Pannonanizáló Balkánaán

Délről hegy, Keletről folyó, Északról betonút, Nyugatról temető.
Lejönni, átkelni, továbblépni, megállapodni.

Médiapartner

autonomia_autonomija_info.jpg

Facebook-oldal

A bloggerről

PRESSBURGER CSABA (1976) újságíró, publicista, kritikus.
A szerző riportjai, interjúi, kritikái és publicisztikai írásai a PRESSBURGER.ORG honlapon olvashatóak.

Utolsó kommentek

Naptár

május 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

Meghívtak a VM4K-ba!

2020.02.29. 20:22 pressburger

Meghívást kaptam a szabadkai székhelyű Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, azaz  a VM4K ún. Köz.Klubjába előadást tartani. Abba az intézménybe, amelyet a Második Nyilvánosság Facebook-oldalán nemrég úgy említettünk, mint ami „tipikus megtestesülése annak a kultúrpolitikának, amelyet a VMSZ és patrónusa, a Fidesz képvisel”. „Miközben a hagyományos vagy civil kezdeményezésű kulturális tereink elfojtása és ellehetetlenítése folyamatos, a VM4K-t óriási pénzekből gründolták össze. Tehát enyhén szólva nem egy semleges helyszín” – imigyen fogalmaztunk.

demeter_szilard.jpgDemeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója Halott fehér emberek?! címmel értekezik (Fotó forrása: VM4K.org.rs)

A telefonon jelentkező szervező rendkívül kedves volt. Azt mondta, szeretnék, ha a kisebbségi és a többségi újságírás viszonyáról, azok közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó vagy összeérő területeiről beszélnék. Arra kért, hogy ne adjak azonnali választ, gondoljam át a dolgot és utána keressem.

Nem akartam udvariatlan lenni: nem mondtam azonnal sem igent, sem nemet, s ha már ez volt a kérése, átgondoltam a dolgot, és itt leírom, mire jutottam.

Nem vagyok válogatós: bárkivel hajlandó vagyok egy asztalhoz ülni, olyannal is, akivel homlokegyenest mást gondolunk a világról, akit nem tartok különösebben nagyra, vagy aki a legkevésbé sem szimpatikus a számomra. Kivételt ez alól a nyíltan uszítók és a fasiszta eszméket vallók képeznek – velük semmiféle párbeszédre nem vagyok hajlandó. Ugyanez az elv érvényes azokra a helyekre, intézményekre is, amelyektől egy esetleges meghívás érkezne. A VM4K definitíve nem éri el a toleranciaküszöbömet e tekintetben. Hiszen sem az intézmény alakítói, sem deklarált céljai, sem az eddigi meghívottak között nem fedeztem fel eddig nyíltan uszítókat és fasisztákat, legfeljebb paranoiás, komplexusos, rögeszmés, gerinctelen és törtető alakokat, de hát kinek ne lennének jellemhibái? A VM4K tehát kiállta nálam az első próbát.

Csakhogy a VM4K nem egy mindentől elvonatkoztatható „semleges helyszín”, melyet pusztán a céljai és vendégköre alapján ítélhetnénk meg. A VM4K szerves része, sőt, metaforája annak a hatalmi térnek, amelyből kiirtottak minden ellenvéleményt, kritikát, amelyben nincs helye az objektív elemzésnek, még a kényesebb kérdések felvetésének sem, nem beszélve azokról a személyekről, akik tiltólistán szerepelnek és meg sem jelenhetnek a VMSZ által ellenőrzött médiában. Mivel magamat is a tiltólistán szereplők közé sorolom, a meghívásomat értelmezhetném egyfajta nyitási gesztusként is a hatalmat képviselő VM4K részéről. És mert úgy gondolom, hogy a nyitást, a párbeszédet mindig elsősorban a hatalomnak kell kezdeményeznie, e gesztusértékű meghívás miatt a VM4K kiállta nálam a második próbát is.

Mindennek fényében úgy döntöttem, elfogadom a VM4K meghívását, hogy tartsak meg ott egy előadást.

