Pannonanizáló Balkánaán

Fél év telt el azóta, hogy menesztett az MNT a Magyar Szó főszerkesztői posztjáról. Az új megbízott főszerkesztőnek pedig ennyi idő alatt volt elég ideje kidolgozni a szerkesztői tervét, ahogy ígérte, kibontakoztatni a koncepcióját – amelyről, igaz, nem sokat tudunk, a programját nem tárta a nyilvánosság elé, de a lapot olvasva többé-kevésbé minden világos.

 

Az eltelt fél év alatt sikerült a Magyar Szót egy szimpla pártközlönnyé silányítani, amely a VMSZ és az MNT, illetve azok vezéreinek és apparatcsikjainak minden apró rezdüléséről címoldalon számol be, a kommunista érát meghazudtoló módon, a pártállami múltból öröklött beidegződésekkel kilométeres cikkekben tudósít. A mérlegelés szempontja nem a hírérték, hanem a direktíva, amely így fogalmazható meg: minden eseményről, amely a VMSZ-hez vagy az MNT-hez (a továbbiakban egységesen: VMSZ) kötődik, nagy terjedelemben, lehetőleg fényképpel és címoldalon kell beszámolni, minden közleménynek, amely a VMSZ-től érkezik, teljes terjedelmében teret kell adni, és minden kritikát, ami a VMSZ ellen irányul, el kell hallgatni, vagy ha ez valamiért lehetetlen (pl. minden más médium hozta), akkor késleltetni kell, meg kell kurtítani, el kell rejteni.

Mivel pontosan tudom – és bárki elolvashatja –, hogy mekkora energiát fektettünk a munkatársaimmal abba, hogy egy tartalmilag színesebb, kritikus, érzékeny témákat is boncolgató, az olvasók kérdéseire válasszal szolgáló és – igen! – közösségépítő orgánummá fejlesszük tovább a Magyar Szót, azt is látom, hogy micsoda szellemi rombolás ment végbe az utóbbi fél évben. A következő főszerkesztőnek – talán egyszer, a választások után, amikor végre meg merik hirdetni a főszerkesztői pályázatot – mérhetetlenül nehéz dolga lesz, föltéve, ha szakítani kíván a pártos újságírással. Ha vérbeli újságíró lesz az illető, ezt így bizonyosan nem folytathatja.

És ráadásul nem éri meg: a talpnyalás nagyon stresszes dolog. A talp gazdája elveszíti realitásérzékét, megszokja a kellemes, simogató-bizsergető érzést, és borzasztó haragra gerjed, ha csak egy pillanatra is kimarad egy nyalintás, vagy érdesnek érzi a nyelvet. Képzeljék, micsoda stressz nap mint nap azon aggódni, hogy nem nyelte-e el valamelyik postafiók a VMSZ-től érkezett értesítő levelet, hogy véletlenül elmulasztjuk-e valamelyik életbevágóan fontos lakossági fórumukat vagy gittegylet-avató ünnepségüket, és további stresszt jelent lesni a másnapi reakciójukat, hogy meg vannak-e elégedve a négyhasábos címmel, a címoldali fotóról nem hiányolják-e valamelyik halljakendet, vagy nem tartják-e túlzottnak, hogy egy mondatban azért az „ellenség” rendezvényéről is megemlékeztünk. Ráadásul jönnek a választások. Bizony, nem lesz könnyű betartani a médiastratégiában megfogalmazott irányelvet, miszerint a „nyomtatott sajtós rovatokban a vajdasági magyar pártoknak súlyuknak és tevékenységüknek megfelelően kell megjelenniük” (elnézést a pongyola fogalmazásért, de idéztem). Mert ugye ezt a súlyt nem nagyon lehet mérni, főleg nem előre, és a szimplán csak leszerbezett pártok súlyáról nem is szól a fáma, mármint hogy azokat mi alapján kell súlyozni. Lesznek még problémái a főszerkesztésnek…

