Pannonanizáló Balkánaán

Korponai Csaba fölvetette a kérdést a Facebookon, hogy a vajdasági magyarságot fokozottan sújtó elvándorlási hullám vajon nem tömegpszichózis eredménye-e. A bejegyzése percek alatt „fölrobbant”: boldog-boldogtalan hozzászólt, volt, aki (virtuálisan, persze) a hátát lapogatta, hogy „végre valaki kimondta a tutit”, mások (szerencsére szintén csak virtuálisan) a torkának estek, mert hát „hogy merészel ilyet feltételezni bárki is a kényszerből távozókról”.

Pedig az ismerősöm nem azt mondta, hogy „divatjelenség” az elvándorlás – amit állítani valóban vérlázító provokáció, noha nem egy hatalmi vajmagy politikus száját elhagyta már ez a rosszindulatú és cinikus kifejezés –, hanem arra próbált utalni, hogy immár azok is mennek, akiknek ez esetleg korábban meg se fordult volna a fejében (esetleg még egzisztenciálisan sem kényszerülnének rá), ha nem az exodus volna a mindennapi tapasztalatuk, s hogy immár a racionális mérlegelés egyre több kivándorlás mellett döntő személynél, családnál másodlagossá válik vagy teljesen elmarad, és a döntés egyre inkább érzelmi alapokra tevődik át: „mind mennek/menekülnek, mi is menjünk/meneküljünk innen!”

Olyan öngerjesztő mechanizmus – vagy ha úgy tetszik, tömegpszichózis – ez, amit három Prosperitati se tudhat megállítani – ha továbbra is ennyire „fojtós” marad itt a „levegő”. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem csapott volna át a jelentős mértékű (főként gazdasági okokkal magyarázható) elvándorlás tömeges exodusba, ha nem éreznék az emberek úgy, hogy már a puszta véleménynyilvánítás is egzisztenciális kockázattal jár, hogy dúl a pártfoglalkoztatás és dívik a kontraszelekció, a kritikus vagy ellenzéki hangokat pedig teljesen elszigetelik, illetve kiirtják. Egyszóval, ha nem éreznék úgy, hogy megfulladnak (amellett, hogy esetleg éhen halnak).

És bizony mindezért nem csak az ország többségi hatalmi elitje tehető felelőssé, hanem a mi kisebbségi hatalmi elitünk is.

Kötetbemutató volt a szabadkai Klein House-ban, a dr. Losoncz Márk szerkesztette Ki vagy te, vajdasági magyar? című esszékötet bemutatója. A könyv egyik recenzenseként vettem részt a beszélgetésben dr. Rácz Krisztina recenzenstársammal, valamint a kötet említett szerkesztőjével, továbbá öt szerzőjével, dr. Losoncz Alpárral, Bakos Petrával, Gyurkovics Virággal, Tóth Szilárddal és Vataščin Péterrel egyetemben. Tartalmas kétórás, teltházas beszélgetés volt, amelybe a közönség is bekapcsolódott.

Az egyik legizgalmasabb vita aköré szerveződött, hogy miért nem írták meg a maguk identitásügyeit azok, akik szívesebben mondják magukról, hogy ők „délvidéki magyarok”, mintsem azt, hogy „vajdasági magyarok”. Miért nem válaszoltak az eredetileg Ki vagy te vajdasági/délvidéki magyar?-ként megfogalmazott kérdésre a „délvidéki magyarok”? – pedig felkérést kaptak a legkülönfélébb ideológiai és politikai beállítottságú, vajdasági/délvidéki kötődésű értelmiségiek, írástudók.

Ezzel kapcsolatban van egy feltevésem, amit az esten is vázoltam.

Azok, akik magukat „vajdasági magyarként” határozzák meg, felvállalják ennek az identitásnak a puszta magyar identitáshoz viszonyított többlettartamát. Legtöbbjüknél ez elsősorban érzelmi (tehát kevésbé politikai vagy földrajzi) töltettel bír, amit az egyetemes magyar identitásból való kirekesztettség érzése vagy épp az elkülönülési szándék táplál. A „vajdasági” itt tulajdonképpen egy kényszerjelző: amíg lehetett azt mondani, addig inkább a „jugoszláviai magyar” volt a használatosabb, ám érzelmi töltet tekintetében nagyon hasonló volt a „vajdasági magyarhoz”.

