Pannonanizáló Balkánaán

Délről hegy, Keletről folyó, Északról betonút, Nyugatról temető.
Lejönni, átkelni, továbblépni, megállapodni.

Médiapartner

autonomia_autonomija_info.jpg

A bloggerről

PRESSBURGER CSABA (1976) újságíró, publicista, kritikus.
A szerző riportjai, interjúi, kritikái és publicisztikai írásai a PRESSBURGER.ORG honlapon olvashatóak.

Facebook-oldal

Utolsó kommentek

  • ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró: Soros gazda aktív Szerbiában. (2021.12.04. 07:17) Tüntetések ideje
  • Sadist: "Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedi... (2021.10.05. 18:28) Igazságot a férfiaknak!
  • Billy Hill: Mondjuk a mukák/terhek megosztásánál arra is kellene figyelni, hogy a legendákkal és hiedelmekkel ... (2021.10.05. 17:02) Igazságot a férfiaknak!
  • MEDVE1978: Lehet ebben rosszat látni, szerintem itt Orbán egy általános konzervatív anya- és családképet vázo... (2021.10.05. 09:39) Igazságot a férfiaknak!
  • lobaszopiatej: @evilwolf: "de olyat hogy legyenek mondjuk kukások vagy csatornamunkások, esetleg villanyszerelõk... (2021.10.04. 13:29) Igazságot a férfiaknak!
  • Utolsó 20

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

  • ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró: Soros gazda aktív Szerbiában. (2021.12.04. 07:17) Tüntetések ideje
  • Sadist: "Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedi... (2021.10.05. 18:28) Igazságot a férfiaknak!
  • midnight coder: Ez a francia csaj száma pedig picit olyasmi mint ami idehaza a 70-es évek elején ment. Csak a hang... (2021.05.31. 13:58) Miért nézem az Eurovíziót?
  • Dont forget to bring a towel: azóta jó az index amióta eltakarodott belőle a telexes banda (2021.05.03. 16:01) Tisztelet a bátraknak!
  • David Bowman: Bizonyos szint fölött úgy tesznek, mintha minden rendbe lenne Afrika Európába költöztetésével. (2019.03.06. 16:40) Egy bizonyos szint fölött nem migráncsozunk

A legmulatságosabb nyájterelési kísérlet

2022.01.30. 19:40 pressburger

Lovas Ildikó barátainak igazára

0002edes_otthon.jpg

Olvasom a Magyar Szóban, hogy Lovas Ildikó József Attila-díjas író baráti köre arra a megállapításra jutott, hogy a belgrádi Blic napilap nyolc oldalas, magyar nyelvű melléklete volt az elmúlt évtized legmulatságosabb vajdasági magyar közéleti/politikai eseménye (sic!). „A szónak abban az értelmében tartották (leg)mulatságos(abb)nak mint politikai-kommunikációs eszközt, ami a vajdasági magyarságot a megfelelő irányba fogja terelni” – magyarázza a József Attila-díjas író minapi jegyzetében.

Nagyon örültem, hogy a 2012 márciusa és augusztusa között hetente megjelenő, általam szerkesztett Édes Otthon című mellékletet eszembe juttatta. Ezért tíz év távolságából

elmondom, hogyan bíztak meg a feladattal, hogy áttereljem a vajdasági magyarság nyájas olvasóit a Vajdasági Magyar Szövetség pásztoraitól a Demokrata Párt pajtájába.

Március elején felhívott a Ringier Axel Springer kiadóvállalat vezető beosztású munkatársa, aki felkért, hogy szerkesszem az ország legnagyobb példányszámú napilapjának szombatonként megjelenő, magyar nyelvű mellékletét. Soha nem tudtam meg, ki és miért ajánlott épp engem, noha a Magyar Szó éléről a VMSZ döntése alapján szűk egy évvel korábban leváltott főszerkesztőként nekem is az volt a tippem, hogy a magyar párt esküdt szövetségese, a DP állhat a háttérben.

Mielőtt válaszoltam volna a fölkérésre, beszéltem néhány, általam nagyra becsült és jólértesült újságíró kollégámmal a félelmeimről, hogy itt egy politikai projektbe akarnak belerángatni és alákérdezős Tadić- meg Pajtić-interjúkat akarnak velem íratni. A Blicről az volt a véleményük, hogy bár a bulvár mezsgyéjén egyensúlyoz, szakmai etika tekintetében vállalható újság, a kiadót pedig a profit érdekli, vagyis az eladott példányszám növelése.

Elutaztam hát a kiadó belgrádi székházába, ahol kiderült, hogy a magyar nyelvű kiadvány csak egyike lesz a minden napra jutó, új, tematikus mellékleteknek, vagyis egy átfogó projekt részekét kezelik. Elég hamar világossá vált az is, hogy semmilyen konkrét tartalmi elképzelésük nincs, így kikötésük sem volt. Egyedül az Édes Otthon címhez ragaszkodtak. Ezen a címen jelent meg ugyanis évekkel korábban, karácsony alkalmából egy magyar nyelvű kiadványuk, melyet kedves kolléganőm, Halász Enikő szerkesztett, akit épp 2012-ben, néhány héttel a szóban forgó megkeresés előtt veszítettünk el.