Érdemesebb ezért a stresszmentesebb utat választani és a lap szerkesztésére, fejlesztésére koncentrálni, mintsem egész áldott nap a politikusok kívánságait, sugallatait lesni, és figyelni a reakcióikat. Márpedig, ha valaki kinyitja ma a Magyar Szót, azt láthatja, hogy fél év alatt semmilyen újítás, pozitív előjelű fejlesztés nem történt, eredeti szerkesztéspolitikai megoldás nem született. Az új főszerkesztő első lépése az volt, hogy megszüntette a szerkesztők napi lapértékelési kötelezettségét, vagyis immár nem készít senki napi szinten szakmai elemzést az előző napi újság tartalmáról, a másik lépése pedig az volt, hogy megszüntette a havi „best of”-ot, vagyis az adott hónapban legjobbnak ítélt cikkek, fotók, illusztrációk kiemelt javadalmazásának intézményét. Mindkét lépéssel a minőségteremtés serkentése ellenében cselekedett. Ugyanakkor már-már a nevetségesség szintjét súrolja az alákérdezős interjúk száma. Ki se látszik az újság a Korhecz/Pásztor/Egeresi-nagyinterjúktól. Nem tagadom, már akkor is sokalltam a nagyvezírekkel megejtett beszélgetések számát, amikor én voltam a főszerkesztő, besokalltam egyik-másik hangnemétől, de sokszor maga az újságíró volt az, aki kész tények elé állított, amikor bejelentette, hogy ő – mit ád isten – máris készített egy interjút valamelyikükkel. Általában minden különösebb apropó és mondanivaló nélkül. Tajtékzottam, de mit lehetett tenni, hogy elkerüljük a „nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal” szégyenét: közöltük. Általában kiszerkesztve a legízléstelenebb dicsőítő részleteket. Nos, ez az újságíró nem más volt, mint – a mai főszerkesztő.

Ami most zajlik a lap körül a belgrádi magyar nagykövetnek tulajdonított „magyar fasiszták” szókapcsolat miatt, az az óhatatlanul bekövetkező további talp-visszanyalások első, nyilvános megmutatkozása. Nikowitz Oszkár – és úgy egyáltalán: Magyarország szerbiai külképviselete – igazán nem panaszkodhat, hogy a Magyar Szó elhanyagolta volna az eddigiekben, mégis megtörtént a nyilvános fejmosás, kioktatás. Az eset azt bizonyítja, hogy nem lehet elég jól és elég intenzíven talpat nyalni, mert ha egyszer hiba csúszik a gépezetbe, az elkényeztetett gazdaszervezet irreális mértékben gerjedhet haragra. De ez csak egy nyilvánosságra került ügy, amelyre a főszerkesztő meghunyászkodva, „majd móresre tanítom én a csürhét, drága jó uram” attitűddel reagált, ahelyett, hogy pusztán bocsánatot kért volna, a fegyelmi eljárás megindításával pedig nem dicsekedett volna, hiszen ez aztán senkit sem érdekel: ő a főszerkesztő, „kifelé” és jogilag minden megjelent szóért ő a felelős, a többit pedig intézze el házon belül, ahogy helyesnek tartja.

Föltételezem, a VMSZ politikusai és apparatcsikjai egyelőre diszkrétebben adják a főszerkesztő tudtára, ha valami nem tetszik nekik. Nem kerülnek nyilvánosságra a dorgálások, fejmosások, a nyomásgyakorlás megnyilvánulásai – kivéve, ha a főszerkesztő történetesen szabadságon van. Nekem annyiban volt szerencsém, amíg főszerkesztő voltam, hogy nem láttak bennem partnert, megbízható kádert, akit naponta vagy hetente raportra lehetett volna hívni – vagy aki ment volna magától is –, ezért egyszer-egyszer robbant a bomba, de aztán visszavonulót fújtak, majd fölkészültek a végső, (kényszerből) nyilvános leszámolásra.

Hiába, egy dologban mélységesen egyetértettünk az egyik hithű pártkatonával: nem egy csónakban eveztünk. Mármint a (vajdmagy) politikum (értsd: VMSZ) és az általam vezetett Magyar Szó. Nagy igazság! Kár, hogy szerinte ez kívánatos lett volna, szerintem pedig szubsztanciálisan lehetetlen. Egyszerűen nem erre „esküdtem fel”!

Furcsállom, hogy még ma is léteznek olyan politikusok, akik abban hisznek, hogy a személyi kultusz építgetése, a mindent ellepő pártpropaganda szavazatokat hozhat a konyhára és a kritika hiánya nem kontraproduktív. De még ennél is furcsábbnak tartom, hogy egy pozícióba került újságíró ezt az igényt minden erejét latba vetve kiszolgálja, sőt, túl is teljesíti a feladatot, csak már maga se veszi észre önnön buzgalmát. Az olvasók viszont igen, ugyanis nem hülyék.