De miről is? „A kisebbségi és a többségi újságírás viszonyáról, azok közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó vagy összeérő területeiről” – vagyis valami végtelenül elvont, politikailag veszélytelen, kedélyes adomázgatásra teret adó témakörben?! Szó se lehet róla! Ha már megadatik az a lehetőség, hogy a VM4K-ban az újságírásról beszéljek, akkor csakis arról beszélhetek, hogy milyen nyomásgyakorlási eszközökkel éri el a vajdasági magyar politikai hatalom, hogy kizárólag neki tetsző tudósítások jelenjenek meg az általa ellenőrzött médiában, kizárólag olyan témákról, amelyeket ő maga fontosnak tart. Hogy miként szűntek meg a szerkesztőségek önállóan tematizálni a nyilvánosságot, és miként engedték át ezt a feladatot teljes egészében a politikumnak. Hogy milyen szellemi átnevelés folyik magyarországi patronálással, hogyan formálnak a jobb sorsra érdemes fiatal médiamunkásokból propagandistákat ahelyett, hogy témaérzékeny, kritikusan gondolkodó, önálló kutatómunkát végző, forrásokat alaposan ellenőrző, igényes stílusú újságírókat képeznének belőlük. És hogy pontosan mi mindebben a vajdasági magyar politikai hatalom felelőssége. Vagyis az előadásom konkrét bírálata volna annak a politikai közegnek, amely a VM4K-t is kitermelte magából. Csakis egy ilyen tartalmú előadásnak látom létjogosultságát ezen a helyszínen.

lovas_vegel.jpgLovas Ildikó József Attila-díjas író Végel László Kossuth-díjas íróval beszélget színház és irodalom közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó és összeérő területeiről (Fotó forrása: VM4K.org.rs)

Rendben, akkor ezt eldöntöttem, de milyen taktikával éljek: játsszak nyílt lapokkal, és tájékoztassam a szervezőt az előadás tartalmára vonatkozó szándékaimról, avagy tartsam ezt homályban, és majd „robbantsak” a helyszínen? Az első változat nyilvánvalóan tisztességesebb volna, habár azzal a veszéllyel fenyeget, hogy visszavonják a felkérést és az előadásból nem lesz semmi. A második forgatókönyv viszont hatékonyabb volna, hiszen elmondhatnám, amit akarok, még ha azzal botrányt is okoznék.

nemzeti_neveles.jpgDr. Fizel Natasa főiskolai docens A nemzeti nevelés helye és szerepe az oktatásban címmel tartott előadást (Fotó forrása: VM4K.org.rs)

Végül az első verzió mellett döntöttem: elmondom előre a szervezőnek, hogy mire készülök. Elvégre ismernek talán annyira, hogy tudják: nem fogom elhallgatni, amit gondolok, és bármilyen semleges témafelvetéssel is próbálnak rávenni arra, hogy az újságírásról beszéljek, nem fogom megkerülni a kényes kérdéseket. Vagyis a meghívásom részükről nyilván ennek a kockázatnak a bevállalása is egyben.

Nos, jól gondoltam, ismernek. Nincs is semmiféle gesztusról, nyitásról, kockázatvállalásról szó. A meghívásom is csak egy párhuzamos dimenzióban történt. Úgy is mondhatnám, hogy a fantáziám szüleménye. De azért érdemes volt végiggondolni ezt az egészet.

Szólj hozzá!

Egy morális dilemma feloldása

2020.01.30. 19:12 pressburger

Kéretlen tanács Térey-ösztöndíjasoknak

Nehéz és kínos napok, hetek következnek, remélhetőleg nem hónapok és évek. A 45 kiválasztott, középgenerációs szerző között van több személyes jóismerősöm, de sok olyan író is, akinek csupán az irodalmi munkásságát ismerem és becsülöm. Nem szeretnék bennük emberként csalódni.

terey_foto_czimbal_gyula_mti.jpgTérey János (Fotó: Czimbal Gyula, MTI)

Hálátlan dolog pénzügyekkel kapcsolatban tanácsokat osztogatni másoknak. Kéretlen tanácsot pedig nem is nagyon ildomos. Lehetnek elképzeléseink embertársaink anyagi körülményeit illetően, de valójában nem látunk bele senkinek a pénztárcájába, vagyoni helyzetébe (kivéve, ha választott tisztségviselő az illető, és vagyonbevalláskor valóban őszintén nyilatkozott), nem tudjuk, nem tudhatjuk, igazából mekkora szüksége van a pénzre, nem nélkülöz-e, nem szenved-e ő vagy közeli hozzátartozója olyan krónikus betegségben, amely hatalmas összegeket emészt fel hónapról hónapra.

