Pannonanizáló Balkánaán

– Az a helyzet, hogy nem élvezi többé az alapító bizalmát. Akceptálni tudja ezt? – kérdezte az igazgatóbizottsági ülés előtt négyszemközti beszélgetésre félrehívó Józsa László, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének (a továbbiakban: TJGYT; értsd: igazgatóbizottság) elnöke.

– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Tudtommal a Magyar Nemzeti Tanács az alapító, és tudtommal attól a pillanattól kezdve nem élvezem a bizalmát, hogy erről szavazással döntött.

– Persze – mondta az elnök –, de, tudja, léteznek döntés-előkészítő mechanizmusok az MNT-ben, amelyek ezt vetítik előre.

– És vannak indokaik is? Nagyon kíváncsi volnék rájuk – mondtam.

- Természetesen. Csak az egész folyamattól megkímélhette volna magát, ha akceptálja ezt a helyzetet – mondta, majd felsóhajtott: – Whatever, jöjjön akkor, aminek jönnie kell.

Fölálltunk az asztaltól, és elindultunk a negyedik emeleti tanácsterem felé. Én mentem elöl, mint egy halálraítélt, akit kísérnek, és akinek a kivégzését már jó előre kitervelték a pártszékházban.

Főszerkesztői kinevezésem óta ekkor éreztem magam először igazán szabadnak. Végre nem kellett azon törnöm a fejem, hogy hol a határ vállalható és vállalhatatlan kompromisszum között, hogyan egyeztethető össze az újságírói etika és a főszerkesztői pragmatizmus, mit nyerek, illetve veszítek, ha diplomatikusan viselkedek, és mit akkor, ha elragadnak az indulataim. Tudtam, hogy immár csak egy a fontos: végigcsinálni teljes erőbedobással – érvelni, cáfolni és a nyilvánosságot minél erőteljesebben mozgósítani. Győzni akarni, és nem gondolkodni azon, hogy ez sikerülhet-e, hogy kikkel szemben, milyen hatalmasságok ellen kell megvívni a harcot.

Miközben sétáltunk föl a negyedik emeleti ülésterembe, az első stáció helyszínére, azon törtem a fejem, hogy vajon mit jelentett volna, ha úgymond „akceptálni tudom a helyzetet”? Önként lemondok, mint Barát Tóth Lívia az MNT tájékoztatási megbízottjának posztjáról, és utána bölcsen hallgatok az okokról, elzárkózom a sajtó kérdései elől? Nyilván ezt jelentette volna, hiszen ellenkező esetben kénytelenek lettek volna lefolytatni azt a kínos, háromlépcsős hivatalos eljárást, amelyet végül le is folytattak. És ha, tegyük föl, lemondok: vajon mit kaptam volna cserébe? Hm. Esetleg kérhettem volna valami szépen jövedelmező, nyugis állást? Esetleg Józsa föl is kínált volna valamit, amiről megbízói úgy gondolták, hogy kielégítő lehet számomra a hallgatásért cserébe? Sose derül ki.

Egy biztos: nem Józsa ötlete volt a leváltásom. No, arra azért nem fogadnék, hogy megkísérelte elvakult megbízóit jobb belátásra bírni, de ő itt csak végrehajtó volt, aki a későbbi, MNT-ülésről való demonstratív távol maradásával is azt igazolta, hogy nem ért (teljes mértékben) egyet a döntéssel. Nem is igazán az én leváltásom lehetett ellenére, sokkal inkább Varjú Márta tervezett kinevezése, ami egyúttal az ő arcul csapását is jelentette. Varjú ugyanis 2009-ben Simonyi Zoltánnal és velem együtt megpályázta a főszerkesztői állást, de – állítólag formai okok miatt – már első körben diszkvalifikálták a pályázatát. Később az igazgatói pozícióra is pályázott a Magyar Szóban, de ekkor sem ő volt Józsa és a TJGYT választottja.

Akkor mégis kik és milyen valódi okok álltak a leváltás hátterében? A „kik” kérdésére a válasz egyszerűbb, de homályosabb: a VMSZ informális vezető körei. Az okok kérdése már sokkal összetettebb: egy biztos, legkevésbé a szakmai hibák játszottak ebben szerepet, viszont volt itt vélt pártérdek, elvi-ideológiai szembenállás, de egy jó adag személyes sértettség is. Így jutottak el az „összeesküvők” a leváltás vágyától a szándékig, majd a likvidálás tervének kidolgozásától a végrehajtásig.

Pontosan egy évvel ezelőtt váltottak le a Magyar Szó éléről. Itt az ideje, hogy megírjak mindent: azt is, ami a nyilvánosság előtt zajlott, de esetleg érdekes lehet, miként éltem én meg ezeket a helyzeteket, és azt is, ami a kulisszák mögött történt, s amiről eddig csak kevesek tudtak.

Több mint két évem volt még a főszerkesztői mandátum letöltéséig, amikor a Vajdasági Magyar Szövetség vezető körei úgy döntöttek, mennem kell.

