Pannonanizáló Balkánaán

Tíz éve történt, 2011. június 23-án, csütörtökön. Forró nyári nap volt, életem egyik legboldogabb napja. Amikor a Magyar Nemzeti Tanács leváltott a Magyar Szó éléről.

Az ülés délután háromkor kezdődött, engem is meghívtak, hogy elmondhassam a védőbeszédemet. (Akkor még adtak legalább a demokrácia látszatára.) Dél körül érkeztem meg Újvidékről, hogy az ülés előtt még találkozzam a kollégákkal a szabadkai szerkesztőségben. Tőlük tudtam meg, hogy valaki flashmobot szervezett a Facebookon a Magyar Ház elé, és már nagyon sokan jelezték, hogy ott lesznek a tüntetésen. Senki nem akarta elárulni, hogy kinek az ötlete volt, pontosabban azt állították – hamiskásan mosolyogva –, hogy fogalmuk sincs, ki indította el a facebookos eventet.

Amikor elérkezett a pillanat, szinte a teljes szabadkai szerkesztőségi gárda velem együtt indult el a Magyar Ház felé. (Volt azért egyvalaki, aki a szabadkaiak közül tüntetőleg távol tartotta magát az eseménytől.) Az Ago Mamužić utcában már több tucatnyian voltak a tiltakozók, ismerősök és ismeretlenek, ismert személyiségek, országos újságíró-egyesületek, nemzetközi szervezetek képviselői, és számos olyan olvasó, aki egyszerűen úgy érezte: a sajtószabadság megcsúfolása ellen tiltakoznia kell. Mert nem egy „számos szakmai hibát vétett” főszerkesztő eltávolításáról szólt ez a történet, hanem a politikai hatalommal való visszaélésről, személyi önkényről, a Magyar Szó „betöréséről”.

Az „üvegpalota” előtt zentai és újvidéki kollégák is csatlakoztak hozzánk, de egyértelműen a szabadkai fiatal szerkesztő- és újságírógárda volt túlsúlyban. Néhány rendőrt is kivezényeltek, ami igazán meglepett.

Mielőtt beléptem volna az MNT székházába, megpillantottam Tolnai Ottót, aki egyébként nagyon ritkán foglalt állást közéleti ügyekben, ezért is esett jól, hogy most eljött. Odalépett hozzám, üdvözölt, és rögtön a tárgyra tért: „Nálad vannak Polgár Baba levelei?” Nem értettem semmit. Minden gondolatom a tüntető tömeg megható látványa és a készülő ülés körül forgott, Ottó pedig valami levelekről kérdez?! Idő kellett, mire felocsúdtam, és megértettem, hogy egy távoli rokonom nálam heverő emlékirataira „fáj a foga”, mert (polgári nevén) Svirčev Edit néni valahogy éppen beleillett a Tolnai-univerzumba.

Tolnai Ottó útravalóval lát el (Fotó: Molnár Edvárd)

Miközben kattogtak a fényképezőgépek, és mindenki azt hihette, hogy a legnagyobb vajdasági költő néhány biztató szóval bocsát „utolsó utamra”, nem ez történt – hanem ennél sokkal több: Tolnai Ottónak köszönhetően megértettem, hogy hittel küzdeni az igazságért, egy szakma becsületéért olyannyira magától értetődő, természetes, mondhatni mellékes dolog is lehet, hogy ebből nem érdemes „lenni vagy nem lenni” kérdést fabrikálni; ha a küzdelmünk végén el is bukunk, nem kell ezt teljes testi-lelki megsemmisülésként megélnünk. „Ne vegyetek semmit se komolyan” – mondta állítólag a Jóisten Ádámnak és Évának, mielőtt kipaterolta őket az Édenkertből.

Odabent, képletesen szólva, már állt a bitófa, amit négy napig ácsoltak, miután a pártközpontban (formálisan a VMSZ elnökségi ülésén, informálisan nyilván sokkal szűkebb körben) megszületett a parancs. A parancs pedig úgy szólt, hogy sürgősségi eljárás keretében, négy nap leforgása alatt pontot kell tenni az ügy végére, azaz meneszteni kell a Magyar Szó főszerkesztőjét. Hétfőn a Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületén (kvázi igazgatóbizottságán), szerdán az MNT Tájékoztatási Bizottságán is átverték a döntési javaslatot, hogy csütörtökön már a lap alapítója elé kerülhessen az ügy.