A cím is jelzi, hogy egy könnyed, az otthon melegét sugárzó és politikamentes melléklet lebegett homályosan Ringierék lelki szemei előtt. Hogy ezzel miként akarták a vajdasági magyarságot elcsábítani a VMSZ-től és a DP karjaiba lökni, nem tudom, de ha valahogyan mégis ez volt a céljuk, akkor ezt nagyon ügyetlenül csinálták.

Mindenekelőtt rossz személyt szemeltek ki a hadművelet levezénylésére. Ha valakit, hát engem aztán soha nem érdekeltek újságíróként a könnyed, otthon melegét sugárzó, politikamentes témák, de a politikai propaganda gyártása sem. Meg is mondtam, hogy csak akkor tudom elvállalni a szerkesztést, ha legalább két oldalon politikai-közéleti témákkal foglalkozhatunk, de szabad belátásunk szerint. Nem volt ellene kifogásuk, így végül igent mondtam.

edes_otthon_politika.jpg

Közel két évtizedes újságírói pályafutásom során soha nem szerkeszthettem olyan szabadon újságot, mint azokban a hónapokban, olyan kollégákkal, akiket magam választhattam ki. Bár a felelős szerkesztője a mellékletnek nem én voltam, csak egy külsős, soha senki nem szólt bele abba, hogy mi kerüljön a mellékletbe. Azt sem kérték, hogy fordítsam le szerbre egyik-másik cikket, pedig egy kukkot sem beszélt ott magyarul senki. Maximálisan megbíztak bennem vagy nem érdekelte őket az egész – nem tudom.

Mi, az Édes Otthon munkatársai mindenesetre lubickoltunk a szabadságban, ami a vajdasági magyar médiatérben már ekkor egyre kevésbé volt lehetséges.

Egy független monitoringvizsgálat pedig azt is kimutatta, hogy politikai témák tekintetében a választási kampány során az Édes Otthon tudósított messze a legkiegyensúlyozottabban a magyar nyelvű sajtótermékek közül.

Májusban zajlottak le a választások, de a mellékletet mégsem lőtték le egészen augusztus végéig. Ha valóban kizárólag pártpolitikai befolyásolás lett volna a céljuk az Édes Otthonnal, semmi értelme nem volt még három hónapig életben tartani, különösen úgy, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött állítólagos reményeket. (Ha akartak is adni a látszatra, bőven elég lett volna plusz egy hónapig fenntartani.) Ha viszont valóban kommerciális céljaik voltak, azaz a magyar olvasókat akarták még nagyobb számban a lap vásárlására ösztökélni (bár eleve sok magyar olvasta), akkor nem ártott volna komolyabb népszerűsítő kampányt folytatni, mert így kódolva volt a melléklet bukása.

Augusztus utolsó hetében közölték velem, hogy még egy számot kihozhatunk és vége. A döntést azzal indokolták, hogy a kiadvány nem hozott annyi új olvasót a lapnak, amennyire számítottak. Mint kiderült, több másik mellékletük is megszűnt szeptembertől.

Mindent egybevetve igazat kell adnom Lovas Ildikó barátainak: ha az Édes Otthont azzal a céllal hozták létre, hogy politikai-kommunikációs eszköz legyen a demokraták szolgálatában, akkor ez egy rendkívül mulatságos próbálkozás volt. Amennyiben rögtön ezzel kezdték volna Ringierék, amikor először felhívtak telefonon, tudtam volna javasolni magam helyett egy erre a feladatra igazán alkalmas személyt, aki akkoriban még ki sem látszott a Demokrata Párt zsírosbödönéből, ám alkalmazkodási tehetsége erősen VMSZ-kompatibilissé tette azóta. Olyannyira, hogy ma már a Lovas Ildikó pártjának szócsövévé silányított napilapot szerkesztheti az alákérdezős politikusi interjúk koronázatlan királynőjével tandemben.

Igazán érdekelne, hogy ez az eset is felmerült-e, amikor az elmúlt tíz év legmulatságosabb vajdasági magyar közéleti/politikai eseményéről szavaztak a cimborák.

(Az Édes Otthon első száma INNEN letölthető.)

 

Szólj hozzá!

Címkék: VMSZ Magyar Szó Édes Otthon Blic Demokrata Párt Lovas Ildikó

Vajdasági Magyar Legjava 2021

2021.12.30. 18:54 pressburger

Ami itt következik, az egy végtelenül szubjektív, igazságtalanul hiányos és maximálisan hevenyészett „Top 10”, az én személyes 2021-es sikerlistám, a számomra pozitív értelemben legmeghatározóbb, legjobb, legfontosabb vajdasági magyar közéleti, kulturális történésekkel, teljesítményekkel és termékekkel – időrendben és nem fontossági sorrendben.

legjava2021uj.jpg

1. Bemutatták Szász Csongor Muskátli, a Vajdaság virágai című filmjét – A mű első vajdasági, nyilvános vetítéseire még 2020 decemberében, tavalyi sikerlistánk lezárulása után került sor, de 2021-ben folytatódott az egész estés film itteni turnéja. A dokumentumfilm témájának középpontjában az 1986-ban kivirágzó, majd 1991-ig töretlenül sikeres, vajdasági eredetű „muskátli” zene kulturális jelensége áll. Szász Csongor alkotása júniusban elnyerte a belgrádi Dok’n’Ritam Zenei Dokumentumfilm Fesztivál fődíját.

