Pannonanizáló Balkánaán

Elmondom, hogyan sikerült lejönnöm az anyagról

Valószínűleg kevesen tudják, hogy kemény drogos voltam. De mivel a drog tett azzá, aki ma vagyok, a drog befolyásolta a gondolkodásom, meghatározta az érdeklődésem és valójában irányította az életem, elérkezettnek látom az időt, hogy végre nyilvánosan is beszéljek róla.

A kábítószerrel egészen fiatal koromban találkoztam először. Talán nyolcadikos általános iskolás lehettem. Persze előtte is kipróbáltam hébe-hóba a könnyűdrogokat, de az igazán kemény anyagozás nagyjából 14 éves koromban kezdődött. Egészen pontosan 1990-ben. Ekkor jelent meg a piacon valami rendkívül izgalmas cucc, ami azonnal megtalált. Kezdetben „csak” heti szinten egyszer lőttem magam, és mindig ugyanezzel a narkotikummal.

Aztán ahogy egyre újabb és újabb, izgalmasabbnál izgalmasabb világokat tárt fel előttem az anyag, a kíváncsiságom pedig egyre fokozódott, már nem volt elég a heti egy adag: más cuccokat is ki akartam próbálni. Csakhamar jött egy olyan, amit naponta is belőhettem és másik kettő, amit csak alkalmanként, ha úgy hozta a helyzet.

’93/94 környékén volt az első komolyabb krízisem. Az egyik, addigra már rendszeressé váló fogyasztási termékemet előbb rövid időre kivonták a forgalomból, majd ismét megjelent ugyan a piacon, de új komponenst kapott. Ez alapvetően még nem viselt meg olyan nagyon, viszont amikor elkezdték hamisítani, egy darabig azt se lehetett biztosan tudni, hogy amihez hozzájutottam a díleremtől, az valóban tiszta anyag-e vagy valami ócska pancs. Persze amikor beszoptam, akkor meg tudtam mondani, mire is futottam rá éppen, de akkor már ugye késő volt. Hónapok teltek el ebben a rémes állapotban, mire végre stabilizálódott az ellátás és nem kellett többé a hamisítványtól tartani.

1995-ben Topolyáról Újvidékre költöztem, megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat. Mondanom sem kell, a nagyváros még inkább kitárta előttem a lehetőségeket, megjelentek az életemben az addig csak hírből ismert dizájnerdrogok. Elkezdtem ipari mennyiségben, különféle minőségű árukkal lőni magam. Szinte minden időmet drogozással töltöttem, legtöbbször otthon, azaz az albérletemben vegetáltam, folyamatos révületben. Ha sikerült is néha-néha a barátaimnak kimozdítaniuk otthonról, én szinte másra se tudtam gondolni, mint arra, hogy mikor és mit fogok magamnak beadni legközelebb.

’96-ban fordulat következett be az életemben: megismerkedtem egy drogos bandával és egyre többet lógtam velük. Ők nyomták először belém az egyik Magyarországról becsempészett anyagot (ekkor ugye még embargó volt, különösen az északi drogellátás akadozott). Csodálatos volt, katartikus! Ilyet még sohasem tapasztaltam előtte. Valami egészen fölszabadító, játékos, mégis keményen letaglózó volt ebben a cuccban. Nem is álltam meg, hogy onnantól kezdve ne legyek rendszeres fogyasztója és úgyszólván hódolója.

’99-ben úgy hozta a sors (és a NATO), hogy Magyarországon folytathattam a tanulmányaimat. Egyetlen igaz szerelmemmel – akivel azon a végzetes napon megismerkedtem a Stevan Branavački utcai drogtanyán – végre legálisan is „bujálkodhattam”, de mivel a drogozásban úgy voltam hűséges típus, hogy a régi „szeretőket” nem engedtem el, viszont egyre több újjal kezdtem ki, csakhamar a látókörömbe került két-három szintén vonzó darab.

Ez a helyzet, az egyre többféle és egyre inkább befogadhatatlan mennyiségű droggal, szépen lassan felőrölt. S bár valahol mindig is tudtam, hogy egyszerűen fizikai képtelenség a világ összes, valamiért vonzó kábszerét elfogyasztani, egy kemény anyagos képtelen a belátásra, csakis valami külső körülmény hozhatja el számára a megváltást.

Ez a külső körülmény azonban még évekig váratott magára – annak ellenére, hogy a 2000-es évektől gyorsan változtak a kábítószerezési szokások –, viszont amikor bekövetkezett, szinte észrevétlenül térített le a drogosok kényszerpályájáról. Azt viszont pontosan tudom, kinek kell hálát rebegnem, amiért ma már nem vagyok szenvedélybeteg (legalábbis nem úgy, mint annak előtte). Az illető egy programozó, üzletember: Mark Zuckerbergnek hívják.

No jól van, persze, nem csak neki köszönhetem az új életemet, hanem programozók és marketingesek egész hadának, akik tettek róla, hogy teljesen megváltozzanak a médiafogyasztási szokásaim. (Ehhez az internet megjelenése önmagában nem volt elég – kellett hozzá a Facebook felbukkanása is.) Nem nevezhetem ugyanis másnak, mint szenvedélybetegségnek, hogy évekig, sőt, évtizedekig nap mint nap az utolsó betűig kiolvastam bizonyos vajdasági magyar, majd később szerb nyelvű újságokat, végül pedig már magyarországi heti- és napilapokat is. Mióta azonban Mark – nekem ő már csak így, szimplán Mark, a megváltó – kifundálta, hogy személyre szabott tartalmakkal bombázzon a közösségi hálózatán, illetve olyasmiket toljon elém, amiket az érdeklődésük, ízlésük tekintetében hozzám közel álló ismerőseim lájkolnak, megosztanak, kommentelnek, végre nem érzem szükségét annak, hogy a teljeskörű informáltságra törekedve „minden” újságot elolvassak, mégsincs hiányérzetem, hogy valamiről esetleg lemaradok. Mark megszabadított a konkrét sajtótermékektől való kemény függőségemtől, attól a kényszerességtől, amely évekig nyomasztott, megszabadított attól a tengernyi redundáns, haszontalan töltelékanyagtól, amit csak azért olvastam el a kezembe kerülő lapokban, mert ugye sohse tudni: hátha ott, abban az unalmas protokollinterjúban bújik meg egy fontos információfoszlány, egy csiszolatlan gyémánt, egy aranyrög.

Persze, ki tudja: ha nem olvasok el éveken át minden mínuszos hírt, apróhirdetést, polgármester-interjút, faluriportot, kukoricafesztiváli tudósítást, ez most itt nem én volnék… Mindenesetre örülök, hogy vége. Köszönöm, Mark!