Ugyanakkor a „délvidékiségnek” nincsen identitásképző ereje. Aki „délvidéki magyarként” határozza meg magát, az nem mondja azt, hogy ő valamiben különbözik a magyar identitással rendelkezőktől, pusztán kijelöli saját helyét a magyar földrajz vonatkozásrendszerében.

A fölkért, magukat „délvidéki magyarokként” megélő személyek tehát azért nem válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésre, mert a válaszukból nem kerekedhetett volna esszé, hiszen a válasz mindössze ennyi: „Délvidéki magyar vagyok, tehát magyar vagyok.”

Öt éve történt. Ugyanilyen forró nyári nap volt, életem egyik legboldogabb napja, amikor a Magyar Nemzeti Tanács leváltott a Magyar Szó éléről.

Az ülés délután háromkor kezdődött, engem is meghívtak, hogy elmondhassam a védőbeszédemet (Akkor még működött az MNT-s demokráciának legalább a látszata.) Dél körül érkeztem meg Újvidékről, hogy az ülés előtt még találkozzam a kollégákkal a szabadkai szerkesztőségben. Tőlük tudtam meg, hogy valaki flashmobot szervezett a Facebookon a Magyar Ház elé, és már nagyon sokan jelezték, hogy ott lesznek a tüntetésen. Senki nem akarta elárulni, hogy kinek az ötlete volt, pontosabban azt állították – hamiskásan mosolyogva –, hogy fogalmuk sincs, ki indította el a facebookos eventet.

Amikor elérkezett a pillanat, szinte a teljes szabadkai szerkesztőségi gárda velem együtt indult el a Magyar Ház felé. Az Ago Mamužić utcában már több tucatnyian voltak a tiltakozók, ismerősök és ismeretlenek, ismert személyiségek, országos újságíró-egyesületek, nemzetközi szervezetek képviselői, és számos olyan olvasó, aki egyszerűen úgy érezte: a sajtószabadság megcsúfolása ellen tiltakoznia kell. Mert nem egy „számos szakmai hibát vétett” főszerkesztő eltávolításáról szólt ez a történet, hanem a politikai hatalommal való visszaélésről, személyi önkényről, a Magyar Szó „betöréséről”.

Az „üvegpalota” előtt zentai és újvidéki kollégákkal is összefutottam, de egyértelműen a szabadkai fiatal szerkesztő- és újságírógárda volt túlsúlyban. Néhány rendőrt is kivezényeltek, ami igazán meglepett.

Mielőtt beléptem volna az MNT székházába, megpillantottam Tolnai Ottót, aki egyébként nagyon ritkán foglalt állást közéleti ügyekben, ezért is esett jól, hogy most eljött. Odalépett hozzám, üdvözölt, és rögtön a tárgyra tért: „Nálad vannak Polgár Baba levelei?” Nem értettem semmit. Minden gondolatom a tüntető tömeg megható látványa és a készülő ülés körül forgott, Ottó pedig valami levelekről kérdez?! Idő kellett, mire felocsúdtam, és megértettem, hogy egy távoli rokonom nálam heverő emlékirataira „fáj a foga”, mert (polgári nevén) Svirčev Edit néni valahogy éppen beleillett a Tolnai-univerzumba.

Miközben kattogtak a fényképezőgépek, és mindenki azt hihette, hogy a legnagyobb vajdasági költő néhány biztató szóval bocsát „utolsó utamra”, nem ez történt – hanem ennél sokkal több: Tolnai Ottónak köszönhetően megértettem, hogy hittel küzdeni az igazságért, egy szakma becsületéért olyannyira magától értetődő, természetes, mondhatni mellékes dolog is lehet, hogy ebből nem érdemes „lenni vagy nem lenni” kérdést fabrikálni; ha a küzdelmünk végén el is bukunk, nem kell ezt teljes testi-lelki megsemmisülésként megélnünk. „Don't take anything seriously” – mondta állítólag a Jóisten Ádámnak és Évának, mielőtt kipaterolta volna őket az Édenkertből.