2. Nemzetközi sikert aratott K. Kovács Ákos és Oláh Tamás Branka című kisjátékfilmje – A budapesti Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon szakmai különdíjat, a Lakiteleki Filmszemlén és egy spanyol nemzetközi rövidfilmmustrán fődíjat nyert, a berlini Interfilmen pedig kategóriagyőztes lett a vajdasági alkotók drámája, amely a kilencvenes évek háború övezte Jugoszláviájában játszódik. A rendező és író-társrendező alkotópáros kisfilmjének főhőse egy fiatal egészségügyi nővér, aki egy olyan állami kórházban kap munkát, ahonnan halottnak nyilvánított újszülötteket csempésznek ki és vélhetőleg adnak el.

3. 20. alkalommal rendezték meg a kishegyesi Dombos Festet – A járványhelyzet miatt tavaly elmaradt fesztivál az idén jubilált. A 2001-ben világzenei fesztiválként indult, de csakhamar gasztro-, irodalmi és családi programokkal is kibővült rendezvény főszervezője, Horváth László szerint a „Dombos Fest egyrészt küldetés, másrészt harc a középszerűség, az egyszerűség, a céltalanság ellen. Illetve ünnep, a kultúra, a Hegyalja utca ünnepe, amely szeméttelepből változott át, és lett az egyik leghangulatosabb fesztiválhelyszín széles e hazában.”

4. Teltház előtt játszották hetekig a Tanyaszínház megbélyegzett előadását – Miután a Magyar Nemzeti Tanács elnöke „öncélú közönségesség, parttalan ízléstelenség, a publikum alpári provokálása” miatt idei turnéjának leállítását „kérte” a Tanyaszínháztól, a társulat a tervezett vajdasági körút helyett saját kavillói birtokán játszotta estéről estére, rendre teltház előtt a Lénárd Róbert rendezte Kazimír és Karolina című előadást. A vajdasági közönség élénk érdeklődésével egyértelmű választ adott a kiskorúsító politikai önkényre.

5. Nemzetközi szólásszabadságdíjat kapott Molnár Áron a noÁr projektért – A vajdasági származású színművész-aktivista-dalszerzőnek ítélték oda a szólásszabadságért küzdő dalszerzők legelismertebb nemzetközi díját, a Tenco-díjat. A díj célja, hogy elismerje azt a sok művészt világszerte, akik zenéjükkel és művészetükkel a szólásszabadság és az emberi jogok védelmében küzdenek. A korábban díjazott művészek között van – mások mellett – Tom Waits, Leonard Cohen, Laurie Anderson, Nick Cave és Sting is.

6. Ötéves lett a Szabad Magyar Szó – Az ’56-os forradalom 60. évfordulóján indult el az az alapítványi háttérrel rendelkező, az uralkodó politikai elitektől független, naponta frissülő portál, amely az elmúlt öt év során az egyetlen megbízható vajdasági magyar hírforrássá nőtte ki magát. Az induláskor Kókai Péter főszerkesztővel közösen jegyzett cikkünkben egy olyan „alternatív fórum” mellett törtünk lándzsát, „ahol minden közéleti szereplő, politikai párt, szervezet vagy intézmény, továbbá minden egyes olvasó és polgár elmondhatja véleményét tiszta és tisztességes közéleti vita, nyílt eszmecsere közepette”.

7 Az Anna Karenina az Újvidéki Színház történetének egyik legtöbbet díjazott előadása lett – A Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválján hét, a vranjei Boro-napokon öt, a mladenovaci fesztiválon pedig két díjjal jutalmazták a produkciót. Dejan Projkovszki rendezése mindhárom szemlén elnyerte a legjobb előadásnak járó díjat, de a férfi főszereplő, Mészáros Árpád, valamint a címszerepet alakító Béres Márta és Fülöp Tímea is a díjazottak között volt. Béres Márta ugyanezért a szerepéért elnyerte a magyarországi Színházi Kritikusok Céhének a legjobb színészi alakításért járó díját is. A 2019-ben létrejött produkció díjainak száma az ideiekkel együtt 18-ra bővült.

8. 20. alkalommal tartották meg a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferenciát – A Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium 2002 óta minden évben megrendezi a VMTDK-t, a vajdasági magyar egyetemi hallgatók és fiatal kutatók legnagyobb seregszemléjét az Újvidéki Egyetem valamely karán. A nem versenyjellegű tanácskozás célja többek között a vajdasági magyar tudományos és művészeti közélet fellendítése, valamint a vajdasági elitképzés tervszerűbbé tétele.

