Nem sok jóval kecsegtet, ha az évtizedek óta jól működő irodalmi műhelyeket és szervezeteket kihagyják a játékból, és egy lebutított irodalomszemlélet mentén kívánják egységes mederbe terelni az irodalmat, immár a határokon túl is.
Nincs sok közöm a kortárs magyar irodalomhoz. Nem vagyok szépíró, nem foglalkozom professzionálisan irodalomértelmezéssel sem, és az irodalmi intézményrendszerhez sincs közvetlenül kapcsolódásom. Csupán olvasója vagyok a kortárs magyar irodalomnak, és egy olyan kívülálló, aki távolról, de már vagy negyed évszázada szemléli, mi történik a magyar irodalmi berkekben.
(Fotó: Facebook/Orbán Viktor)
Most épp egy fényképet nézegetek: 20 ember áll a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma előtt – középen az eseménynek jelentőséget kölcsönző magyar miniszterelnökkel, mellette pedig Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) új igazgatójával. A kép azt követően vagy azt megelőzően készülhetett, hogy ezek az emberek – külhoni magyar irodalmi szervezetek és műhelyek képviselői – „áttekintették a kortárs magyar irodalom helyzetét a Kárpát-medencében”, és ami ennél is fontosabb: együttműködési megállapodást kötöttek a PIM-mel, amelyet „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközponttá” kíván formálni a jelenlegi magyarországi rezsim.
Aki figyeli, hogyan uralja le a különböző szférákat a Fidesz, hogyan épít ki párhuzamos intézményrendszereket, amelyek elszívják a levegőt az alulról építkező, évtizedek alatt kialakított szervezetek és műhelyek elől, annak nem nagyon lehetnek illúziói a tekintetben, hogy vajon a Petőfi Irodalmi Ügynökség csak a virágzó száz virág egyike kíván-e lenni, és mellette megmaradhatnak-e más „erőközpontok” is a sokszínűség és minőség jegyében, vagy sem.
Nézegetem ezt a fényképet, és nem látom rajta egyetlen vajdasági magyar irodalmi szervezet vagy műhely képviselőjét sem. Könyvkiadóink, irodalmi folyóirataink szerkesztői, vajdasági irodalmi estek, irodalmi táborok szervezői nem kaptak volna meghívást, vagy épp senki nem ért volna rá közülük, hogy ott legyen azon a megbeszélésen, ahol „leosztják a lapokat”?! Az mégse lehet, hogy a nemzeti összetartozás napján megtartott összejövetelen senki se képviselte a „déli végeket”!
Hát persze, hogy nem lehet, nem lehetett! Több egybehangzó forrásom állítja, hogy Gruik Ibolya, a Magyar Szóban tavaly október óta havonta egyszer megjelenő Előretolt Helyőrség című irodalmi melléklet szerkesztője ott volt (a képen kicsit elbújt: ő lehet az, akinek csak a haja látszik). Azé az Előretolt Helyőrségé, amelynek testvérlapjai Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Fidesz-médiabirodalom vidéki lapjaiban is megjelennek – a „kortárs magyar irodalom olvasóinak visszahódítása” jegyében.
Boldogult ifjú koromban megfordultam párszor magyarországi kortárs irodalmi táborokban, ahol fölvonult az írók, költők színe-java – meg persze azok is, akiket valamiért hájpoltak vagy divatból istenítettek, akik jól nyomultak, jó volt a „beágyazottságuk”, ám akik többnyire nem képviseltek valami magas irodalmi színvonalat. És időnként feltűnt Orbán János Dénes is, a jó- és nagyképű, kétségkívül tehetséges erdélyi költő, a kortárs magyar irodalom fenegyereke, akit egész slepp követett helyszínről helyszínre, és itta minden szavát. A liberális irodalmi berkekben tárt kapukra talált OJD „ajtóstól rontunk a házba”-féle attitűdje, mely szerint fölvállaljuk a konfliktusokat, irodalmi tabukat döntögetünk, pimaszul szókimondók, polgárpukkasztók vagyunk és csak azért se vagyunk píszík. OJD karizmájával, stílusával sokakat levett a lábáról. Engem is. Az irodalmárok irigykedve hallgatták, amint azzal henceg, hogy bezzeg Erdélyben egy-egy irodalmi est alkalmával még a csillárról is lógnak az emberek, főként a fiatalok: középiskolások, egyetemisták. A fiatal erdélyi írók verseit pedig szerelmes pillantású lányok szavalják el nekik, mintegy szerelmi vallomás gyanánt. Arról tartott kiselőadást a köré sereglő bólogató jánosoknak – köztük nekem is –, hogy az irodalomnak közérthetőnek, az irodalmi estnek pedig valóságos showműsornak kell lennie!
Orbán János Dénes már a kilencvenes években a kortárs magyar irodalom olvasóinak úgynevezett visszahódításáról értekezett.
Aztán néhány évvel később beültem egy Esterházy-estre. Esterházy Péter azzal kezdte, hogy ne számítsunk könnyed cseverészésre, se gazsulálásra: ő itt most fél óráig felolvas a legújabb regényéből – és punktum. Így is tett. Fél óra egyszerű és varázslatos felolvasás következett, sok kisebb-nagyobb katartikus pillanattal. Azt hiszem, akkor változott meg az irodalomszemléletem, pontosabban: akkor szélesedett ki, revideálódott.
Mert az irodalom világába igenis belefér az úgymond közérthető stílusban megírt és showelemekkel körítve előadott alkotás, miként az intellektuális erőfeszítést igénylő, ebből kifolyólag csak egy szűkebb réteg számára befogadható, puritán módon előadott mű is. Egy a fontos: az irodalmat és az irodalmi életet hagyják alakulni, csordogálni a maga medreiben, senki ne mondja meg felülről, a pénz nyelvén, egyetlen központból, hogy mi a jó, a követendő!
Orbán János Dénes irodalomszemlélete és attitűdje az évek, évtizedek során nem változott, „pusztán” a pozíciója. Az egykori lázadó, elitellenes OJD ma a hatalmat képviseli, és ugyanazt hirdeti, ami roppant szimpatikusnak tűnt, amíg marginális jelenség volt, nem pedig maga a minden mást kirekesztő vagy leuraló, pénzzel kitömött mainstream. Hiszen a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. égisze alatt működő, OJD által vezetett Előretolt Helyőrség Íróakadémia sokszorta több közpénz felett diszponál, mint az összes, évtizedek óta létező írószervezet együttvéve, és az Előretolt Helyőrség lapcsalád megindítása is hozzá fűződik. Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (a.k.a. nemzeti jelentőségű irodalmi erőközpont) igazgatója pedig OJD kebelbarátja, aki a Nagy Olvasóvisszahódítási Projekt őszinte híveként a vajdasági magyar irodalom egy igen szűk rétegével kötött együttműködési megállapodást.
Nem sok jóval kecsegtet, ha az évtizedek óta jól működő irodalmi műhelyeket és szervezeteket kihagyják a játékból, és egy lebutított irodalomszemlélet mentén kívánják egységes mederbe terelni az irodalmat, immár a határokon túl is. Mert ezzel nem olvasókat fognak meghódítani, hanem tehetségtelen Troppauer Hüméreket gyártanak szalagon, akik legfeljebb egy-egy jól irányzott pofonnal tudják majd rávenni a közönségüket az „őszinte érdeklődésre”.
Utolsó kommentek