Nyaralni muszáj! – ez az a mondat, amelyet teljes konszenzus övez a családunkban, márpedig kevés ilyen mondat van ott, ahol öt önfejű ember kívánságai és igényei találkoznak, avagy inkább ütköznek. A „nyaralás” fogalma ráadásul nálunk rendkívül szűk keretek között értelmezendő:
konkrétan azt jelenti, hogy elutazni az Adriai-tengerre – se többet, se kevesebbet.
No de nyaralni pandémia idején is muszáj? Nos, ebben már nem voltunk egyöntetű véleményen. Mármint a gyerekek igen („Noná, hogy muszáj!”), de mi, a feleségemmel napokig tépelődtünk, kényszeredetten nézegettük a hazai turisztikai kínálatot, mert tudtuk, azt nem tehetjük meg a gyerekekkel, hogy éppen sehova ne menjünk legalább üdülni, a fülünkben csengett a magyar miniszterelnök júliusi bon mot-ja is, miszerint „több Balaton, kevesebb Adria”, a „Balatont” persze valami „Banja” kezdetű szóval próbáltuk behelyettesíteni, de igyekezetünk, hogy maradjunk az országhatárokon belül, csődöt mondott.
Egyébként is akkora nyomás nehezedett ránk a gyerekeink részéről, hogy végül beadtuk a derekunkat: gyerünk nyaralni, aztán lesz, ami lesz. Ráadásul a döntés pillanatában, augusztus első felében, a hazai járványhelyzet még jóval riasztóbb volt, mint a szóba jöhető országokban, Montenegróban és Horvátországban, így még racionális érvek is szóltak amellett, hogy elutazzunk egy, a miénknél biztonságosabb országba, ha már megtehetjük.
Márpedig kettős állampolgárokként, azaz magyar útlevéllel/igazolvánnyal simán meg is tehettük (szerbbel akkor még nem, illetve csak költséges PCR-teszt birtokában). Legalábbis az erről tájékoztató oldalakon azt olvashattuk, hogy a magyar (azaz EU-s) állampolgárok beutazhatnak Montenegróba és Horvátországba is mindenféle külön igazolás nélkül. Montenegrót persze gyorsan ejtettük (Szép vagy, szép vagy, büszke öko-köztársaság, de Horvátország, az az igazság, szebb tenálad!), és a dalmát tengerpartra fókuszáltunk. Azért a biztonság kedvéért írtam az illetékes horvát szervnek egy e-mailt, amelyben röviden vázoltam a specifikus helyzetünket
(„Öt szerb illetőségű magyar állampolgár szeretne PCR-tesztek felmutatása nélkül belépni Szerbia felől egy Szerbiában regisztrált autóval, lehet-e?”),
de a pár órával később érkező válasz csupán a hivatalos álláspontot visszhangozta: uniós állampolgárok mindenféle megkötés nélkül beléphetnek.
Hát jól van, akkor elindulunk, gondoltuk. A gyerekeket persze fölkészítettük a legrosszabb forgatókönyvre, vagyis hogy nem jutunk át a határon
(„Tudjátok, gyerekek, Horvátország olyan, mint Szerbia: vannak egyfelől a lefektetett szabályok, másfelől meg sose tudni, milyen hülyére futsz rá éppen.”),
de a töküres batrovci határátkelőhelyen a horvát határőr csak intett: „Mađari, turisti, može!”
Szóval sínen voltunk! Ilyenkor szokott az ember a felszabaduló örömhormonok hatásának múlásával elkezdeni azon bosszankodni, hogy milyen hülye volt, amikor nem gondolkodott időben és nem csináltatta meg a szerb útleveleket is minden családtagnak, hiszen így ki lehetett volna maxolni a vajdasági magyar kettősállampolgár-státust. Dalmáciába ugyanis Bosznián át vezet a legrövidebb út. Kissé ugyan „rögös”, de mi szeressük a szerpentineket! Arról van ugyanis szó, hogy Bosznia és Hercegovina – ki tudja, milyen megfontolásból (augusztus közepéről beszélünk!) – szerb úti okmánnyal engedélyezte a sima beutazást, magyarral azonban PCR-teszthez kötötte. Tehát Boszniánál a szerb, Horvátországnál meg a magyar útiokmányt ránthattuk volna elő – ha lett volna. De nem volt, csak magyar, így kénytelenek voltunk követni az egyik leghülyébb alakú ország vargabetűt leíró autópályájának nyomvonalát.
A nyaralásunk tökéletesen alakult – a horvátországi járványhelyzet már kevésbé. Alig hogy megérkeztünk, a napi esetszámok galoppozni kezdtek, míg az otthoniak egyre javultak. A szerbiai válságtörzs nem is sokat teketóriázott: meghozta rendeletét, miszerint egyes szomszédos országokból (köztük Horvátországból is) csak a szerb állampolgárok léphetnek be (térhetnek haza) Szerbiába simán, más állampolgársággal rendelkezők (köztük a magyarok is) csak PCR-teszt felmutatásával. Írtam hát az illetékes szerbiai szervnek is egy e-mailt, amelyben röviden vázoltam a specifikus helyzetünket
(„Öt szerb illetőségű magyar-szerb kettős állampolgár szeretne magyar személyi igazolványokkal, PCR-tesztek felmutatása nélkül belépni Horvátország felől egy Szerbiában regisztrált autóval, lehet-e?”),
de pár órával később, sőt, mind a mai napig – nem érkezett válasz. Úgyhogy, miután találtam a minisztériumi honlap egyik eldugott zugában egy telefonszámot, telefonáltam. Igen, tudtam, hogy reménytelen, de telefonáltam. Tízszer szépen végig is csengett, anélkül, hogy bárki fölvette volna, aztán valószínűleg már nagyon zavartam a kávézás nyugalmát, úgyhogy mellétették a kagylót. Gondolták, öt perc talán elég lesz ahhoz, hogy föladjam, de csalatkozniuk kellett: miután hússzor foglaltat jelzett, huszonegyedszerre ismét becsörgött. Végül jelentkezett egy unott női hang, akinek a lehető legrövidebben és legszabatosabban összefoglaltam a kérdést, mire az érdemi válasza nagyjából az volt, hogy „zaista ne znam šta da vam kažem”.
Hát jól van, akkor improvizálunk, gondoltuk. A gyerekeket persze fölkészítettük a legrosszabb forgatókönyvre, vagyis hogy nem jutunk át a horvát-szerb határon és Magyarország felé leszünk kénytelenek kerülni, még sok-sok órát autózva és várakozva, kb. így:
Azt találtam ki, hogy a magyar személyi igazolványokkal együtt átadom a szerb határőrnek a szerb személyijeinket is, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az ilyen esetben egyedül érvényes szerb útiokmány felmutatása helyett a két felnőtt családtag személyi igazolványával próbálom bizonyítani mind az ötünk szerbiai illetőségét. Ám a határőr szemrebbenés és szó nélkül vizsgálta meg az öt magyar és két szerb igazolványt, majd bocsátott bennünket utunkra Szerbia felé.
A lassan felszabaduló megkönnyebbüléshormonok hatása alatt újabb tanulság levonására ragadtattam magam: „tudjátok, gyerekek, Szerbiában sose tudhatjátok, milyen hülye szabályoknak kell épp megfelelnetek, de szerencsére ezt nem csak ti nem tudjátok”.
Utolsó kommentek