9. Kormányos Ákos kapta a legtehetségesebb pályakezdőknek járó irodalmi ösztöndíjat – Az idén kilencedik alkalommal ítélték oda a kortárs magyar irodalom fiatal alkotóinak megsegítésére 2013-ban létrehozott Horváth Péter Ösztöndíjat. Kormányos Ákos „verses vallomásokat” tartalmazó, Töredezettségmentesítés című kötetével nyert, de a tíz legesélyesebb jelölt közé bekerült még egy vajdasági költő, Celler Kiss Tamás is A mérgezett gyalog című verskötetének köszönhetően.

10. Danyi Zoltán A rózsákról című regénye bekerült az év legjobb könyvei közé – A mértékadó Könyves Magazin minden évben összeállítja az adott évben, magyar nyelven (eredetiben vagy fordításban) megjelent irodalmi alkotások 50-es listáját. A zentai írónak a budapesti Magvető Kiadónál megjelent kötete a 4. helyen végzett. A nagyregény egy rózsakertész tudatfolyamába ad betekintést – írja a kötet ismertetőjében. Ugyanez a magazin 28 felkért kritikus szavazatai alapján az évtized 50 legfontosabb magyar szépirodalmi műve közé sorolta Danyi korábbi, A dögeltakarító című regényét.

Szólj hozzá!

Címkék: Horváth László Kókai Péter Dombos Fest Újvidéki Színház Béres Márta Lénárd Róbert Fülöp Tímea Danyi Zoltán VMTDK Kormányos Ákos Celler Kiss Tamás Mészáros Árpád Szabad Magyar Szó Molnár Áron noÁr Tanyaszínház K. Kovács Ákos Oláh Tamás Szász Csongor

Tüntetések ideje

2021.12.03. 19:31 pressburger

A lázadás önmagában is egy fontos aktus, akkor is, ha a kontúrjai elmosódnak, ha csak annyit mond, hogy „ebből elég legyen!”, ugyanakkor nem kínál konkrét perspektívát, azaz nem ad választ a „hogyan tovább?” kérdésére. Viszont – ha fontos is a lázadás, nem elégséges.

blokad2.jpgÚtblokád Belgrádnál 2021. november 27-én (Fotó: Ekološki pokret/Facebook)

Aki Szerbiában – különösen, ha valamelyik nagyobb városban – szocializálódott az elmúlt harminc év során, az bizonyosan került olyan szituációba, hogy el kellett döntenie:

részt vegyen-e az épp aktuális tüntetésen, vagy tartsa magát távol tőle?

Szerbiában pedig az utóbbi harminc évben szinte kivétel nélkül jelentős tétje volt ennek a döntésnek, hiszen az embert megbélyegezhették miatta, elbocsáthatták a munkahelyéről, letartóztathatták, szétverhették, rálőhettek… – többnyire a részvétele miatt, de adott esetben épp a távolmaradása okán.

Épp a napokban volt a 25 éves évfordulója annak a tüntetésnek, amelyen egyetemistaként magam is részt vettem, és amelyet Vesna Pešić, az akkori ellenzéki összefogás egyik vezetője negyed évszázad távlatából a „fenséges” jelzővel illetett. Magam se tudnék rá jobb szót. Kristálytiszta volt a kiváltó ok és az elérendő cél: a Milošević-rezsim egészen átlátszó módon meghamisította a helyhatósági választások eredményeit az összes nagyvárosban és mintegy negyven községben, ahol az ellenzék győzött, ezért vonultak utcára az egyetemisták tömegei és külön az ellenzék vezette polgárok, akik a valós eredmények azonnali elismerését követelték. Töretlen volt az energia és a lelkesedés: minden nap több tízezren sétáltunk és három hideg hónapon át kitartottunk, egészen addig, amíg a célunkat el nem értük. Minden napra jutottak kreatív performanszok, megható jelenetek, felemelő pillanatok. Itt éltem át először a megtestesült közös akarat katartikus élményét.

Embed from Getty Images

És a döntés, hogy részt vegyen az ember a tüntetésen, egyáltalán nem volt veszélytelen, hiszen a rendőrség többször is agresszíven lépett fel a tüntetőkkel szemben, a rendszerhez szorosan bekötött vállalatoknál dolgozóknak pedig kifejezetten tiltották a részvételt. Minket, egyetemistákat is értek fenyegetések egyes egyetemi vezetők részéről, hogy az órákról való „lógásnak” meglesz a következménye, de sokunk számára fontosabb volt maga a kaland, a megtapasztalás élménye és persze az igazságtalanság elleni fellépés, így aztán nem sokat törődtünk egyes tanáraink rosszalló megjegyzéseivel sem.

(Legalább zárójelben fontosnak érzem megemlíteni, hogy az újvidéki Magyar Tanszék hallgatójaként lehangoló volt látni, mennyire kevesen csatlakoztak a tiltakozáshoz erről a tanszékről - a diákok, de a tanárok is. Mindössze két tanárunkat láttuk többé-kevésbé rendszeresen velünk vonulni: az egyik Bosnyák István volt, a másik Losoncz Alpár.)