Az ellenem és a Magyar Szó szerkesztéspolitikája ellen fölhozott, mondvacsinált vádakból egyértelműen kiderült, hogy a szakmai hibák fölsorolása csak álca. Az igazi ok az volt, hogy a Magyar Szó mert kritikus lenni, mert a problémákról és nem csak a sikerekről írni, nem lelkesedni a politikusok ízlésének megfelelően és nem engedett a "javaslatok" és "sugallatok" formájában érkező nyomásgyakorlásnak.

Hát ennyi. A VMSZ pedig lépett. Nem várhatott tovább, hiszen a nyári szabadságok idején már nehéz lett volna MNT-ülést összehozni, a választások pedig egyre közeledtek, időben biztosítani kellett, hogy a legtekintélyesebb vajdasági magyar médium pártszócsővé minősüljön át.

Életem egyik legizgalmasabb és legintenzívebb élménye volt leváltásom folyamata, a gyorsított eljárás négy napja, majd a médiában beindult lavina. Vérlázító, fölemelő, bosszantó és megható pillanatok váltották egymást. Köszönöm mindenkinek, hogy átélhettem, kollégáimnak és barátaimnak, akik kiálltak egy igaz ügy érdekében, és az "összeesküvőknek" is, akik nélkül ma szegényebb volnék egy súlyos élettapasztalattal.

Mától kezdve, rapszodikus időközönként, folytatásokban közlöm a menesztésem történetét. Az első részt holnap, azaz vasárnap hallhatják mindazok, akik eljönnek a Napló-kör felolvasó estjére. Akik pedig nem lehetnek ott, utólag elolvashatják.

Hallgatólagos munkamegosztás vagy taktikai húzás? Míg az Ágoston András vezette VMDP kollektíve (értsd: egy kombival vagy max. minibusszal) Budapestre utazott éltetni Budaörsöt, addig Egeresi meg Pásztor lenyúlta a borosgazdákat meg a borivókat a VMDP főhadiszállásának (avagy egyetlen biztos bástyájának) számító Temerinben. Hogy közben mit csinálhatott a többi tisztességes VM párt? Nyilván otthon kókadozott a magyar kézilabdázók előző esti győzelmének megünneplését kiheverendő.

A viszontválasz a Vajdaság Mán jelent meg

Azt írod, hogy a napi értékelés ellen „már szinte az egész szerkesztőség fellázadt”, és hogy olyan emberektől is kértem „szakmai” elemzést, „akiknek a szakmához vajmi közük volt”. Elismerem, népszerűtlen volt a lapelemzés, nem csak azért, mert egy minimális plusz terhet (a Magyar Szó adott számának kiolvasását) jelentett a szerkesztők (hangsúlyozom: szerkesztők!) számára, hanem azért is, mert kritikát kellett mondaniuk a kollégájuk munkájáról, ami nem kellemes dolog, főleg, ha negatív a kritika, és főleg, ha fönnáll a sértődés veszélye. De megint visszautalnék arra, hogy a szerkesztőbizottság ülésén ezt a kérdést is megvitattuk, és a lapelemzés intézményét úgy módosítottuk, ahogy ezt a szerkesztőbizottság eldöntötte. Én csak egyetlen dologhoz ragaszkodtam: kell lennie kritikai visszacsatolásnak, vagyis lapelemzésnek, mert e nélkül nincs minőség, a módszerről mindig készen álltam vitatkozni. Az pedig, hogy egyes szerkesztőkről az a véleményed, hogy vajmi kevés közük van a szakmához, nem engem minősít. Már csak azért sem, mert tudtommal fél év alatt egyiküket sem cseréltétek le.

A „Best of” megszüntetésével kapcsolatban pedig te felejtettél el elmondani egy lényeges dolgot: hogy a cégben jelentős mértékben késnek a fizetések. És ehhez a késéshez idomult minden: a teljesítmény elszámolása és ebből következően a javadalmazás is. Már rég nem voltam főszerkesztő, amikor – az új munkaköröm mellett – még mindig nekem kellett a stimulációk szétosztásával foglalkoznom. Ebben a két-három hónapos átmeneti időszakban valóban nem jutott időm még annak a plusz tehernek a felvállalására is, amit a „Best of” jelentett, de megszüntetni mégiscsak ti szüntettétek meg azzal, hogy (kényelemből vagy csak egyszerűen rossz ötletnek tartva a minőség külön jutalmazását?) teljesen lemondtatok róla.

Végül pedig hadd térjek vissza a szerkesztőbizottság intézményére, melyet szerinted több döntésem alkalmával megkerültem. Titeket ezzel igazán nem vádolhatlak, hiszen ma szerkesztőbizottság nincs is. Csak (párt)direktíva van, mint már írtam, és egy bizonytalan körvonalakkal és jogkörökkel rendelkező, ismeretlen összetételű „főszerkesztőség”, melynek döntéseire hivatkozni szoktatok.