És bár magam is arra fogadtam volna, hogy a nap végére már nem leszek a Magyar Szó főszerkesztője, a meccs közel sem tűnt előre lejátszottnak, de erre én is csak az ülés során, fokozatosan jöttem rá. Olyan ez, amit így, tíz év távlatából már szinte el se hiszek, hogy lehetséges volt.

A Párt, bármily elképesztőnek is tűnik ez mai szemmel, nem lehetett száz százalékig biztos abban, hogy sikerül eltávolíttatnia.

Egyrészt a 35 fős MNT-ben volt még „számottevő” (hét fős) ellenzék, amelynek az volt a pillanatnyi érdeke, hogy szembeszálljon a VMSZ-szel, másrészt viszont a Magyar Összefogás listáján bejutottak közül sem volt mindenki a VMSZ pártkatonája, vagyis olyan, önálló gondolkodású személyek is ültek a teremben, akiknek a szavazatára a Párt nem számíthatott biztosan.

És a felszólalásokból is kitűnt, hogy a VMSZ nem teljesen ura a helyzetnek. Mert nem csak az ellenzéki képviselők, de az MÖ egyes képviselői is vitatták az eljárás helyénvalóságát. Az ülésvezető, mindig higgadt Korhecz Tamás MNT-elnök ezúttal ingerült volt, bizonytalankodott, hibázott, a Magyar Szó igazgatóbizottságának elnöke, Józsa László, valamint az MNT Tájékoztatási Bizottságának elnöke, Hódi Sándor el se jöttek az ülésre, pedig az ő dolguk lett volna a döntési javaslat indoklása; a helyetteseik képviselték őket – ez is jelzésértékű volt. Az MNT tájékoztatási tanácsosa, Simon Erzsébet pedig, önálló gondolatok híján, hosszasan olvasta fel a szürke eminenciás „döntéselőkészítők” fogalmazványát.

Végül alig a falig, 18 „igen” szavazattal, 6 tartózkodás, 5 „nem” (és egy elsunnyogott szavazat) mellett váltottak le. Egyetlen szavazaton múlott tehát a többség!

Magáról az ülésről felvétel készült, megtalálható a Youtube-on, így ennek részletezésébe nincs értelme belebocsátkozni.

Ami azonban nem látszik jól a felvételen, az az a pillanat, amikor a ház elé sereglett tüntetők szabályosan betörnek az ülésterembe (4:18:05-től látszik, hogy forgolódnak a honatyák). Mint utóbb kiderült, az ok az volt, hogy a Pannon RTV nem sokkal a végszavazás előtt megszakította az addigi élő közvetítést, amit a támogatók a közeli kocsmában néztek. Amikor pedig már nem nézhették, felháborodásukban, elsodorva a biztonságiakat, egyszerűen behatoltak a terembe.

Már ezért az egyetlen pillanatért érdemes volt végigcsinálni az egészet! Felemelő érzés volt: ott álltak a kollégák, barátok, ismerősök és ismeretlenek, akik nem törődtek az esetleges retorziókkal, és akik azt, hogy „ne vegyetek semmit se komolyan”, az egyedüli helyes módon értették: nem az igazságtalanság elleni küzdelmet kell félvállról venni, hanem a küzdelmünk következményeit.

* Az öt évvel ezelőtti blogbejegyzésem szerkesztett, kibővített, folytatott változata.

Itt az ideje, hogy magamnak is válaszoljak a címben feltett kérdésre, mert engem is érdekel. Hiszen szinte minden az ellen szól, hogy évről évre megnézzem az Eurovíziós Dalfesztivált, mégis ezt teszem, mióta az eszemet tudom, vagy talán még az „eszem tudása” előtt óta.

Kezdjük azzal, hogy mi szól ellene!

1. A zene – Nem kedvelem azt a felszínes, cukormázas, primitív, bugyuta, egykaptafára legyártott, kommersz zenei konglomerátumot, amelybe besorolható az eurovíziós dalok java része, függetlenül attól, hogy popra, rockra, metálra, népiesch technóra stb. hajaznak-e. Az első perctől kezdve unom őket, az utolsó perctől számított öt másodpercen belül pedig el is felejtem mindahányat. Semmiféle zenei élményt nem nyújtanak, ellenben annál több durva, de kifejező jelző felböffentésére sarkallnak - mint például ez:

2. A show – Kevés annyira kimódolt, precízen megtervezett, képmutatással átitatott, a politikai korrektséget a nevetségességig kimaxoló esemény van a világon, mint ez a dalfesztivál. Kínos az egész – és persze nevetséges is, meg kiszámítható. Élek a gyanúperrel, hogy még azt a néhány „botrányt” is jól megtervezték, amin aztán hetekig csámcsogott a bulvársajtó, hiszen a „skandalum”, a „polgárpukkasztás”, a „meghökkentés” is a show része, a cél pedig mi más lenne, mint a nézettség növelése, tehát a profit.