Aztán jött 1999, a NATO-bombázás ideje, amikor a rezsim által forszírozott utcai tiltakozásokon, „híd- és gyárvédéseken” nem részt venni volt veszélyesebb, mert az embert esetleg elvihették „önkéntes” katonának, mint a 90-es évek elején, és még menekülni se volt hová, hiszen a határokat lezárták a férfiak előtt. Utólag visszagondolva, szerintem nem voltunk normálisak, amikor – nem sokkal Slavko Ćuruvija laptulajdonos kivégzése után – megindítottuk néhány vakmerő társammal azt az internetes magazint, amely fittyet hányt a központilag (Aleksandar Vučić tájékoztatási miniszter által) bevezetett, minden szerbiai médiumra kiterjesztett cenzúrára. (A portál romjai még ma is föllelhetők az interneten. Ez meg ITT az egyik utolsó cikkem.) Pedig igazán elég lett volna a veszélyből annyit vállalni, hogy nem megyek el („target”-jellel a homlokomon) tüntetni.

Embed from Getty Images

 

2000-ben aztán így is történt: nem menten akciózni az Otporral és nem voltam ott október 5-én sem Belgrádban a képviselőház megrohamozásakor, amit a mai napig sajnálok. Magamnak hazudnék, ha azt mondanám: objektív okból, hiszen külföldön, a „távoli” Szeged városában éltem, ott voltam (újfent) egyetemista.

Az igazság az, hogy kényelemből maradtam távol,

és azzal nyugtattam a lelkiismeretem, hogy előtte, szeptember 24-én hazajöttem szavazni, vagyis tevőlegesen hozzájárultam a változáshoz. Csak hát Milošević eltávolításához a választás valós eredménye legfeljebb alapot jelentett, de semmiképp se volt hozzá elég.

Embed from Getty Images

 

A 2000-es évek első évtizede, illetve a haladók hatalomra kerüléséig terjedő időszak viszonylag nyugalmasan telt tüntetések szempontjából. Politikai fegyverként ugyan próbálkoztak vele a különböző pártok, sőt, volt egy össznemzetiként definiálható meeting is Koszovó függetlenségének kikiáltása után, de ezek többnyire tragikomédiába torkolltak, mint az említett 2008-as is, amikor – a rendőrség asszisztálásával – gyújtogatássá és fosztogatássá fajultak a belgrádi események.

A legnagyobb elvi problémáim a 2017-es, ún. diktatúraellenes tüntetésekkel voltak. Bár érzelmi szempontból megértettem, hogy az államfőválasztás eredménye (Vučić elsöprő győzelme) az utcára vitte az elkeseredett embereket, akikben ekkor tudatosult, hogy hol élnek és hol fognak élni az elkövetkező minimum öt évben (hacsak nem emigrálnak), de mégiscsak egy egészen egyértelmű eredményt vont kétségbe tiltakozásával a tömeg egy olyan választás után, amelyet egyetlen releváns politikai erő sem bojkottált.

És bár ez a tüntetéssorozat egy idő után elhalt,

az emberekben felgyülemlett rengeteg keserűség csak az alkalmat és az apropót kereste, hogy időről időre a felszínre törjön valamilyen formában, különösebben markáns körvonalak, egységes célok és szervezés nélkül.

Így volt ez 2018-ban, amikor megindult az 1 az 5 millióból tüntetéssorozat Borko Stefanović összeverése után, vagy 2020-ban az újabb kijárási tilalom bejelentése, majd gyors visszavonása után, és így van ez ezekben a napokban is, amikor elsősorban környezetféltési okok miatt választják sok ezren az utcai formáját a tiltakozásnak.

Embed from Getty Images

 

Azt hiszem, elég sokan vannak olyanok, mint én, akik még nem csatlakoztak a legújabb megmozdulásokhoz, bár szimpatizálnak egyes célokkal, de nem mindenben látnak tisztán, sok bennük a pró és kontra érv, nem biztosak benne, hogy jó társaságba kerülnének, ha beállnának mondjuk a tömegben szintén jelen levő, szélsőjobboldali vagy antivaxer tiltakozók közé, és jelenlétükkel legitimálnának vagy relativizálnának bizonyos ideológiákat vagy álláspontokat. A lázadás persze önmagában is egy fontos aktus, akkor is, ha a kontúrjai elmosódnak, ha csak annyit mond, hogy „ebből elég legyen!”, ugyanakkor nem kínál konkrét perspektívát, azaz nem ad választ a „hogyan tovább?” kérdésére. Viszont – ha fontos is a lázadás, nem elégséges. A tétnek legalább kristálytisztának kell lennie, nem is annyira a résztvevő egyén, mint a társadalmi következmények szempontjából.

 

1 komment

Eladjuk-e a meccset?*

2021.11.01. 14:02 pressburger

eladjuk-e_a_meccset.png

Most, amikor a Szabad Magyar Szó portál jubilál (ötéves lett október 23-án), szépeket illene írni, hiszen már az is örömmel kell eltöltsön bennünket, hogy egy magánkézben levő kisebbségi hírportál, amely a pénzosztók szűk köre kénye-kedvének is ki van téve, talpra tudott állni, és öt éven át meg tudott maradni. Boldoggá tesz, hogy ehhez én is hozzájárulhattam.