Manapság írásból nem lehet megélni – tartja a közvélekedés. Általánosságban elmondható, hogy ez igaz is. A szépirodalmi alkotómunkát nem fizetik meg rangjának megfelelően, ez is tény. Az írók kénytelenek pluszmunkát vállalni: ki fordít, ki újságot ír, ki nyelvet oktat vagy tanári, kutatói munkát végez. (A szerencsésebbek rendelkeznek valami „normális”, jól fizető „civil” állással, amiből tisztességesen meg lehet élni és aminek semmi köze az íráshoz, a nyelvhez, az irodalomhoz, az írás pedig megmaradhat számukra puszta kedvtelésnek, tiszta szenvedélynek vagy lelki szükségletnek.)

Éppen ezért vajon melyik alkotóember ne örülne meg annak, ha megítélnének neki egy pénzjutalommal járó díjat vagy ösztöndíjat? Még akkor is, ha szerény összegről volna szó. Hát még ha akkora pénzjuttatásban részesítenék, amivel egycsapásra szinte minden anyagi problémája megoldódna, vagy legalábbis jóval könnyebbé válna általa a lét elviselése!

Így jártak a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey-ösztöndíjában részesített írók is. Havi bruttó 320 ezer forintos összeg felkínálása esetén, amit ráadásul két, de akár öt évig is folyósítanak, ha jól viseli magát az ember, még a legeltökéltebb ellenzékiek, a hatalom módszereit a legvehemensebben elítélő és rendszerkritikus nézeteik mellett a leghatározottabban kiálló személyek is meginognának.

A morális dilemma – már akinek ez egyáltalán okoz morális dilemmát – az, hogy szabad-e elfogadni egy olyan ösztöndíjat, amelyet a beszántott irodalmi élet romjaira épített „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközpont” adományoz. Lehet-e arcvesztés nélkül élvezni annak a romboló rezsimnek az apanázsát, amely saját képére kívánja formálni a művészeteket, ezen belül az irodalmat is, elvonva forrásokat az évtizedek során kifejlődött intézményrendszertől, elszívva a levegőt az alulról építkező szervezetek és műhelyek elől?

A legnagyobb tiszteletem azoké az alkotóké – Bartók Imréről, Csehy Zoltánról, Szőcs Petráról, Zoltán Gáborról és  Keresztesi Józsefről van szó –, akik a 45 jutalmazott személy közül máris visszautasították a díjat. Az érveiket teljes mértékben osztom. Ám, mégis úgy gondolom, nem ez lett volna a megfelelő döntés.

Nem vagyok szépíró, így aztán az irodalmi díjakra eleve az esélytelen pozíciójából, esetleges irigység vagy önös érdek nélkül ragadtatom magam állásfoglalásra, mintegy a kortárs magyar irodalom középgenerációs olvasójaként formálva jogot a véleménynyilvánításra. Ráadásul túl is mutat ez a helyzet az irodalmon: a hatalom céljáról, logikájáról, módszereiről szól, és ilyen értelemben jócskán kiterjeszthető más területekre is.

Nyilván mindezzel tisztában vannak azok az írók is, akiknek morális problémát okoz az ösztöndíj elfogadása, ugyanakkor túl sok érvet találnak az elfogadás mellett is.

Egy ilyen, teljesen legitim érv az elfogadás mellett: ha visszautasítom, amellett, hogy anyagi gondjaim lesznek, a hatalom majd talál valaki mást, aki kapva kap az alkalmon, hogy elfogadja az ösztöndíjat helyettem. Nos, ez egy esetben már biztosan meg is történt: miután Bartók elutasította, Bartis Attila egy percig sem habozott, hogy beugorjon negyvenötödiknek. Lelke rajta.

Az én kéretlen tanácsom minden morális dilemmával küszködő Térey-ösztöndíjasnak így szól:

fogadd el az ösztöndíjat – és ajánld föl egy részét másoknak!

Ez a pénz közpénz, adóforintokból jött össze, a tiédből is, függetlenül attól, hogy milyen kuratórium és milyen kritériumok alapján ítélte oda épp neked, ezért ne szégyelld elfogadni. Jobb helyen lesz ez a pénz nálad, mint egy olyan valakinél, aki a helyedbe lép, ha visszautasítod, és akinek nincsenek holmiféle erkölcsi skrupulusai, mint neked. Ha pedig a pénz nálad van, dönthetsz úgy, hogy nem tartod meg a teljes összeget, csak egy részét. Például juttathatnál belőle azoknak a megszűnés határán álló, alig tengődő irodalmi szervezeteknek, kiadóknak, amelyeket éppen ez a hatalom juttatott a tönk szélére. Ajánld föl nyilvánosan másoknak az ösztöndíjad negyedét, felét, kétharmadát – a nagyságrendet illetően nem szeretnék tanácsot adni.