(Folyt. köv.)

Egy hét telt el a Vajdasági Magyar Szövetség tisztújító közgyűlése óta, melyen Pásztor Istvánt újabb négy évre a párt elnökévé választották, de senkinek se jutott még eszébe, hogy megkérdezze: hány IGEN szavazatot kapott az újraválasztott vezető?

Mondjuk, a Magyar Szó tudósítója számára ez nem is volt kérdés. „A VMSZ tanácsa egyedüli jelöltként javasolta Pásztort az elnöki posztra, s a leadott 277 szavazat közül 274 érvényes támogató vokssal választották újra a VMSZ vezetőjévé.” – szól a tények interpretációja „egyetlen napilapunk” tálalásában. A Magyar Szó szerint tehát, ami érvényes szavazat csak volt, az mind Pásztort támogató voks volt. Hát ez aztán nagyon életszerű, különösen az elmúlt hetek párton belüli forrongásait szem előtt tartva…

A Pannon RTV jelentésében ez áll: „A VMSZ elnökére 277 szavazat érkezett be, amelyből 274 volt érvényes.” Ebből azonban nem derül ki, hogy a 274 érvényes szavazat mind IGEN szavazat volt-e.

A Vajdaság Mának is volt tudósítója a sajtó nyilvánossága előtt zajló ülésen. Ő így fogalmaz: „A szavazatszámláló bizottság jelentése szerint a VMSZ 17. közgyűlésen résztvevő küldöttek 277 szavazatot adtak le, ebből 274 volt érvényes, ezzel pedig megerősítették Pásztor Istvánt az elnöki tisztségében.”

Időközben megszereztem az eredményhirdetésről készült hangfölvételt, és meggyőződhettem róla, hogy a közgyűlésen valóban nem hangzott el, hogy milyen arányban voltak az IGEN-ek és a NEM-ek, csak az érvényes és az érvénytelen szavazatok számára vonatkozó adatokat ismertette a szavazatszámláló bizottság elnöke. A hangfölvétel alapján egyértelműen kimondható: előre megírt szöveget olvasott föl az illető.

Hogy miért is olyan fontos ez? Nem fontos, csak elképesztő. Egy párt belső ügye, hogy mennyire transzparens saját tagságával, küldötteivel szemben. Ha ők nem akadtak fönn ezen az apróságon, akkor igazán nincs mit ágálni. Felőlem aztán csalhattak is, vagy akár a párt örökös királyává is koronázhatták volna a régi-új elnököt.

De ha a nyilvánosság számára nem szolgálnak gyors és egyértelmű válasszal a párt illetékesei arra a kérdésre, hogy hány IGEN és hány NEM szavazatot kapott Pásztor István újraválasztott elnök, akkor a nyitásról, nyitottságról megfogalmazott mondatok teljesen hitelüket veszítik.

A kezdetektől követem a Magyar Nemzeti Tanács üléseit, vagyis 2002 óta. A kétezres években ugyan még nem volt tévés közvetítés, ezt Korhecz Tamás, az MNT második elnöke vezette be mandátuma kezdetén, azaz 2010-ben, de tudósítóként volt alkalmam majd’ minden ülésen részt venni.

Felelősségem teljes tudatában állítom, hogy ilyen alacsony színvonalat soha korábban még nem produkált a vajdasági magyarság kisebbségi önkormányzata, mint a most hétfői ülésén.