Mégsem tudom elrejteni aggodalmamat a vajdasági magyar sajtó jelenlegi helyzete miatt, amelynek egyik külföldön is gyakran idézett orgánuma éppen a Szabad Magyar Szó. A születésnapját ünneplő szerkesztőségnek és a portál alapítóinak erőt, egészséget kívánva kihasználnám az ünnepi alkalmat arra, hogy a teljességre való törekvés nélkül az itteni magyar sajtó helyzetéről mondjam el meglátásomat. Ezt megelőzően azonban idéznék egy részt abból az interjúból, amit a szerbiai újságírás egyik legellentmondásosabb, de kétségtelenül egyik legtehetségesebb újságírója, a pontosan nyolc évvel ezelőtt elhunyt Aleksandar Tijanić tíz éve adott a NIN hetilapnak azzal a kikötéssel, hogy csak a halála után közölhetik:

„...Mélyen megvetem a hivatást, amellyel foglalkozom, meg magamat is. Az újságíró-társadalom rabok rétege. Magam sem tudom, mit kerestem benne közel négy évtizeden át. Ha mindent számba veszek, több ezer szöveget megírtam, de alig tízre tehető azok száma, amelyek azt fejezik ki, amiről azt hiszem, hogy én vagyok. Fa…..kodok, hogy ne lássák a félelmemet, hogy gyávaságom miatt ne vessenek meg… Lassan, lábon állva halok ki, mint valami őrült dinoszaurusz...”

Azt gondolom, nagy igazságot mondott ki néhai kollégánk, de életében neki sem volt bátorsága felvállalni a valóságot, pedig ő bátor ember volt. Persze ez a feltételezett gyengeség nem lehet mentség sem az ő, sem sorstársai, így a mi számunkra sem.

Sokan vagyunk így az érzéseinkkel. Ahogy korosodunk, mind többet látunk, tapasztalunk, és ha nyitott szemmel járjuk a világot, legyűrjük a hályogot. Beszélni kellene a valóságunkról, de megtesszük-e ezt? Sajnos nem, vagy csak érintőlegesen. Hogy miért nem? Azért, mert az újságírásból éldöglődünk, a lélegeztetőgép vezérlőegysége pedig a rettegett alapító kezében van. Ezért beszélünk gyakran csak közhelyekről, legjobb esetben is csak sorok között utalunk valóságunkra. De ez még mindig jobb, mintha, képletesen szólva, a kisistenként viselkedő kenyéradó gazdák hónaljában, parazita módjára, izzadtságot szívogatnánk. Mert ugye, valljuk be, erre is van példa a délvidéki sajtó világában. Súlyosbító körülmény, amikor ezt az egyik patinás, a szakmának kiváló újságírókat adó sajtóorgánumunk vezetője teszi, visszaesően, negatív példaként, mintegy azt szemléltetve, hogy miként nem volna szabad kérdezni és bebújni az istenként kezelt halljakend micsodájába. És aztán vért kell izzadnia, amikor megpróbálja elmagyarázni, hogy miért van zuhanórepülésben az általa irányított sajtótermék.

Nem akarok senkit megbántani, de negyvenöt évemmel a hátam mögött elég öregnek érzem magamat ahhoz, hogy kimondjam, gyerekkorom óta nem volt a délvidéki magyar sajtó súlyosabb, elnyomottabb helyzetben, mint most van. Még az átkos egypártrendszerben is jobb volt a helyzet.

Az újságíróval szembeni egyetlen követelmény, hogy az alapító kimondott vagy kimondatlan érdekeit szolgálja. Tehát nem az, hogy felelősségteljesen gondolkodó, építően elemző, a hatalmasságokkal magát egyenrangúnak tartó lényként tegye a dolgát, hanem hogy bármi áron szolgálja azokat, és hogy ne legyen túl finnyás, ha helyzetben kíván maradni. A másik kimondatlan elvárás az újságíróval szemben, hogy felelősséggel ne elsősorban a közösségnek és önmagának tartozzon, hanem annak, akitől a fizetést kapja. Annak az értékrendjét kell felvállalnia, mert különben, ha nem is repül a munkahelyéről, félreteszik, az egyértelmű. Ilyen időket élünk most. Szócsővé váltunk.

Ez szomorú és undorító. Meggyőződésem, hogy a jövőnkért nem csak a címoldalakon és a vezető hírekben megjelenő közszereplők felelősek, hanem felelősek vagyunk valamennyien. Mi, újságírók is. Mégpedig nem kicsit. Nagyon! Mert képletesen szólva mindenkinek a pályán a helye.