Talán nem volna annyira nehéz meghozni ezt a morális döntést, ha tudnád, neked köszönhetően jó helyre kerül az állam pénze: hozzád, de általad egy olyan helyre is, ahová a rezsim, saját cinikus megfontolásait követve, magától nem juttatna.

Nehéz és kínos napok, hetek következnek, remélhetőleg nem hónapok és évek. A 45 kiválasztott, középgenerációs szerző között van több személyes jóismerősöm, de sok olyan író is, akinek csupán az irodalmi munkásságát ismerem és becsülöm. Nem szeretnék bennük emberként csalódni. Nyilvánosan, az említett öt személy kivételével, egyelőre senki sem beszélt az ösztöndíjjal kapcsolatos szándékairól. Nehéz és kínos ez a csönd.

Szólj hozzá!

Címkék: Petőfi Irodalmi Múzeum Szőcs Petra Csehy Zoltán Bartók Imre Keresztesi József Bartis Attila Zoltán Gábor Térey-ösztöndíj

Vajdasági Magyar Legjava 2019

2019.12.30. 19:03 pressburger

top10.jpgAkkor, immár hagyományosan, az idén is sommázom az évet. Ami itt következik tehát, az egy végtelenül szubjektív, igazságtalanul hiányos és maximálisan hevenyészett „Top 10”, vagyis az én személyes sikerlistám, a számomra pozitív értelemben legmeghatározóbb, legjobb, legfontosabb vajdasági magyar közéleti, kulturális történésekkel, teljesítményekkel és termékekkel – időrendben és nem fontossági sorrendben.

1. Megjelent Szabó Angélának a vajdasági magyar sajtó helyzetét taglaló 12 részes cikksorozata – A vajdasági magyar médiumok irányítóival, illetve a vajdmagy médaiahelyzet jó ismerőivel készített interjúkban és egy szubjektív összefoglalóban igyekezett a szerző képet formálni a sajtószabadság jelenlegi helyzetéről a vajdmagy közösségen belül. Bár a szerző módszereit, stílusát, alanyaihoz való viszonyulását lehet vitatni, kétségkívül egy olyan cikksorozatot adott közre Bozóki Antal ügyvéd blogján, amely kisebbségi társadalmunk egyik sarkalatos problémájára világít rá több szemszögből.

2. Bemutatták Lavro Ferenc Petőfi-brigádról szóló dokumentumfilmjétA brigád című, egyórás alkotás díszbemutatója Budapesten volt, majd a Duna World tévécsatorna is műsorra tűzte.

A főként vajdasági magyar parasztokból és munkásokból toborzott, körülbelül 1500 fős katonai alakulatot azért küldték a szlavóniai frontra, hogy a fasizmus ellen harcoljon. „Egyes vélemények szerint viszont a jugoszláv partizánok gyakorlatilag golyófogóként használták őket, hogy megbüntessék a vajdasági magyarokat az újvidéki razziáért” – áll a film ismertetőjében.

roginer_oszkar_konyv.jpg3. Megjelent Roginer Oszkár A jugoszláviai magyar irodalom terei című kötete – Doktori értekezésében a szerző a (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitáskonstrukciók viszonyát vizsgálja a sajtó tükrében. A kutatás az 1945 és 2010 között megjelentetett jugoszláviai, majd a széttagolódás után horvátországi, szerbiai és szlovéniai magyar irodalmi folyóiratokon, valamint szépirodalmi szövegeket is közlő heti- és napisajtón alapszik.

4. Sinkovics Norbertet választották a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnökévé –Az 1990-ben Újvidéken alapított, az egykori jugoszláv térség első független újságíró-szervezetének számító VÚFE új elnöke, aki egyúttal a Szabad Európa Rádió újságírója és az újvidéki Bölcsészkar média-szakának asszisztense is, a lokális közegekben dolgozó kollégák felkarolását és a fiatal kollégák erőteljesebb mozgósítását jelölte meg legfontosabb feladataként.

