Pannonanizáló Balkánaán

A Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, Németh Zoltán két flekk terjedelmű cikket kért tőlem, amelyet a lap 70 éves jubileuma alkalmával megjelenő, december 24-i számba szánt. Azt mondta, a lap minden, még élő egykori főszerkesztőjét felkereste ezzel a kéréssel, így kerültem én is képbe.
A cikket határidőn belül, a terjedelmi korlátokat betartva elküldtem volt kollégámnak. Egyetlen kikötésem volt: változtatás, rövidítés nélkül jelenjen meg! Ő megígérte, hogy nem húz ki semmit a szövegből, de ha mégis bármilyen gond fölmerül, akkor fölhív.
Nem hívott.
December 23-án tudomást szereztem róla, hogy a szövegemet megcsonkítva, megváltoztatva (sőt, egy buta betűhibát is ejtve) tördelték be, és így küldték az oldalt a nyomdába. Azonnal hívtam Zolit, és mivel nem tagadta a változtatás tényét, határozottan kijelentettem, hogy ilyen formában nem járulok hozzá a közléshez. Később Varjú Márta főszerkesztővel is beszéltem, neki is ugyanezt mondtam.
Ennek ellenére másnap megjelent a meghamisított cikk.
A folytatásban közlöm a lapban megjelent változatot és az eredeti írást.

A világ legjobb magyar nyelvű napilapjától a pártközlönyig

Hetvenedik születésnapján valami szívhez szóló méltatással illene köszönteni az ünnepeltet, adomázgatva az együtt töltött évekről, felidézve a legszebb pillanatokat, a nagy tetteket, melyeket együtt vittünk véghez.

Most erre mégsem vállalkozom.

Nem azért, mert nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, amelyeket előbb újságíróként, majd főszerkesztőként a lapnál töltöttem, hanem azért, mert ennél sokkal fontosabb most arról beszélni, amit a vajdasági magyarság egyetlen napilapját kézbe véve manapság tapasztalok.

Nem tévedtünk, amikor a 2011. június 24-én megjelent Magyar Szó fejlécébe azt írtuk bele, hogy ez volt „a közéleti napilap utolsó száma”. Varjú Márta kinevezésével ugyanis kezdetét vette a lap gyors leépülése, pártközlönnyé silányítása, amelyben írmagja se maradhatott meg semminek, ami a Vajdasági Magyar Szövetséget és annak tisztségviselőit akár csak szőrmentén is kritizálni merészelte volna.

Persze Varjú nem önállóan volt kénytelen bevezetni a vasfegyelmet, és kitalálni, hogy miről mennyit és hogyan kell írnia a lapnak. Hathatós segítséget kap(ott) a Pártszékházból, illetve a Magyar Nemzeti Tanács irodájában ülő írótól – ez nyílt titok. Nincs szükség már politikai nyomásgyakorlásra, hiszen ellenállás a főszerkesztés részéről nincs is.

Azok, akik a szerkesztéspolitikai döntéseket meghozzák a Magyar Szónál, nem nevezhetők újságíróknak, hiszen fittyet hánynak az újságírói etikára. A valóság tükrözése helyett egyetlen párt prizmáján keresztül szemlélik – és ezáltal torzítva adják vissza – a valóságot; ahelyett, hogy az újságíróikat az oknyomozó újságírásra serkentenék, megtiltják nekik a Pártot is érintő kényes témák feldolgozását; választások alkalmával pedig az agitprop olyan méreteket ölt, hogy az már félelmetes volna, ha nem volna komikus.

A félelem, a szervilizmus és a Pártnak való túlzott megfelelni vágyás elegye köszön vissza a mai Magyar Szó cikkeiből. A vajdasági magyar politikai hatalomgyakorlók bírálata tilossá vált, viszont kötelező a jelentéktelen, hírértékkel sem bíró eseményről is méretes tudósításban beszámolni, ha ott felszólalt valamelyik „kedves vezető”. Ellenzéki hangoknak legfeljebb kényszer szülte helyzetben, de akkor is csak külön engedéllyel adnak teret. A közéleti vitát pedig teljesen száműzték a lapból, hiszen sehogyan sem fér össze a fennen hirdetett közösségépítéssel és magyar szellemiséggel.

