– Az a helyzet, hogy nem élvezi többé az alapító bizalmát. Akceptálni tudja ezt? – kérdezte az igazgatóbizottsági ülés előtt négyszemközti beszélgetésre félrehívó Józsa László, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének (a továbbiakban: TJGYT; értsd: igazgatóbizottság) elnöke.
– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Tudtommal a Magyar Nemzeti Tanács az alapító, és tudtommal attól a pillanattól kezdve nem élvezem a bizalmát, hogy erről szavazással döntött.
– Persze – mondta az elnök –, de, tudja, léteznek döntés-előkészítő mechanizmusok az MNT-ben, amelyek ezt vetítik előre.
– És vannak indokaik is? Nagyon kíváncsi volnék rájuk – mondtam.
- Természetesen. Csak az egész folyamattól megkímélhette volna magát, ha akceptálja ezt a helyzetet – mondta, majd felsóhajtott: – Whatever, jöjjön akkor, aminek jönnie kell.
Fölálltunk az asztaltól, és elindultunk a negyedik emeleti tanácsterem felé. Én mentem elöl, mint egy halálraítélt, akit kísérnek, és akinek a kivégzését már jó előre kitervelték a pártszékházban.
Főszerkesztői kinevezésem óta ekkor éreztem magam először igazán szabadnak. Végre nem kellett azon törnöm a fejem, hogy hol a határ vállalható és vállalhatatlan kompromisszum között, hogyan egyeztethető össze az újságírói etika és a főszerkesztői pragmatizmus, mit nyerek, illetve veszítek, ha diplomatikusan viselkedek, és mit akkor, ha elragadnak az indulataim. Tudtam, hogy immár csak egy a fontos: végigcsinálni teljes erőbedobással – érvelni, cáfolni és a nyilvánosságot minél erőteljesebben mozgósítani. Győzni akarni, és nem gondolkodni azon, hogy ez sikerülhet-e, hogy kikkel szemben, milyen hatalmasságok ellen kell megvívni a harcot.
Miközben sétáltunk föl a negyedik emeleti ülésterembe, az első stáció helyszínére, azon törtem a fejem, hogy vajon mit jelentett volna, ha úgymond „akceptálni tudom a helyzetet”? Önként lemondok, mint Barát Tóth Lívia az MNT tájékoztatási megbízottjának posztjáról, és utána bölcsen hallgatok az okokról, elzárkózom a sajtó kérdései elől? Nyilván ezt jelentette volna, hiszen ellenkező esetben kénytelenek lettek volna lefolytatni azt a kínos, háromlépcsős hivatalos eljárást, amelyet végül le is folytattak. És ha, tegyük föl, lemondok: vajon mit kaptam volna cserébe? Hm. Esetleg kérhettem volna valami szépen jövedelmező, nyugis állást? Esetleg Józsa föl is kínált volna valamit, amiről megbízói úgy gondolták, hogy kielégítő lehet számomra a hallgatásért cserébe? Sose derül ki.
Egy biztos: nem Józsa ötlete volt a leváltásom. No, arra azért nem fogadnék, hogy megkísérelte elvakult megbízóit jobb belátásra bírni, de ő itt csak végrehajtó volt, aki a későbbi, MNT-ülésről való demonstratív távol maradásával is azt igazolta, hogy nem ért (teljes mértékben) egyet a döntéssel. Nem is igazán az én leváltásom lehetett ellenére, sokkal inkább Varjú Márta tervezett kinevezése, ami egyúttal az ő arcul csapását is jelentette. Varjú ugyanis 2009-ben Simonyi Zoltánnal és velem együtt megpályázta a főszerkesztői állást, de – állítólag formai okok miatt – már első körben diszkvalifikálták a pályázatát. Később az igazgatói pozícióra is pályázott a Magyar Szóban, de ekkor sem ő volt Józsa és a TJGYT választottja.
Akkor mégis kik és milyen valódi okok álltak a leváltás hátterében? A „kik” kérdésére a válasz egyszerűbb, de homályosabb: a VMSZ informális vezető körei. Az okok kérdése már sokkal összetettebb: egy biztos, legkevésbé a szakmai hibák játszottak ebben szerepet, viszont volt itt vélt pártérdek, elvi-ideológiai szembenállás, de egy jó adag személyes sértettség is. Így jutottak el az „összeesküvők” a leváltás vágyától a szándékig, majd a likvidálás tervének kidolgozásától a végrehajtásig.
Utolsó kommentek