5. Fennállásának 10. évfordulóját ünnepelte a Híd Kör – A legfiatalabb irodalmárgeneráció inkubátorának is tekinthető csoportosulás a Híd korábbi főszerkesztőjének, Faragó Kornéliának a kezdeményezésére jött létre. Az elmúlt egy évtized során számos irodalmi est, könyvbemutató, folyóiratszám, műhelyfoglalkozás és képtárlat kötődött a Híd Körhöz, melynek egykori és mai tagjai mára már az egyetemes magyar irodalmi térben is jól ismert íróknak, költőknek, kritikusoknak, műfordítóknak és szerkesztőknek számítanak. A jubileumot egy teljes napi programmal ünnepelte a szervezet a kishegyesi Dombos Fest – Dombos Remix keretében.

6. Terék Anna kapta a Csáth Géza-díjat – A Fiatal Írók Szövetségének 2016-ban alapított irodalmi díja mellé hasított sertést, illetve névre szóló hentesbárdot is kap a díjazott. „[Terék Anna] Versei, verses alkotásai szubverzív, húsbavágó kérdéseket tematizálnak. A vajdasági magyar és a magyarországi vajdasági lét okozta frusztráció ugyanúgy megjelenik, mint a családon belüli, nők és gyerekek ellen elkövetett erőszak és igen erőteljesen a délszláv háború traumái” – áll egyebek mellett a díj indoklásában.

kolto_feldisznoval.jpgKöltő féldisznóval (Fotó: PesText/Facebook)

7. Végel László vehette át a Városmajor 48 Irodalmi Életműdíjat Budapesten – A díj alapítója, a Városmajor 48 Irodalmi Társaság Alapítvány „azzal a céllal jött létre, hogy alkotó műhelyt, szakmai fórumot teremtsen a kortárs magyar írók, költők, műfordítók és kritikusok számára, akik egyaránt magukénak vallják Európa és a nemzeti kultúrák alapértékeit, az emberi méltóság és a társadalmi előítéletektől mentes szolidaritás gondolatát, megbecsülik és segítik egymás alkotó irodalmi munkásságát”. Első alkalommal tavaly ítélte oda az eminens értelmiségiekből álló kuratórium az elismerést Spiró Györgynek.

8. Danyi Zoltán Füst Milán Prózai Díjat kapott – A díjat a magyar irodalom klasszikusának emlékére alapította özvegye, Helfer Erzsébet 1975-ben. Az alapító okirat szerint azok a szerzők részesülhetnek az elismerésben, akik „az egyetemes emberi értékeket magas művészi színvonalon képviselik”. A díjat kétévenként felváltva osztják költők és prózaírók számára. Danyi Zoltán a negyedik vajdasági díjazott, Tolnai Ottó, Végel László és Balázs Attila mellett.

9. A veszteség kegyelme címmel kerekasztal-beszélgetés zajlott a Dombos Wine ClubbanA veszteség mint állapot címmel megrendezett Híd-konferencia keretén belül megtartott irodalom- és kultúrpolitikai vita Bakos Petra rövid felvezető előadásával kezdődött és egy izgalmas, sokrétű beszélgetéssel folytatódott a veszteség- és vesztesség-élményeinkről – sok kérdést megnyitva, így tág teret hagyva a folytatásnak.

10. Marko Čudić nyerte a Miloš N. Ɖurić Műfordítói Díjat Krasznahorkai László Megy a világ című könyvének szerb fordításáért – A rangos elismerést minden évben a legjobb szerbre fordított szépirodalmi műnek ítéli oda a Szerb Műfordító Szövetség líra, próza és értekező próza kategóriában.

Dobitnici nagrade Miloš N. Đurić za 2019.

Nagrada "Miloš N. Đurić" Udruženja književnih prevodilaca Srbije (UKPS) za 2019. godinu dodeljena je prevodiocima Mili Gavrilović za poeziju, Marku Čudiću za prozu i Ljiljani Nikolić za humanistiku. Žiri za dodelu jubilarne, 50. nagrade "Miloš N. Đurić" odlučio je jednoglasno o dobitnicima, a činili su ga Olja Petronić (predsednica), Zorislav Paunković, Neda Nikolić Bobić, Đorđe Tomić i Sanja Karanović, saopštilo je UKPS.

A díjat ötven éve ítélik oda az év legjobb műfordításáért. A zentai származású, Belgrádban élő Marko Čudić a harmadik olyan díjazott, aki magyarból fordított: korábban Sava Babić Hamvas Béla: Scientia Sacra, illetve Vickó Árpád Konrád György: Kerti mulatság című művének fordításáért részesült ebben az elismerésben.

Szólj hozzá!