Azon morfondírozom néha, hogy valóban ennyire vak volna a hatalom, valóban nem látná, hogy az egyszólamúság, a propagandisztikus firkászkodás kontraproduktív, hogy nem csak a lap veszíti ezáltal hitelét és bázisát, hanem a magát sikeresnek tartó, agyonajnározott Párt is? Vagy egyszerűen csak a Magyar Szó főszerkesztője teljesítené túl a feladatát, és még nem szóltak rá föntről, hogy „Márta, azért ez már tényleg túlzás, vegyetek vissza a talpnyalásból”?

Igen, szomorú és dühös vagyok. Nem azért, mert leváltottak, hiszen életem egyik legfelemelőbb élménye volt, amit a menesztés napjaiban átéltem. Azért vagyok dühös és szomorú, mert a Magyar Szóból – amely a rendszerváltás(ok) előtt a világ legjobb magyar nyelvű napilapjának számított, a kilencvenes években méltóságteljesen ellenállt a háborús propagandának, majd a kétezres években, az elszenvedett káderbeli veszteség dacára is igyekezett megőrizni szakmai színvonalát – mára a VMSZ szócsöve, propagandakiadványa lett.

Kedves 70 éves Magyar Szó! Azt kívánom Neked, hogy vesd le béklyóidat, zavard el azokat, akik megfosztottak szabadságodtól, s légy ismét méltó Kek Zsigmond, Vukovics Géza és Csorba Zoltán nevéhez.

Kedves Kati!

Azért írok Neked nyílt és nem magánlevelet, mert a téma olyan, hogy ez a levélváltás – ha egyáltalán válaszolsz – nem csak kettőnkre tartozik.

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának ügyével foglalkozó Párbeszéd helyett… című cikkel kapcsolatban szólítalak meg. Azért Téged, mert te vagy a művelődés rovat szerkesztője, a cikk pedig ebben a rovatban jelent meg, tehát tudnod kell a cikk megjelenésének körülményeiről.

Volna Hozzád néhány kérdésem.

Szerinted rendben van-e az, hogy a társulattagok nyilatkozata elé odabiggyesztettél egy tendenciózus bevezető részt, amelyben adventre, a megbékélés fontosságára utalsz, a színészek követeléseit pedig vádaskodásnak nevezed? Vagy ezt nem Te írtad? Akkor kicsoda? Ki mondta tollba? Miért a többes szám? Ki nem meri vállalni a véleményét? Vagy ez a szerkesztőség álláspontja? Akkor ezt miért nem írtátok oda? Úgy tudom, többen a szerkesztőségből nagyon nem értenek egyet ezzel a bevezetővel, amely mellesleg az újságírói etika megcsúfolása. Te is közéjük tartozol?

Kedves Kati,
amíg a Magyar Szónál dolgoztam, úgy érzem, mindig is jó kollegiális viszony volt köztünk. Mindig egyetértettünk abban, hogy egy vérbeli újságíró vagy szerkesztő nem engedhet politikai vagy egyéb nyomásnak, hogy a cenzúra és az öncenzúra az újság halálát jelenti.

Az újságírót senki sem kényszerítheti arra, hogy lelkiismeretével ellentétes módon tudósítson, de a rovatvezetőt sem kényszerítheti senki, hogy a szakmai normákat áthágva, negatív kontextusba ágyazva közöljön nyilatkozatokat, közleményeket. Meggyőződésem, hogy lelkiismereteddel ellentétesen cselekedtél, pedig nem büntethetett volna meg senki azért, ha megtagadod ezt a nyilvánvalóan „felülről” jött parancsot.

Mindezt tartalmazza a szerbiai újságírók etikai kódexe, amely Rád és rám is vonatkozik. „Amennyiben az újságírót arra kényszerítik, hogy meggyőződésével ellentétes módon tudósítson, jogában áll erről tájékoztatni a nyilvánosságot” – írja a „bibliánkban”. Ez az, amire kérlek: tájékoztasd a nyilvánosságot, ki kényszerített erre!

Meghitt karácsonyt kívánva, barátsággal:
Csaba

UPDATE

Ui.: Egyúttal gratulálok a Magyar Szó Év Újságírója Díjához!

Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke 24 órán belül válaszolt a tegnapi nyílt levelemben feltett kérdésekre. Ígéretemhez híven közlöm a válaszait – mindennemű tartalmi változtatás nélkül, ahogy kérte.

Ön – szinte napra pontosan – három évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy „a források biztosítva vannak, az engedély megvan, a kivitelező megvan: jó esélye van tehát annak, hogy az idén el is készüljön a(z újvidéki Európa) kollégium”. Az egyetemista otthon, melynek további finanszírozását az MNT vállalta magára, a mai napig sem készült el. Miért, és mikor fog elkészülni?

Mások helyett is szégyellem magam azért, hogy az Európa Kollégium nem készült el mind a mai napig. Tudni kell, hogy az Európa Kollégium felépítését a Tartományi Nagyberuházási Alap finanszírozza, míg a tulajdonos, a névleges beruházó, az újvidéki Európa Alap civil szervezet. Az MNT azt vállalta, mint a jövendő szakkollégium egyik alapítója, hogy magyarországi forrásokból finanszírozza a tervek egy részét, az építési felügyeletet, az épület teljes felszerelését és berendezését, s bizonyos utómunkálatokat. A rendelkezésemre álló adatok alapján úgy tudom, hogy a megengedhetetlen késlekedés fő oka az, hogy a Tartományi Nagyberuházási Alap által kiválasztott kivitelező, az Alpine óriáscég csődbe ment, és nem végezte el azokat a munkálatokat, amelyeket szerződésben vállalt, sőt, részben a kifizetett munkákat sem végezte el. Szerencsére a problémára idén megoldást talált a Nagyberuházási Alap, így folytatódhattak a munkálatok. Mára a munkálatok zöme befejeződött, a szobák egy része már be lett bútorozva, ha a mostani kivitelező ebben az ütemben folytatja a munkát, őszig átadhatjuk az épületet. Ennek ellenére semmilyen újabb határidőt nem említek, mert az MNT nem vállalhat felelősséget mások mulasztásaiért.

Ön egyik nyilatkozatában (8:47-nél kezdődik) azt mondta, hogy a Magyar Szó korábbi főszerkesztőjét mindenekelőtt a folyamatosan csökkenő példányszám miatt menesztette az MNT a mandátuma közepén. Mivel indokolja azt, hogy a napilap jelenlegi főszerkesztőjének menesztése mindeddig nem került napirendre, holott a Magyar Szó példányszáma az eltelt három évben is folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott?

Az Ön felmentésének egyik oka 2011-ben valóban a nyomtatott példányszám csökkenése volt, de korántsem ez volt az egyetlen ok a felmentésére. Igaza van, a példányszámcsökkenést a Magyar Szó jelenlegi főszerkesztője sem tudta megfékezni, ami mindenképpen indokolttá teheti felelősségének a megvizsgálását. Mindazonáltal a mostani főszerkesztő felelősségének a kérdésével elsősorban a Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének (ez gyakorlatilag az igazgatóbizottság – P. Cs. megj.) kell foglalkoznia (ahogy ez 2011-ben is volt), és csak miután ez a testület állást foglal a kérdésben, az ügy akkor kerülhet az MNT elé. Tudtommal idáig a TJGYT a kérdéssel nem foglalkozott, ezért az MNT sem.

Egy minap ismertetett elemzés, amely az idei választási kampány időszakát vizsgálta, a Magyar Szót a Vajdasági Magyar Szövetség pártközlönyének minősítette. Magam is észrevételeztem egy korábbi blogbejegyzésemben, hogy talán picit eltúlzott volt a VMSZ és elnökének jelenléte a napilap hasábjain. Mint a Magyar Szó olvasójának, a VMSZ magas rangú tisztségviselőjének, Önnek mi a véleménye erről?

Azt Ön is alátámaszthatja, hogy sohasem avatkoztam be a Magyar Szó, vagy más, az MNT által alapított média szerkesztésébe, de ha megkértek rá – mint rendszeres médiafogyasztó és valamikori újságíró – szívesen megosztottam meglátásaimat a médiáról. Ebből az következik, hogy nem befolyásoltam a VMSZ, vagy a VMSZ elnökének a jelenlétét sem a Magyar Szó hasábjain, erről, ennek mértékéről a szerkesztőség és a főszerkesztő döntött. Ugyanakkor nem menekülök a kérdéstől: ha mint újságolvasót kérdez, akkor az a véleményem, hogy sok személy, esemény, rendezvény kapcsán a kevesebb talán több lett volna.

Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a párt május végén megtartott közgyűlésén keményen bírálta azokat a magyar civil szervezeteket, amelyek a VMSZ-szel együtt indították a legutóbbi nemzeti tanácsi választásokon sikerrel szereplő, Ön által vezetett Magyar Összefogás listát. Egyetért-e Ön általánosságban ezzel a bírálattal, és azzal a hasonlattal, miszerint az a jövőben nem fog működni, hogy „a farok csóválja a kutyát”?*

Ami viszont az MNT munkáját illeti, személy szerint elégedett vagyok a Magyar Összefogáson belüli együttműködéssel, és azzal is, amit a civil szféra fejlesztésében közösen megvalósítottunk. Négy éven keresztül igyekeztem erősíteni az MNT integritását és egységét, különösen az alapvető nemzeti ügyeinkben, azt hiszem, ezt nagyrészt sikerült megvalósítani, ami pedig a jövőt illeti, az már nem az én felelősségem, hanem az MNT jövendő elnökének a felelőssége. Egyébként a listaállítás, az egyeztetés 2010-ben sem az irányításommal történt, 2014-ben sem lesz ez másként. Sőt mi több, nincs okom, de jogom se arra, hogy a VMSZ ilyen jellegű politikai döntéseit bíráljam.

Miért nem képviseltette magát az MNT a hónap elején lezajlott Dombos Festen, amely korábban kiemelt jelentőségű rendezvénynek lett nyilvánítva? Mit üzent az MNT ezzel, és azzal, hogy a szintén kishegyesi helyszínen megrendezett, az MNT által patronált Vajdasági Szabadegyetemen – amely történetében először, számomra érthetetlen okból, nem esett egybe a Dombos Festtel – jelen volt az MNT tisztségviselője?

A Dombos Fest továbbra is kiemelt jelentőségű rendezvényünk, tavaly személyesen jártam el annak érdekében, hogy nagyobb támogatáshoz jusson a rendezvény az MNT által. Ha meghívtak bennünket (én nem láttam a meghívót) és nem voltunk jelen, az mulasztás volt a részünkről, de minden szubjektív elfogultságom ellenére sem hiszem, hogy a jelenlétünk teszi naggyá a rendezvényt. Nem a Dombos Fest, hanem mi magunk lettünk szegényebbek azzal, hogy nem voltunk jelen.

Nemrég az Újvidéki Rádió Hangadó Szerda című műsorában „divatjelenségnek” minősítette a vajdasági magyar fiatalok kivándorlását, ugyanakkor az okok között nem említette a magyar állampolgárság egyszerűsített honosítással történő megszerzését. Továbbra is kitart-e 2003-ban megjelent szerzői cikkében megfogalmazott véleménye mellett, miszerint a kettős állampolgárság megadása a határon túli magyar közösségek kegyes nemzethalálát jelenti?

Amit a kivándorlásról, vagy a kettős állampolgárságról írtam, mondtam az elmúlt tíz esztendőben, azt ma se tagadnám le, sőt, nagyrészt ma is azonosan gondolkodom ezekről. Ami a kettős állampolgárságot illeti, egyértelműen bekövetkezett az, hogy a magyar útlevél birtokában mind többen hagyják el a szülőföldünket, azaz a magyar útlevél megkönnyítette a szülőföld elhagyását. Persze fontos megjegyezni azt is, hogy az ország elhagyásának nem oka, hanem esetleg eszköze a magyar útlevél. Két dolgot azonban mégis szeretnék ehhez hozzátenni, az egyik, hogy a kivándorlás fő célpontja ma nem Magyarország, hanem Nyugat-Európa, a másik pedig az, hogy a könnyített honosítás nem csak az elvándorlást könnyítette meg és gyorsította fel, de egyúttal pozitív folyamatokat is generált: megnőtt a magyarsághoz tartozás és a magyar nyelv presztízse a Vajdaságban. Egy biztos: komoly, tudományosan megalapozott felmérésekre és elemzésekre lenne szükség ahhoz, hogy teljesebb képünk legyen arról, mit nyertünk és mit veszítetünk a könnyített honosítás intézményével.