Kasza József volt az első itt a Vajdaságban, aki pályán kívüliekről, onnan bekiabálókról beszélt. Eszmei örökösei, habár sok szempontból megvetik őt, ma ugyanezt teszik. Számtalan hangfelvétel, újságcikk őrzi ötlettelen példálózásukat. Úgy viselkednek, mintha nekik nem lenne szükségük ellenfélre, bíróra és közönségre, mintha csak az övéké lenne az adófizetők pénzéből épült pálya. Mély meggyőződésem, hogy jó meccs nem jöhet össze jó csapatok, igazságos játékvezető és lelkes, a csapattal szemben elvárásokat megfogalmazó közönség nélkül. A jó csapatok (egy öltözőn belül) és a hálás közönség 1993-ban még megvolt. Több mint száznegyvenezer szavazatban öltött testet. 1994-től azonban, amikor felülről szétverték az addig egységes délvidéki magyar érdekvédelmet, képletesen szólva az „aranycsapatot”, megkezdődött a „sportág” zuhanórepülése. Ma már ott tartunk, hogy miniszterelnök, miniszterek és államtitkárok, Mága Zoltán, Fenyő Miklós és esztrádművészek hada által segített választási kampány is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy leállítsa a magyar érdekvédelem leépülését a Vajdaságban. Merthogy a nemzeti érdekvédelem sikerességének fokmérője nem az, hogy ki hányszor szerepel a címlapon, a vezető hírekben. A sajtó ugyanis nem mindig mond igazat. Nem mindig mondunk igazat. Sőt gyakran nem mondjuk ki az igazat. És ezért vállalnunk kell a felelősséget.

* Ez a nyolcéves jegyzet elárvult, Ternovácz István kollégám, aki azóta a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja lett, sajnos elhagyta, ezért én örökbe fogadtam, vagyis adoptáltam és a lehető legminimálisabb mértékben adaptáltam a mai körülményekhez. Eredetileg a Vajdaság Ma 10 éves jubileuma alkalmából jelent meg 2013-ban.

Szólj hozzá!

Címkék: sajtószabadság MNT Ternovácz István

Igazságot a férfiaknak!

2021.10.03. 20:19 pressburger

Régóta próbálom megfogalmazni magamban, mi az, ami irritál, sőt, fölháborít a patriarchális társadalmi viszonyok lebontását hirdetők, a nemek közötti egyenjogúságért harcolók, a társadalmi szerepelvárások elavultságát hangoztatók uralkodó narratívájában. Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt pénteki nyilatkozata nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végre szavakba is foglaljam mindezt.

pexels-andrea-piacquadio-3771047.jpgFotó: Andrea Piacquadio

Idézzük előbb a miniszterelnököt: „A gyerek az gond, költséggel is jár, erőfeszítést is igényel, nem lehet egyszerre otthon is lenni a gyerekkel meg dolgozni is, vagy legalábbis ez nagyon nehéz, a nők próbálkoznak ezzel, de nem sikerül mindenkinek. A gyereknevelés mellett jól megfizetett munkahelyet találni, összeegyeztetni karrierszempontokat a családdal, az rendkívül nehéz dolog. Én csodálattal nézem a hölgyeket, akik ezzel próbálkoznak. (…) De hát mindannyian tudjuk, hogy amikor családot mondunk, akkor elsősorban az édesanyákra gondolunk, mert a magyar életben a család az asszony körül rendeződik el. Tehát előbb-utóbb mindenki a konyhában köt ki, ha vacsorát készít az ember édesanyja, vagy a felesége.”

A cikkem címe és bevezetője mást sugall, ezért talán mondanom kell: mérhetetlenül irritálónak és fölháborítónak tartom a miniszterelnök nyilatkozatát, aki férfiúi fölényével, leereszkedően nyilatkozik a szegény, szerencsétlen, „próbálkozó” nőkről, akiket persze „csodál” (értsd: sajnálattal vegyes kajánsággal szemlél, kábé mint egy körbe-körbe forgó, saját farkát elkapni igyekvő kiskutyát), majd kimondja, amit „mindannyian tudunk”, jelesül, hogy a „magyar életben” az anya otthon főz finom ebédet – apa meg addig nyilván kocsit hajt vagy vadászik (más nőkre akár), de mindenesetre nem csak „próbálkozik”, hanem hat, alkot és gyarapít ezerrel.

Azonban az én felháborodásom a téma kapcsán kétirányú: egyfelől a nők lenézése, lesajnálása, társadalmi szerepük hatalmi pozícióból történő kijelölése miatt vagyok fölháborodva, mint a legtöbben, akik elítélik a patriarchális társadalmi viszonyokat, másfelől azonban újra és újra elönt a düh, amikor azt látom, hogy a nők társadalmi helyzetének javítására tett erőfeszítések milyen egysíkú beszédmódban manifesztálódnak a hagyományos családmodellt (nő+férfi+gyerek(ek)) illetően –

jót akarnak és rosszat tesznek az ügynek, mondhatni direkt a nők alatt vágják a fát a női jogok harcosai!