Címkék: sajtószabadság veszteség Krasznahorkai László Végel László Szabó Angéla Terék Anna Danyi Zoltán Bakos Petra Lavro Ferenc Petőfi-brigád Roginer Oszkár Sinkovics Norbert Híd Kör Csáth Géza-díj Városmajor 48 Irodalmi Életműdíj Füst Milán Prózaírói Díj Marko Čudić Miloš N. Ɖurić Műfordítói Díj

Üdítő balhé a nyári kánikulában

2019.09.15. 19:14 pressburger

policeman-30600_1280.png

Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy eljön egyszer az a pillanat, amikor a szerbiai rendőrök nem gumibottal és ordítozással próbálják majd a nyugvópont felé terelni a konfliktusokat, hanem olyan modern eszközöket is képesek lesznek bevetni a viszályok kezelésében, mint a mediáció. Jelentem: elérkezett a pillanat, így most

nincsenek véraláfutások a testem különböző részein.

Történt a nyáron, hogy görkorcsolya-tanfolyamot hirdetett az egyik újvidéki sportiskola. Úgy gondoltuk, ezt az öt napos kurzust pont a középső lányunknak találták ki, így aztán be is jelentkeztünk. Egy kb. 30x20 méteres, lebetonozott, üres, mondhatni elhagyatott terecskét vettek birtokba a túlnyomórészt óvodáskorú gyerekek, akik voltak vagy 15-en. Túl nagy mozgásterük nem volt tehát, de kezdő görkorisoknak, akik épphogy csak tipegnek a guruló cipőkben, ez pont optimálisnak bizonyult.

Az első két alkalommal nem is volt semmi gond: az idegesítően csetlő-botló gyerekekkel rendkívül kedves és végtelenül türelmes instruktorok foglalkoztak, a szülők pedig távolról figyelték a csemetéiket. A harmadik napon azonban – bár nem voltam ott, de mesélték –, pontban a görkorcsolyaóra elején, megjelent egy férfi és egy nő, beálltak a tér közepére, és fölszólították a magukkal cipelt két gyerek(ük)et, hogy ott biciklizzenek körbe-körbe, ahol a mi gyerekeink gyakorolnak. A szándékuk elég nyilvánvaló volt: azt kívánták demonstrálni, hogy a közterület mindenkié, így nekik is joguk van a nap bármely szakában ugyanúgy használni azt, mint a mi gyerekeinknek, akik történetesen egy tanfolyamon vettek részt, és akiket nyilván rendkívüli módon dekoncentrált a tér közepén ácsorgó két felnőtt, az őket biciklivel kerülgető gyerekeikkel együtt.

A korcsolyázni tanulók szülei és az instruktorok persze bosszankodtak, de senki nem akart vitába bocsátkozni a szabotőrökkel, mert bármennyire is a merő rosszindulat fűtötte a cselekedetüket – igazuk volt.

A negyedik napon én kísértem el a gyerekemet az órára. A szabotőröknek – hogy, hogy nem – épp az óra első perceiben támadt megint ácsorogni és biciklizni kedvük a terecske kellős közepén.

Engem viszonylag nehéz kihozni a béketűrésből – többnyire csak a legszűkebb családtagjaimnak szokott sikerülni –, de ez a két pökhendi, rosszindulatú figura előhozta belőlem a rejtőzködő Monty Pythont.

Utólag, hideg fejjel átgondolva, belátom: nem volt valami bölcs a cselekedetem, potenciális veszélyeket is hordozott magában, noha nem gondolom, hogy helytelenül tettem, amit tettem. Fogtam ugyanis a velem együtt várakozó legkisebb lányom kezét, és elkezdtünk a két szabotőr felnőtt körül körbe-körbe sétálgatni – kb. egy méteres távolságban. A tér fölött elrepülő madarak biztos jól szórakoztak: olyan lehetett a tér látványa fentről, mint egy kiragadott részlet a világűrből – csillagokkal, köröttük keringő bolygókkal és cikázó aszteroidákkal.

korcsolyapalya.jpg

A hatás nem maradt el. A nő csakhamar és nem túl barátságosan felszólított, hogy ezt azonnal hagyjam abba. Természetesen eszem ágában se volt. A férfi szándékosan rámköhögött, egyszer-egyszer előrébb, majd hátrébb lépett, hogy kizökkentse a sétánkat. De hasztalan. A nő egyszer preventíve meg is lökött, mert szerinte túlságosan közel mentem hozzá. Szóval: vicces, de kínos is volt az egész, és kb. tíz perc után otthagytuk őket, mert a gyerekem ráunt a számára nyilván értelmetlennek látszó sétálgatásra, és inkább a közeli játszótéren szerette volna bevárni a görkorcsolyázó nővérét.