* Pásztor István szavait nem igazán idézte/merte idézni a vajdasági magyar sajtó. Így kénytelen vagyok lábjegyzetben leírni az elhangzottakat: „Az nem fog működni, hogy valaki megpróbálja eljátszani, minthogyha működne az, hogy a farok csóválja a kutyát. Az nem fog működni, hogy a mi listánkra majd a pici kis csoportos civilek eldöntik, hogy ki az, aki feljöhet, és ki az, aki nem. Ezt a történetet fejezzük be! És az se nem járható út, hogy akkor, amikor listára kell jönni, akkor ide tartozunk és összefogunk, utána pedig megjátsszuk a független, általános képesítésű civilt, és össze-vissza harapdálunk mindent meg mindenkit. Azt gondolom, hogy ez is egy tapasztalat, amiből le kell vonni a következtetéseket.”

Tisztelt Elnök Úr,

örömmel olvastam a Magyar Szónak adott interjújában, hogy Ön is úgy érzi, „Szerbiában hihetetlenül elhatalmaskodott a gazsuláló, a manipuláló újságírás és az öncenzúra”. Egyetértek Önnel abban is, hogy „meglehetősen rossz állapotban van a szerbiai újságírás” és „hogy ez a vajdasági magyar újságírásra is rányomja a bélyegét”.

„Az ember néha úgy érzi, hogy az újságírónak kellemetlen feltenni egy jogos kérdést. Gyakran előfordul, hogy egy interjút olvasva felmerül bennem, hogy ezt és ezt kellett volna még megkérdeznie az újságírónak. Hogy azért nem kérdezett, mert félt, hogy megsérti az interjúalanyát, vagy tartott a következményektől, vagy esetleg eszébe sem jutott, ezt nem tudhatom” – olvashattuk a hétvégi szám mellékletében az Ön mondatait.

Nos, mivel én nem csak néha, hanem szinte mindig úgy érzem, hogy bizonyos kérdéseket nem tesznek fel a politikusoknak, így Önnek sem, és mivel Ön arra bátorította ebben az interjúban az újságírókat, hogy „vegyék komolyan magukat és hivatásukat”, bátorkodom Önnek föltenni néhány, különböző témákat érintő, általam jogosnak vélt kérdést abban a reményben, hogy válaszol rájuk.

1. Ön – szinte napra pontosan – három évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy „a források biztosítva vannak, az engedély megvan, a kivitelező megvan: jó esélye van tehát annak, hogy az idén el is készüljön a(z újvidéki Európa) kollégium”. Az egyetemista otthon, melynek további finanszírozását az MNT vállalta magára, a mai napig sem készült el. Miért, és mikor fog elkészülni?

2. Ön egyik nyilatkozatában (8:47-nél kezdődik) azt mondta, hogy a Magyar Szó korábbi főszerkesztőjét mindenekelőtt a folyamatosan csökkenő példányszám miatt menesztette az MNT a mandátuma közepén. Mivel indokolja azt, hogy a napilap jelenlegi főszerkesztőjének menesztése mindeddig nem került napirendre, holott a Magyar Szó példányszáma az eltelt három évben is folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott?

3. Egy minap ismertetett elemzés, amely az idei választási kampány időszakát vizsgálta, a Magyar Szót a Vajdasági Magyar Szövetség pártközlönyének minősítette. Magam is észrevételeztem egy korábbi blogbejegyzésemben, hogy talán picit eltúlzott volt a VMSZ és elnökének jelenléte a napilap hasábjain. Mint a Magyar Szó olvasójának, a VMSZ magas rangú tisztségviselőjének, Önnek mi a véleménye erről?

4. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a párt május végén megtartott közgyűlésén keményen bírálta azokat a magyar civil szervezeteket, amelyek a VMSZ-szel együtt indították a legutóbbi nemzeti tanácsi választásokon sikerrel szereplő, Ön által vezetett Magyar Összefogás listát. Egyetért-e Ön általánosságban ezzel a bírálattal, és azzal a hasonlattal, miszerint az a jövőben nem fog működni, hogy „a farok csóválja a kutyát”?*

5. Miért nem képviseltette magát az MNT a hónap elején lezajlott Dombos Festen, amely korábban kiemelt jelentőségű rendezvénynek lett nyilvánítva? Mit üzent az MNT ezzel, és azzal, hogy a szintén kishegyesi helyszínen megrendezett, az MNT által patronált Vajdasági Szabadegyetemen – amely történetében először, számomra érthetetlen okból, nem esett egybe a Dombos Festtel – jelen volt az MNT tisztségviselője?

