaságnak” neveztem a többfordulós listaállítási procedúrát, sőt, ma már az akkori médianyilatkozatom is meglehetősen cinikusan cseng a fülemben, hiszen azt találtam mondani, hogy „jó marketingfogás” az egész konzultációsdi. Mert bár nem kétséges, hogy a teátrális gesztusok ellenére így vagy úgy azért befolyásolta a párt, hogy ki (ne) kerüljön fel végül a pártonkívüliek közül a listára (pl. eleve nem hívták meg a totális persona non gratákat, esetleg azt sem bízták teljesen a véletlenre, hogy kinek a jelöltetését kell egy-egy konzultáció során erőteljesen szorgalmazni és ez a jelenlevők közül kinek a feladata lesz), de akárhogy is:

a VMSZ ennek az önként alkalmazott demokratikus mechanizmusnak a felvállalásával akkor igen nagy kockázatot vállalt magára.

Hiszen a különféle társadalmi szférák autonóm módon kiválasztott képviselőinek a bevonása ugyan jókora legitimációt adott a VMSZ listájának, ez egyúttal azt is jelentette, hogy a lista minden második befutója nem nettó pártkatona lett, vagyis nem lehetett pártfegyelem alá rendelni. Nem szívesen példálózom saját esetemmel, de azon az MNT-ülésen, amelyen a leváltásomról döntöttek, nagyon jól megmutatkozott, hogy a Magyar Összefogás-lista képviselői nem egy felülről vezényelhető társaság.

Pásztor a második nemzeti tanácsi választás előtt is emlegetett széleskörű konzultációkat az MÖ-lista összeállítása kapcsán, a négy évvel korábbi receptet (18 pártonkívüli + 17 pártdelegált) is megtartották, ám a „függetlenek” kiválogatását, a kapott javaslatok alapján, már maga a párt végezte el – ahogy Pásztor fogalmazott – „a különböző kritériumoknak, a területi, szakmai szférabeli folyamatosság elvét biztosító mércék és a nő-férfi arány” figyelembe vételével. Bár a négy évvel korábbi demokratikus mechanizmust 2014-ben erőteljesen megnyirbálták, még hellyel-közzel el is lehetett hinni egyik-másik pártonkívüli jelöltről, hogy nem egzisztenciális fenyegetettség okán és/vagy előnyjogok elnyerése vagy megtartása végett vállalta a listán való szereplést, illetve, hogy a párt nem a feltétlen hűséget és/vagy zsarolhatóságot alkalmazta a válogatás mércéjeként.

Aztán elérkezett 2018, а harmadik közvetlen nemzeti tanácsi választás éve, amikor már nem is merült föl kérdésként, hogy vajon ki és miként választotta ki a Magyar Összefogás listájára felkerült pártonkívülieket. Az se szúrt szemet senkinek, hogy a „reprezentatív közösségi listán” immár többségben vannak a VMSZ-tagok (19-en), a nem autonóm módon kijelölt, nem is szakmai konzultációk során felmerült javaslatok alapján kiválasztott, hanem közvetlenül a párt (elnöke?) által, vagyis felülről delegált pártonkívüliek csak 16-an vannak. (Persze, mondom, lehet, hogy titokban tartottak széleskörű szakmai konzultációk, csak a VMSZ nem kötötte ezt a nyilvánosság orrára.)

De hát nincs ezzel semmi gond: a VMSZ-nek kisebbségi pártként joga van indulni a nemzeti tanácsi választáson, joga van hangzatos vagy akár megtévesztő nevet viselő listát is indítani, joga van azt feltenni a listára, akit csak akar és olyan módon válogatni a potenciális személyek közül, ahogyan csak akar. Csupán azt nem értem, mivégre ez a színjáték.

Mivégre „Magyar Összefogásnak”, „reprezentatív közösségi listának” hazudni a VMSZ pártlistáját?

Miért kell szégyellni a VMSZ nevet, miért tagadni, hogy a listán szereplő párttagok és párton kívüliek egyaránt ennek a pártnak a politikáját képviselik, így vagy úgy, de ettől a párttól függenek és/vagy ennek a pártnak köszönhető előnyjogokat élveznek? Párttagok vagy párton kívüliek, egyre megy – mindnyájan tisztában vannak vele, hogy nem az MNT-ben képviselendő szuverén gondolkodásukra, kritikus attitűdjükre tart igényt a párt.

Magyar Összefogás – ez már marketingfogásnak is siralmasan kevés.

(a kép forrása: www.magyarosszefogas.rs)

Szólj hozzá!