Miközben a kislányt hintáztattam, arra gondoltam, hogy veszítettem. Sikerült ugyan egy kicsit bosszantanom az órát szándékosan zavaró polgártársaimat, és demonstrálnom, hogy bizony nekem is jogom van ugyanott sétálgatni, ahol ők ácsorognak, de végül mégiscsak ők diadalmaskodtak, hiszen én voltam az, aki föladta. Ekkor még nem is sejtettem, hogy épp a két szabotőr menti meg a helyzetemet azzal, hogy egy jókora vermet ás önmagának.

A görkorióra végére értünk vissza, és miközben épp a középső lányomat igyekeztem összeszedni, arra lettem figyelmes, hogy a tér másik végében a nő és a férfi két rendőrrel diskurál, és persze felém mutogatnak. A rendőrökkel ápolt több évtizedes kapcsolataimra alapozva a legkülönfélébb forgatókönyvekre készültem lélekben, miközben a görkorcsolyát igyekeztem lecsatolni a gyerek lábáról. Minimum egy igazoltatásra, adatfölvételre számítottam, de még a nevemet se kérdezte a rendőr, aki végre odajött hozzám. Csak annyit mondott, hogy értelmes embernek tűnök (köszöntem a bókot), és nyilvánvaló számára, hogy emezek direkt provokáltak, nem én molesztáltam őket, ahogy állították, de mégis arra kér, hogy a jövőben inkább tartsam távol magam tőlük.

Bár a lelkem háborgott és az igazságérzet táplálta reakcióm elfojtására való felszólítás miatt sértve éreztem magam –

megfogadtam a kékruhás pszichológus úr tanácsát.

Aki nem tudom, mit mondhatott a hevesen gesztikuláló feljelentőimnek, de tény, hogy az utolsó görkorcsolyaórát már nem tisztelték meg jelenlétükkel.

Szólj hozzá!

Klinikai halottunk újraélesztése

2019.08.12. 09:38 pressburger

A vajdasági magyar közéletben beállt a klinikai halál állapota, a mindezt tetéző letargia pedig komoly akadálya az újraélesztésnek

first-aid-4089599_1280.jpg

Nem állunk egymással szóba. Köszönünk, ha elkerülhetetlennek látszik ez a civilizációs gesztus (bár ez se biztos), de kerülünk minden más és további kontaktust. A lehető legrosszabbakat gondoljuk egymásról. Seggnyaló, agymosott, bérenc, korrupt, féreg és hasonló címkékkel illetjük saját köreinken vagy biztonsági zónáinkon belül a másik körbe tartozókat.

Vajon változna-e egymás megítélése, javulna-e a köz-érzetünk, ha időnként valaki leültetne bennünket egy asztalhoz, hogy beszélgessünk, akár vitatkozzunk?

Ezekkel, miről, minek? – tüzelnének csípőből mindkét (-három, -négy) lövészárokból, és érv-muníció is volna hozzá bőven minden részről.

A fent leírt állapotok rávetíthetők mind a szerbiai, mind a magyarországi társadalmi viszonyokra. Persze lövészárkok, szekértáborok mindig is voltak, és olyanok is, akik azt gondolták vagy hirdették magukról, hogy egyik oldalhoz sem tartoznak. Mindez rendben is volna így, ha a hatalmi manipulációk következtében nem mérgesedtek volna el olyannyira a viszonyaink, hogy már az egyén párbeszédkísérletre tett gesztusát is ne átállásként és árulásként – de legalábbis valami gyanús, zavaros ügyletként – élné meg a „saját tábor”. És mivel senki sem szívesen lesz „baráti tűz” áldozata, ha a csatatér mégoly „helyes” is, a párbeszédkísérletre tett egyéni gesztusok ritkulnak, majd teljesen el is halnak.

A magyarországi közélet még nem tart itt (van egy-két – persze a mainstreamen jócskán kívül eső – fórum, ahol különböző gondolkodású, világnézetű, beállítottságú közszereplők, értelmiségiek ütköztetik a véleményüket), a szerbiai már majdnem (rapszodikusan bár, de még el lehet csípni olyan, akár televíziós műsorokat is, amelyekben véleményeket szembesítenek fontos társadalmi-közéleti-politikai kérdésekkel összefüggésben), viszont a vajdasági magyar közéletben beállt a klinikai halál állapota. A mindezt tetéző letargia pedig komoly akadálya az újraélesztésnek.

