Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy eljön egyszer az a pillanat, amikor a szerbiai rendőrök nem gumibottal és ordítozással próbálják majd a nyugvópont felé terelni a konfliktusokat, hanem olyan modern eszközöket is képesek lesznek bevetni a viszályok kezelésében, mint a mediáció. Jelentem: elérkezett a pillanat, így most
nincsenek véraláfutások a testem különböző részein.
Történt a nyáron, hogy görkorcsolya-tanfolyamot hirdetett az egyik újvidéki sportiskola. Úgy gondoltuk, ezt az öt napos kurzust pont a középső lányunknak találták ki, így aztán be is jelentkeztünk. Egy kb. 30x20 méteres, lebetonozott, üres, mondhatni elhagyatott terecskét vettek birtokba a túlnyomórészt óvodáskorú gyerekek, akik voltak vagy 15-en. Túl nagy mozgásterük nem volt tehát, de kezdő görkorisoknak, akik épphogy csak tipegnek a guruló cipőkben, ez pont optimálisnak bizonyult.
Az első két alkalommal nem is volt semmi gond: az idegesítően csetlő-botló gyerekekkel rendkívül kedves és végtelenül türelmes instruktorok foglalkoztak, a szülők pedig távolról figyelték a csemetéiket. A harmadik napon azonban – bár nem voltam ott, de mesélték –, pontban a görkorcsolyaóra elején, megjelent egy férfi és egy nő, beálltak a tér közepére, és fölszólították a magukkal cipelt két gyerek(ük)et, hogy ott biciklizzenek körbe-körbe, ahol a mi gyerekeink gyakorolnak. A szándékuk elég nyilvánvaló volt: azt kívánták demonstrálni, hogy a közterület mindenkié, így nekik is joguk van a nap bármely szakában ugyanúgy használni azt, mint a mi gyerekeinknek, akik történetesen egy tanfolyamon vettek részt, és akiket nyilván rendkívüli módon dekoncentrált a tér közepén ácsorgó két felnőtt, az őket biciklivel kerülgető gyerekeikkel együtt.
A korcsolyázni tanulók szülei és az instruktorok persze bosszankodtak, de senki nem akart vitába bocsátkozni a szabotőrökkel, mert bármennyire is a merő rosszindulat fűtötte a cselekedetüket – igazuk volt.
A negyedik napon én kísértem el a gyerekemet az órára. A szabotőröknek – hogy, hogy nem – épp az óra első perceiben támadt megint ácsorogni és biciklizni kedvük a terecske kellős közepén.
Engem viszonylag nehéz kihozni a béketűrésből – többnyire csak a legszűkebb családtagjaimnak szokott sikerülni –, de ez a két pökhendi, rosszindulatú figura előhozta belőlem a rejtőzködő Monty Pythont.
Utólag, hideg fejjel átgondolva, belátom: nem volt valami bölcs a cselekedetem, potenciális veszélyeket is hordozott magában, noha nem gondolom, hogy helytelenül tettem, amit tettem. Fogtam ugyanis a velem együtt várakozó legkisebb lányom kezét, és elkezdtünk a két szabotőr felnőtt körül körbe-körbe sétálgatni – kb. egy méteres távolságban. A tér fölött elrepülő madarak biztos jól szórakoztak: olyan lehetett a tér látványa fentről, mint egy kiragadott részlet a világűrből – csillagokkal, köröttük keringő bolygókkal és cikázó aszteroidákkal.
A hatás nem maradt el. A nő csakhamar és nem túl barátságosan felszólított, hogy ezt azonnal hagyjam abba. Természetesen eszem ágában se volt. A férfi szándékosan rámköhögött, egyszer-egyszer előrébb, majd hátrébb lépett, hogy kizökkentse a sétánkat. De hasztalan. A nő egyszer preventíve meg is lökött, mert szerinte túlságosan közel mentem hozzá. Szóval: vicces, de kínos is volt az egész, és kb. tíz perc után otthagytuk őket, mert a gyerekem ráunt a számára nyilván értelmetlennek látszó sétálgatásra, és inkább a közeli játszótéren szerette volna bevárni a görkorcsolyázó nővérét.
Miközben a kislányt hintáztattam, arra gondoltam, hogy veszítettem. Sikerült ugyan egy kicsit bosszantanom az órát szándékosan zavaró polgártársaimat, és demonstrálnom, hogy bizony nekem is jogom van ugyanott sétálgatni, ahol ők ácsorognak, de végül mégiscsak ők diadalmaskodtak, hiszen én voltam az, aki föladta. Ekkor még nem is sejtettem, hogy épp a két szabotőr menti meg a helyzetemet azzal, hogy egy jókora vermet ás önmagának.
A görkorióra végére értünk vissza, és miközben épp a középső lányomat igyekeztem összeszedni, arra lettem figyelmes, hogy a tér másik végében a nő és a férfi két rendőrrel diskurál, és persze felém mutogatnak. A rendőrökkel ápolt több évtizedes kapcsolataimra alapozva a legkülönfélébb forgatókönyvekre készültem lélekben, miközben a görkorcsolyát igyekeztem lecsatolni a gyerek lábáról. Minimum egy igazoltatásra, adatfölvételre számítottam, de még a nevemet se kérdezte a rendőr, aki végre odajött hozzám. Csak annyit mondott, hogy értelmes embernek tűnök (köszöntem a bókot), és nyilvánvaló számára, hogy emezek direkt provokáltak, nem én molesztáltam őket, ahogy állították, de mégis arra kér, hogy a jövőben inkább tartsam távol magam tőlük.
Bár a lelkem háborgott és az igazságérzet táplálta reakcióm elfojtására való felszólítás miatt sértve éreztem magam –
megfogadtam a kékruhás pszichológus úr tanácsát.
Aki nem tudom, mit mondhatott a hevesen gesztikuláló feljelentőimnek, de tény, hogy az utolsó görkorcsolyaórát már nem tisztelték meg jelenlétükkel.
Utolsó kommentek