Kezd elvonttá válni az okfejtésem, úgyhogy mondok gyorsan egy példát. Nyissuk ki bármely „baba-mama magazint” (lám, már ez a műfaji besorolás is milyen tendenciózus!): a cikkek 90+ százaléka az anya-gyermek relációról szól, már a cikkek címében is az anya van megszólítva („Ezért nyűgös a kisbabád”, „5 tipp, hogyan készíts természetes alapanyagú babapapit”), és ezt erősítik az illusztrációk is, amelyeken rendre anyákat látni gyermekükkel. Az apa gyermeknevelésben és -ellátásban betöltött szerepe legfeljebb kuriózumként vetődik fel, illetve kimondottan olyan cikkekben, amelyek az apák részvételének kívánatosságát hangsúlyozzák: „rendkívül fontos, hogy az apa is részt vegyen a csecsemő fürdetésében, a közös játékban, a bilire szoktatásban, később az uzsonna elkészítésében” stb. Ez a narratíva tévútra visz! Az apa „családfői”, azaz kivételezett szerepét erősíti, és mindössze odáig merészkedik, hogy némi részvételt vár el, követel meg az apáktól. Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedig ha az apa és az anya is dolgozik (netalán az anya épp többet), akkor a gyermeknevelésben, illetve a házimunkában is egyformán ki kellene venniük a részüket (netalán az apának nagyobb mértékben). Ez volna a természetes, elvárható, kívánatos.

Ehhez pedig igenis politikai korrektségre volna szükség! Arra például, hogy az említett magazinokban ugyanolyan arányban jelenjenek meg a gyermeknevelés minden szegmensében azonos arányban részt vevő férfiak (nyilván a biológiai szegmens kivételével: terhesség, szülés, szoptatás), hogy a reklámok ugyanolyan természetességgel mutassanak teregetés közben a ruhaöblítő illatától elaléló férfiakat, mint nőket, és a férfit ne csak mint csetlő-botló kuktát mutogassák a konyhában, mert ez ugyanolyan bárdolatlan, sztereotípiára építő humor, mint amikor a nők autóvezetési stílusát cikizik. Kezeljük már nagyobb természetességgel és ne wow-effektussal, ha egy férfi az akárhány hónapos vagy éves gyermekeivel foglalatoskodik vagy házimunkát végez! Ne legyen abban semmi rendkívüli vagy megsüvegelendő, ha egy férfi babát pelenkáz, főz, mos, takarít, akár nagyobb mértékben is, mint a női élettársa, aki esetleg több időt tölt a munkahelyén – egyszerűen teremtsük meg az alapjait egy olyan narratívának, amely ezt az egyenlőséget társadalmi elvárásként kezeli!

Márpedig ez nem működhet úgy, hogy a családi élet és a háztartás minden szegmensében egyenlő részvételre törekvő férfiakat mint valami csodabogarakat, kivételeket kezeljük (még ha manapság és tájainkon kivételeknek számítanak is). Azzal nem javítunk a nők helyzetén, ha azt mondjuk, hogy márpedig a nő nem csak „próbálkozik”, hanem igenis képes a munkahelyén is teljesíteni úgy, hogy közben elvégzi a család körüli teendőket is.

Ne istenítsük a nőket, mondván, ők még arra is képesek, hogy karriert építsenek, miközben a házimunka is rájuk hárul, hacsak nem az a célunk, hogy bebetonozzuk a patriarchális társadalomban kijelölt státusukat és további terheket rójunk rájuk az emancipáció jegyében.

Ahhoz, hogy a férfi ne az legyen, aki csak jön, láttamozza a gyerekeket, kicsit simizi a buksikat, majd továbbáll bokros teendőit végezni, nem elég a patriarchális társadalmi szerepfelfogásokat támadni és a nők karrierépítéshez való jogát követelni: ahhoz arra van szükség, hogy nagyobb természetességgel kezeljük a családok férfitagjainak mindennemű egyenrangúságát a családok nőtagjaival, legyen szó akár a gyerekek, akár a háztartás körüli teendőkről. Ellenkező esetben a nőkkel szúrunk ki és azokat a férfiakat is frusztráljuk, akiknek természetes, hogy ők is egyenrangú félként részt vesznek a család életében és mellette „próbálkoznak” mindenféle munkavállalással, akárcsak női társaik.

Íme, hogyan hangzana egy felelős miniszterelnök hagyományos családmodellt illető nyilatkozata, amely a vázolt szellemiségben fogant:

„A gyerek az gond, költséggel is jár, erőfeszítést is igényel, de nem lehetetlen a férfinak és nőnek felváltva otthon is lenni a gyerekkel meg dolgozni is, még ha ez nagyon nehéz is, de ha a nők és a férfiak is próbálkoznak ezzel, úgy nagyobb az esély a sikerre. A gyereknevelés mellett jól megfizetett munkahelyet találni, összeegyeztetni karrierszempontokat a családdal, rendkívül nehéz dolog. Én csodálattal nézem azokat a hölgyeket és urakat, akik vállvetve próbálkoznak ezzel. (…) De hát mindannyiunknak tudatosítanunk kellene, hogy amikor hagyományos családmodellről beszélünk, akkor egyaránt kell gondolnunk az édesanyákra és az édesapákra, mert a magyar életben is egyformán kellene megosztani a terheiket. És akinek ideje a munka mellett jobban engedi, lett légyen szó az édesapáról vagy az édesanyáról, férjről vagy feleségről, az vacsorát készít a családnak.”

8 komment

süti beállítások módosítása