Mielőtt azonban azt a hamis látszatot kelteném, hogy a letargia a legnagyobb kerékkötő, és hogy mindnyájan egyaránt hibáztathatók volnánk a helyzetünk ilyetén alakulásáért, le kell szögezni: a közéleti vitaműsorok, illetve vitafórumok megszervezése elsősorban az (akár szerbiai, akár magyarországi) közpénzből fenntartott, közszolgálati funkciót betöltő médiumoknak és intézményeknek lenne a feladata – kisebbségi önkormányzatunk hathatós támogatásával. Hogy ezek a médiumok miért nem készítenek ilyen műsorokat, csak találgathatunk: (ön)cenzúra, kockázat- és kudarckerülés, kényelem, netalán kisebbségi önkormányzatunk (és az őt uraló párt) hathatós akadályozása? Mindenesetre a politikai miliő – a már említett hatalmi manipulációk okán – nem igazán kedvez a különböző vélemények megjelenítésére tett kísérleteknek.

Márpedig ha ezekre a hivatalos fórumokra nem alapozhatunk, s mégis óhajtjuk és áhítjuk a párbeszédet, kénytelenek vagyunk független fórumokban gondolkodni. Csakhogy itt – a már említett „baráti tűz” kockáztatása mellett – további akadályokba ütközünk. Az egyik a mainstreamen kívüliség problematikája. Jelenleg nagyon nehezen képzelhető csak el olyan független fórum és olyan moderátor/szervező, amely és aki legalább hellyel-közzel elfogadható volna a potenciális vitapartnerek mindegyikének. A másik a pénz: ha független vagy, dögölj meg, de legalábbis nehogymár útiköltség-térítést, neadjisten honoráriumot fizess a vitában részt vevő személyeknek! Vagyis: közpénzből jövő támogatásra ne nagyon számítson, aki közéleti vita megszervezésére adja a fejét!

Összefoglalva: a közmédia és a közpénzből fenntartott intézmények kivonultak a közéletivitafórum-gyártásból, a potenciális független fórumok a potenciális résztvevők némelyike szerint húznak valamelyik oldalra és ráadásul nem fizetnek. És ez az állapot már így is a visszafordíthatatlan biológiai halál óhatatlan bekövetkeztét jelzi előre, pedig ott vannak még az általános letargia, a vélemény nyilvános föl nem vállalásának fenoménje, az ilyen-olyan félelmek és ódzkodások is.

Mégis, mégis… Nem lehetünk ennyire kishitűek! Nem mondhatjuk azt, hogy „ők tuti nem ülnének le egy asztalhoz”, amíg meg nem hívtuk őket. Nem lehet kifogás az, hogy „nincs értelme idiótákkal tárgyalni”, mert csak kirekesztőkkel, gyűlölködőkkel, felsőbbrendűséget hirdetőkkel nincs értelme. És nem szabadna az általános érdektelenségre se hivatkoznunk, mert lepődtünk már meg nem egyszer, hogy mennyire ki van éhezve az érvek ütköztetésére a külön medrekben csordogáló véleményfolyamokhoz szoktatott közönség.

Az anyaországi irodalomfinanszírozás kérdését feszegető Változó irodalmi terek a Vajdaságban című kishegyesi kerekasztal-beszélgetés volt hónapok, vagy talán évek óta az első olyan párbeszédkísérlet, amelyre különböző érdekeket és értékeket képviselő szereplőket hívtak meg, hogy beszélgessenek, vitázzanak egymással. És, igaz, ez is felemás sikerrel zárult, hiszen éppen a financiálisan „helyzetbe hozott” személy, az információk tudója nem tett eleget a meghívásnak. A klinikai halálban leledző vajdasági magyar közélet újraélesztése, mondhatnánk, sikertelen volt, de a szervezők legalább megpróbálták.

És ez volna a lényeg: meg kell próbálni. Az újraélesztés technikája elsajátítható. A siker nem garantált.

És ha már ennyi közhelyet és „és”-sel kezdődő mondatot sikerült összehozni a végére, megfejelem az egészet egy naiv válasszal az írásom elején feltett kérdésre: igen, azt hiszem, pozitív irányba változna egymás megítélése, de abban biztos vagyok, hogy javulna a köz-érzetünk, ha időnként leülnénk beszélgetni.

Szólj hozzá!

Címkék: közélet vita párbeszéd