Kéretlen tanács Térey-ösztöndíjasoknak
Nehéz és kínos napok, hetek következnek, remélhetőleg nem hónapok és évek. A 45 kiválasztott, középgenerációs szerző között van több személyes jóismerősöm, de sok olyan író is, akinek csupán az irodalmi munkásságát ismerem és becsülöm. Nem szeretnék bennük emberként csalódni.
Térey János (Fotó: Czimbal Gyula, MTI)
Hálátlan dolog pénzügyekkel kapcsolatban tanácsokat osztogatni másoknak. Kéretlen tanácsot pedig nem is nagyon ildomos. Lehetnek elképzeléseink embertársaink anyagi körülményeit illetően, de valójában nem látunk bele senkinek a pénztárcájába, vagyoni helyzetébe (kivéve, ha választott tisztségviselő az illető, és vagyonbevalláskor valóban őszintén nyilatkozott), nem tudjuk, nem tudhatjuk, igazából mekkora szüksége van a pénzre, nem nélkülöz-e, nem szenved-e ő vagy közeli hozzátartozója olyan krónikus betegségben, amely hatalmas összegeket emészt fel hónapról hónapra.
Manapság írásból nem lehet megélni – tartja a közvélekedés. Általánosságban elmondható, hogy ez igaz is. A szépirodalmi alkotómunkát nem fizetik meg rangjának megfelelően, ez is tény. Az írók kénytelenek pluszmunkát vállalni: ki fordít, ki újságot ír, ki nyelvet oktat vagy tanári, kutatói munkát végez. (A szerencsésebbek rendelkeznek valami „normális”, jól fizető „civil” állással, amiből tisztességesen meg lehet élni és aminek semmi köze az íráshoz, a nyelvhez, az irodalomhoz, az írás pedig megmaradhat számukra puszta kedvtelésnek, tiszta szenvedélynek vagy lelki szükségletnek.)
Éppen ezért vajon melyik alkotóember ne örülne meg annak, ha megítélnének neki egy pénzjutalommal járó díjat vagy ösztöndíjat? Még akkor is, ha szerény összegről volna szó. Hát még ha akkora pénzjuttatásban részesítenék, amivel egycsapásra szinte minden anyagi problémája megoldódna, vagy legalábbis jóval könnyebbé válna általa a lét elviselése!
Így jártak a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey-ösztöndíjában részesített írók is. Havi bruttó 320 ezer forintos összeg felkínálása esetén, amit ráadásul két, de akár öt évig is folyósítanak, ha jól viseli magát az ember, még a legeltökéltebb ellenzékiek, a hatalom módszereit a legvehemensebben elítélő és rendszerkritikus nézeteik mellett a leghatározottabban kiálló személyek is meginognának.
A morális dilemma – már akinek ez egyáltalán okoz morális dilemmát – az, hogy szabad-e elfogadni egy olyan ösztöndíjat, amelyet a beszántott irodalmi élet romjaira épített „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközpont” adományoz. Lehet-e arcvesztés nélkül élvezni annak a romboló rezsimnek az apanázsát, amely saját képére kívánja formálni a művészeteket, ezen belül az irodalmat is, elvonva forrásokat az évtizedek során kifejlődött intézményrendszertől, elszívva a levegőt az alulról építkező szervezetek és műhelyek elől?
A legnagyobb tiszteletem azoké az alkotóké – Bartók Imréről, Csehy Zoltánról, Szőcs Petráról, Zoltán Gáborról és Keresztesi Józsefről van szó –, akik a 45 jutalmazott személy közül máris visszautasították a díjat. Az érveiket teljes mértékben osztom. Ám, mégis úgy gondolom, nem ez lett volna a megfelelő döntés.
Nem vagyok szépíró, így aztán az irodalmi díjakra eleve az esélytelen pozíciójából, esetleges irigység vagy önös érdek nélkül ragadtatom magam állásfoglalásra, mintegy a kortárs magyar irodalom középgenerációs olvasójaként formálva jogot a véleménynyilvánításra. Ráadásul túl is mutat ez a helyzet az irodalmon: a hatalom céljáról, logikájáról, módszereiről szól, és ilyen értelemben jócskán kiterjeszthető más területekre is.
Nyilván mindezzel tisztában vannak azok az írók is, akiknek morális problémát okoz az ösztöndíj elfogadása, ugyanakkor túl sok érvet találnak az elfogadás mellett is.
Egy ilyen, teljesen legitim érv az elfogadás mellett: ha visszautasítom, amellett, hogy anyagi gondjaim lesznek, a hatalom majd talál valaki mást, aki kapva kap az alkalmon, hogy elfogadja az ösztöndíjat helyettem. Nos, ez egy esetben már biztosan meg is történt: miután Bartók elutasította, Bartis Attila egy percig sem habozott, hogy beugorjon negyvenötödiknek. Lelke rajta.
Az én kéretlen tanácsom minden morális dilemmával küszködő Térey-ösztöndíjasnak így szól:
fogadd el az ösztöndíjat – és ajánld föl egy részét másoknak!
Ez a pénz közpénz, adóforintokból jött össze, a tiédből is, függetlenül attól, hogy milyen kuratórium és milyen kritériumok alapján ítélte oda épp neked, ezért ne szégyelld elfogadni. Jobb helyen lesz ez a pénz nálad, mint egy olyan valakinél, aki a helyedbe lép, ha visszautasítod, és akinek nincsenek holmiféle erkölcsi skrupulusai, mint neked. Ha pedig a pénz nálad van, dönthetsz úgy, hogy nem tartod meg a teljes összeget, csak egy részét. Például juttathatnál belőle azoknak a megszűnés határán álló, alig tengődő irodalmi szervezeteknek, kiadóknak, amelyeket éppen ez a hatalom juttatott a tönk szélére. Ajánld föl nyilvánosan másoknak az ösztöndíjad negyedét, felét, kétharmadát – a nagyságrendet illetően nem szeretnék tanácsot adni.
Talán nem volna annyira nehéz meghozni ezt a morális döntést, ha tudnád, neked köszönhetően jó helyre kerül az állam pénze: hozzád, de általad egy olyan helyre is, ahová a rezsim, saját cinikus megfontolásait követve, magától nem juttatna.
Nehéz és kínos napok, hetek következnek, remélhetőleg nem hónapok és évek. A 45 kiválasztott, középgenerációs szerző között van több személyes jóismerősöm, de sok olyan író is, akinek csupán az irodalmi munkásságát ismerem és becsülöm. Nem szeretnék bennük emberként csalódni. Nyilvánosan, az említett öt személy kivételével, egyelőre senki sem beszélt az ösztöndíjjal kapcsolatos szándékairól. Nehéz és kínos ez a csönd.
Utolsó kommentek