Már-már nosztalgiával gondolok vissza a – különféle jogi csűrés-csavarások miatt – nyolc évre nyúlt, sokat kárhoztatott Józsa-korszakra, amikor szinte semmilyen felhatalmazása nem volt a testületnek, és ülésezni is ritkán ülésezett (akkor is minek). Mint emlékezetes, az első MNT tagjait erősen vitatható körülmények között, elektori közgyűlésen (tehát közvetett módon) választották meg, így aztán a Vajdasági Magyar Szövetség által támogatott egyetlen lista fedte a teljes 35 fős tanácsot (más lista versenybe se száll(hatot)t). Mégis, a tanácstagok között – bár egyazon listához tartoztak – parázs viták alakultak ki az elmúltnyócév során; meg merték fogalmazni a kritikájukat a tagok az – akkor így hívták – Intézőbizottság vagy az elnök (tehát az „övéik”) munkájával, felvetéseivel kapcsolatban; érveltek, javaslatokat tettek, persze időnként személyeskedtek is, de többnyire a jó ízlés határain belül mozogva.

Emlékszem például, hogy a magyar helységnevekről micsoda disputa alakult ki, pedig hát ugye nem attól függött a vajdasági magyarság sorsa, hogy Bácsfeketehegy lesz-e Feketics, vagy kap-e egy „Magyar-” előtagot Kanizsa. Amikor a diplomahonosítási ügyünk volt terítéken (2003), vagy a Magyar Szó Szabadkára költöztetése (2004), Dudás Károly, Várady Tibor, Bányai János, Ózer Ágnes, Galambos László, Fehér István, Gerold László... valósággal szétszedték egymást: röpködtek az érvek pro és kontra, szenvedélyes beszédek hangzottak el, Józsa nem győzte csillapítani a kedélyeket.

A színvonaltalanságot tehát korántsem arra értem, hogy nyomdafestéket nem tűrő szavakat, durva támadásokat, övön aluli ütéseket engednek meg maguknak egyes képviselők, hiszen erre azért volt példa dögivel 2002 és 2010, illetve 2010 és 2014 között is. Nem, a színvonaltalanság ez esetben arra vonatkozik, hogy immár mindenkin, aki a Magyar Összefogás listájához tartozik, teljesen eluralkodott a kussolási ösztön, a jogszabályok betartásának pedig már a látszatára sem adnak. Hol van már az átkos, „egypárti” MNT, amelyben a civilek, a független értelmiségiek, az intézményvezetők, sőt, a VMSZ-es pártkatonák is szembe mertek menni a pártdirektívával (ha egyáltalán volt ilyen), adott esetben hajlandók voltak megkérdőjelezni akár egy-egy javaslat, döntés vagy módszer jogosságát, helyénvalóságát is!

Ma ez a bátorság teljesen hiányzik. Mindenki a kulisszák mögött próbál érvényt szerezni érdekeinek (vagy még ott se, inkább csak lapít), a nyilvánosság előtt pedig eljátsszák az egységet. Nagy a csönd, senkinek semmiről nincs véleménye (legföljebb egy-egy ellenzéki provokációra válaszol), és szavazógépként mindnyájan csak a kezüket emelik, még ha az ügyrendet nyilvánvalóan megszegve teszik is, és még ha Hajnal Jenő elnök se tudja pontosan, mire szavaznak éppen.

Jó marketingfogás volt Pásztor István VMSZ-elnök részéről, amikor az első közvetlen nemzeti tanácsi választások előtt 2010-ben bejelentette, hogy a Magyar Összefogás listájával a teljes vajdasági magyar közösséget kívánják lefedni, ezért csak minden második személy lesz a listán párttag, a többi helyet a civilek, az egyházak képviselői, az értelmiségiek kapják meg. Négy évvel később, a 2014-es választások előtt azonban már senki se hitte el neki ezt a dumát (szerintem ő maga se hitt benne), mert láthatóvá vált, hogy a gyakorlatban ez kurvára nem így működik: a pártfegyelem a „civileket” is nagyban érintette (és most a Korhecz-éráról beszélek!). A kussolási ösztön tehát már az előző mandátumban hódító útjára indult, bár akkor még akadt két-három MÖ-listás képviselő, aki hallatni merte a hangját a pártdirektívával szemben is, a szavazógépezet sem működött 100 százalékos biztonsággal, és adtak arra, hogy az ügyrendet legalább betartsák.

Mára a diktatúra ilyesféle „gyermekbetegségei” egyáltalán nem jelentkeznek. Szépen megmondta Hajnal Jenő: „Nincs vita”.