A kezdetektől követem a Magyar Nemzeti Tanács üléseit, vagyis 2002 óta. A kétezres években ugyan még nem volt tévés közvetítés, ezt Korhecz Tamás, az MNT második elnöke vezette be mandátuma kezdetén, azaz 2010-ben, de tudósítóként volt alkalmam majd’ minden ülésen részt venni.
Felelősségem teljes tudatában állítom, hogy ilyen alacsony színvonalat soha korábban még nem produkált a vajdasági magyarság kisebbségi önkormányzata, mint a most hétfői ülésén.

Már-már nosztalgiával gondolok vissza a – különféle jogi csűrés-csavarások miatt – nyolc évre nyúlt, sokat kárhoztatott Józsa-korszakra, amikor szinte semmilyen felhatalmazása nem volt a testületnek, és ülésezni is ritkán ülésezett (akkor is minek). Mint emlékezetes, az első MNT tagjait erősen vitatható körülmények között, elektori közgyűlésen (tehát közvetett módon) választották meg, így aztán a Vajdasági Magyar Szövetség által támogatott egyetlen lista fedte a teljes 35 fős tanácsot (más lista versenybe se száll(hatot)t). Mégis, a tanácstagok között – bár egyazon listához tartoztak – parázs viták alakultak ki az elmúltnyócév során; meg merték fogalmazni a kritikájukat a tagok az – akkor így hívták – Intézőbizottság vagy az elnök (tehát az „övéik”) munkájával, felvetéseivel kapcsolatban; érveltek, javaslatokat tettek, persze időnként személyeskedtek is, de többnyire a jó ízlés határain belül mozogva.
Emlékszem például, hogy a magyar helységnevekről micsoda disputa alakult ki, pedig hát ugye nem attól függött a vajdasági magyarság sorsa, hogy Bácsfeketehegy lesz-e Feketics, vagy kap-e egy „Magyar-” előtagot Kanizsa. Amikor a diplomahonosítási ügyünk volt terítéken (2003), vagy a Magyar Szó Szabadkára költöztetése (2004), Dudás Károly, Várady Tibor, Bányai János, Ózer Ágnes, Galambos László, Fehér István, Gerold László... valósággal szétszedték egymást: röpködtek az érvek pro és kontra, szenvedélyes beszédek hangzottak el, Józsa nem győzte csillapítani a kedélyeket.
A színvonaltalanságot tehát korántsem arra értem, hogy nyomdafestéket nem tűrő szavakat, durva támadásokat, övön aluli ütéseket engednek meg maguknak egyes képviselők, hiszen erre azért volt példa dögivel 2002 és 2010, illetve 2010 és 2014 között is. Nem, a színvonaltalanság ez esetben arra vonatkozik, hogy immár mindenkin, aki a Magyar Összefogás listájához tartozik, teljesen eluralkodott a kussolási ösztön, a jogszabályok betartásának pedig már a látszatára sem adnak. Hol van már az átkos, „egypárti” MNT, amelyben a civilek, a független értelmiségiek, az intézményvezetők, sőt, a VMSZ-es pártkatonák is szembe mertek menni a pártdirektívával (ha egyáltalán volt ilyen), adott esetben hajlandók voltak megkérdőjelezni akár egy-egy javaslat, döntés vagy módszer jogosságát, helyénvalóságát is!
Ma ez a bátorság teljesen hiányzik. Mindenki a kulisszák mögött próbál érvényt szerezni érdekeinek (vagy még ott se, inkább csak lapít), a nyilvánosság előtt pedig eljátsszák az egységet. Nagy a csönd, senkinek semmiről nincs véleménye (legföljebb egy-egy ellenzéki provokációra válaszol), és szavazógépként mindnyájan csak a kezüket emelik, még ha az ügyrendet nyilvánvalóan megszegve teszik is, és még ha Hajnal Jenő elnök se tudja pontosan, mire szavaznak éppen.
Jó marketingfogás volt Pásztor István VMSZ-elnök részéről, amikor az első közvetlen nemzeti tanácsi választások előtt 2010-ben bejelentette, hogy a Magyar Összefogás listájával a teljes vajdasági magyar közösséget kívánják lefedni, ezért csak minden második személy lesz a listán párttag, a többi helyet a civilek, az egyházak képviselői, az értelmiségiek kapják meg. Négy évvel később, a 2014-es választások előtt azonban már senki se hitte el neki ezt a dumát (szerintem ő maga se hitt benne), mert láthatóvá vált, hogy a gyakorlatban ez kurvára nem így működik: a pártfegyelem a „civileket” is nagyban érintette (és most a Korhecz-éráról beszélek!). A kussolási ösztön tehát már az előző mandátumban hódító útjára indult, bár akkor még akadt két-három MÖ-listás képviselő, aki hallatni merte a hangját a pártdirektívával szemben is, a szavazógépezet sem működött 100 százalékos biztonsággal, és adtak arra, hogy az ügyrendet legalább betartsák.
Mára a diktatúra ilyesféle „gyermekbetegségei” egyáltalán nem jelentkeznek. Szépen megmondta Hajnal Jenő: „Nincs vita”.
Utolsó kommentek