6. Nemrég az Újvidéki Rádió Hangadó Szerda című műsorában „divatjelenségnek” minősítette a vajdasági magyar fiatalok kivándorlását, ugyanakkor az okok között nem említette a magyar állampolgárság egyszerűsített honosítással történő megszerzését. Továbbra is kitart-e 2003-ban megjelent szerzői cikkében megfogalmazott véleménye mellett, miszerint a kettős állampolgárság megadása a határon túli magyar közösségek kegyes nemzethalálát jelenti?

Meggyőződésem, hogy őszinte és lényegretörő válaszaival azt üzenné az újságíróknak, hogy kérdezni nem bűn, és a jövőben talán Önnek és nekem is ritkábban volna olyan érzésünk, hogy a kollégáknak mintha „nem jutott volna eszükbe” feltenni egyik-másik kérdést.

Tisztelettel,

Pressburger Csaba

Ui.: Válaszát a pressburger@gmail.com címre várom, és a blogomon szeretném közzétenni.

* Pásztor István szavait nem igazán idézte/merte idézni a vajdasági magyar sajtó. Így kénytelen vagyok lábjegyzetben leírni az elhangzottakat: „Az nem fog működni, hogy valaki megpróbálja eljátszani, minthogyha működne az, hogy a farok csóválja a kutyát. Az nem fog működni, hogy a mi listánkra majd a pici kis csoportos civilek eldöntik, hogy ki az, aki feljöhet, és ki az, aki nem. Ezt a történetet fejezzük be! És az se nem járható út, hogy akkor, amikor listára kell jönni, akkor ide tartozunk és összefogunk, utána pedig megjátsszuk a független, általános képesítésű civilt, és össze-vissza harapdálunk mindent meg mindenkit. Azt gondolom, hogy ez is egy tapasztalat, amiből le kell vonni a következtetéseket.”

U danima kada, usled nemara, nesposobnosti i neodgovornosti vlasti, hrabri i humani građani preuzimaju funkcije države i pomažu unesrećenima iz poplavljenih i ugroženih područja – vlast troši vreme i energiju na kršenje slobode izražavanja, napadajući i gaseći internet stranice koje pozivaju na odgovornost.

Za samo nekoliko dana, privremeno su onesposobljeni blog „Druga strana“ i portal „Teleprompter“, a obrisan je ceo blog Dragana Todorovića na portalu „Blica“ nakon što je Todorović preneo tekst u kome se navode razlozi za ostavku Aleksandra Vučića. Prinuđeni smo da pretpostavimo da će sličnih primera cenzure biti i ubuduće.

U nedostatku snažne parlamentarne opozicije, uz mali broj štampanih i elektronskih medija koji kritikuju vlast, vlada Aleksandra Vučića i njeni pomagači napadaju kritičku misao na internetu, gušeći slobodu izražavanja. Suočena s neugodnim pitanjima i činjenicama koje joj ne idu naruku, vlast pribegava sili, čime dokazuje da nema argumente kojima bi odbranila svoje postupke.

Zahtevamo da vlast odmah prestane da napada slobodu izražavanja, da prestane da ometa rad kritički opredeljenih internet stranica, te da počne da odgovara na pitanja koja joj javnost sa neospornim pravom postavlja.

Zahtevamo da vlast poštuje i sva ostala prava i slobode, kao i vladavinu prava.

Zahtevamo da se odmah objave imena stradalih u poplavama.

Zahtevamo transparentno raspolaganje doniranim novcem.

Zahtevamo da moralno, prekršajno i krivično odgovaraju svi predstavnici vlasti, bez obzira na to na kom se nivou nalaze, za svaki život koji je mogao biti spasen da oni nisu bili nemarni, nesposobni i neodgovorni, i za svu uništenu imovinu koja je mogla biti zaštićena da su oni reagovali adekvatno.

Zahtevamo kraj cenzure i početak odgovornosti.