3. A politika – Miközben a dalverseny az európai (és európai gyökerekkel rendelkező) országok seregszemléje, melynek célja az európai értékek és egység hirdetése, lépten-nyomon kiütköznek benne a politikai választóvonalak, szimpátiák és antipátiák, amelyek sok esetben felülírják a szakmai szempontokat. A kicsinyes politikai érdekek különösen a szavazás során torzítják az eredményeket, amikor X ország semmi szín alatt nem szavazna Y ország dalára, bezzeg Z-re akkor is behúznak 12 pontot, ha maga a dal minősíthetetlenül (ide jöhet egy hárombetűs durva jelző) volt.

A fenti három szegmens, azt hiszem, tényleg nevezhető „szinte mindennek”: ha a zenét, a show-elemeket és a politikai vonatkozásokat lecsupaszítjuk róla, nem sok minden marad az Eurovízióból. Nézzük hát, mi szól amellett, hogy mégis megnézzem, sőt, mi tagadás, várjam, szomjúhozzam utána!

1. A zene – Egy percig sem tagadom, amit a zene kapcsán már leírtam. Ám akad minden évben két-három olyan gyöngyszem, amelyért érdemes „végigszenvedni” a műsort. Igazi zenei teljesítmények, őszinte szenvedélyek ízléses tálalásban; olyan előadók, akiknek a későbbi pályafutására is érdemes odafigyelni, a szavazáskor pedig szurkolni nekik – noha általában teljesen reménytelenül. Az idén például ennek:

Felvetődhet persze a jogos kérdés, hogy miért nem próbálom recenziók vagy az interneten is fellelhető rövid zenei szegmensek alapján kiszűrni, hogy melyik az a néhány dal a sok ócskaság között, amelyre érdemes odafigyelni és azokat miért nem hallgatom meg inkább a Youtube-on. Vagyis minek „végigszenvedni” a teljes dalversenyt, ha ennyire rühellem? Hát épp az idézőjelek adnak erre választ: „végigszenvedni” valójában tiszta élvezet! A feleségem meg én, mint a Muppet Show páholyban ülő két figurája, úgy kommentáljuk a látottakat, epés megjegyzésekkel szórakoztatva egymást.

via GIPHY

2. A show – Innentől kezdve már egészen biztosan kiszámítható ez az írás is, akár a dalfesztivál show-ja. De akkor minek olvassa tovább, kedves Olvasóm? Talán azért, mert Ön is szereti a rituálékat, mint én, megnyugtatólag hat Önre is, ha valaminek van ritmusa, a maga medrében csordogál, mint egy folyó, ha egy biztos pontot jelent a kaotikusan rohanó világ végtelen csimborasszójában. Éppen ezért igencsak rosszul is viseltem, hogy tavaly elmaradt a fesztivál, de spongyát rá. Az idei dalverseny szervezői bőségesen kárpótoltak mindenért, hiszen, ha lehet ilyet mondani, még az eddig látottaknál is erőteljesebben ügyeltek arra, hogy minden flottul működjék és kiegyensúlyozott legyen. A politikai korrektség erőltetése pedig elsőre tényleg gáz, de ha a másság elfogadását fontos normának tartjuk, nem nagyon mutatkozik más út, ha széles néptömegekhez szólunk, mint a didaktikával kikövezett.

3. A politika – Milyen család az, amelyben nincsenek súrlódások? Milyen közösség az, amelyben nincsenek viták, amelyben mindenki egyformán szeret, ugyanazt vallja, ugyanúgy lép, egyszerre, este pedig föltétlenül rétest vacsorál? Semmilyen! Nem család, nem közösség, hanem egymással előzékenykedő idegenek ad hoc gyülekezete. A politikai ellentétek és vonzalmak kezdettől fogva az Eurovízió leglényegét képezték. Talán ez a legszórakoztatóbb az egészben. És elnézzük az oldalági rokonoknak, hogy nem éppen szívelik egymást, vagy jót somolygunk azon, hogy már-már súrolja a nagy testvér talpát a kis testvér nyelve. Ha a politikai érzelmek hiányoznának ebből a versenyből, pontosan ugyanolyan unalmas, érdektelen és fölösleges volna, mint egy szimpla tehetségkutató verseny. A szavazás új módszere pedig igazi telitalálat, hiszen a nézők szavazatait a szakmai zsűrikétől elkülönítve, viszont nem országokra lebontva, hanem úgymond kontinens-szinten mutatja, azt sugallva, hogy létezik egy egységes európai közösség/közönség, amely szavazataival létrehoz egy közös ranglistát – s tényleg.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivál is borzalmas volt, és már nagyon várom a jövő évi olaszországit! De addig is majd újranézem ezt a kedvesen szatirikus filmet:

Elmondom, hogyan sikerült lejönnöm az anyagról

Valószínűleg kevesen tudják, hogy kemény drogos voltam. De mivel a drog tett azzá, aki ma vagyok, a drog befolyásolta a gondolkodásom, meghatározta az érdeklődésem és valójában irányította az életem, elérkezettnek látom az időt, hogy végre nyilvánosan is beszéljek róla.

A kábítószerrel egészen fiatal koromban találkoztam először. Talán nyolcadikos általános iskolás lehettem. Persze előtte is kipróbáltam hébe-hóba a könnyűdrogokat, de az igazán kemény anyagozás nagyjából 14 éves koromban kezdődött. Egészen pontosan 1990-ben. Ekkor jelent meg a piacon valami rendkívül izgalmas cucc, ami azonnal megtalált. Kezdetben „csak” heti szinten egyszer lőttem magam, és mindig ugyanezzel a narkotikummal.

Aztán ahogy egyre újabb és újabb, izgalmasabbnál izgalmasabb világokat tárt fel előttem az anyag, a kíváncsiságom pedig egyre fokozódott, már nem volt elég a heti egy adag: más cuccokat is ki akartam próbálni. Csakhamar jött egy olyan, amit naponta is belőhettem és másik kettő, amit csak alkalmanként, ha úgy hozta a helyzet.

’93/94 környékén volt az első komolyabb krízisem. Az egyik, addigra már rendszeressé váló fogyasztási termékemet előbb rövid időre kivonták a forgalomból, majd ismét megjelent ugyan a piacon, de új komponenst kapott. Ez alapvetően még nem viselt meg olyan nagyon, viszont amikor elkezdték hamisítani, egy darabig azt se lehetett biztosan tudni, hogy amihez hozzájutottam a díleremtől, az valóban tiszta anyag-e vagy valami ócska pancs. Persze amikor beszoptam, akkor meg tudtam mondani, mire is futottam rá éppen, de akkor már ugye késő volt. Hónapok teltek el ebben a rémes állapotban, mire végre stabilizálódott az ellátás és nem kellett többé a hamisítványtól tartani.

1995-ben Topolyáról Újvidékre költöztem, megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat. Mondanom sem kell, a nagyváros még inkább kitárta előttem a lehetőségeket, megjelentek az életemben az addig csak hírből ismert dizájnerdrogok. Elkezdtem ipari mennyiségben, különféle minőségű árukkal lőni magam. Szinte minden időmet drogozással töltöttem, legtöbbször otthon, azaz az albérletemben vegetáltam, folyamatos révületben. Ha sikerült is néha-néha a barátaimnak kimozdítaniuk otthonról, én szinte másra se tudtam gondolni, mint arra, hogy mikor és mit fogok magamnak beadni legközelebb.

’96-ban fordulat következett be az életemben: megismerkedtem egy drogos bandával és egyre többet lógtam velük. Ők nyomták először belém az egyik Magyarországról becsempészett anyagot (ekkor ugye még embargó volt, különösen az északi drogellátás akadozott). Csodálatos volt, katartikus! Ilyet még sohasem tapasztaltam előtte. Valami egészen fölszabadító, játékos, mégis keményen letaglózó volt ebben a cuccban. Nem is álltam meg, hogy onnantól kezdve ne legyek rendszeres fogyasztója és úgyszólván hódolója.

’99-ben úgy hozta a sors (és a NATO), hogy Magyarországon folytathattam a tanulmányaimat. Egyetlen igaz szerelmemmel – akivel azon a végzetes napon megismerkedtem a Stevan Branavački utcai drogtanyán – végre legálisan is „bujálkodhattam”, de mivel a drogozásban úgy voltam hűséges típus, hogy a régi „szeretőket” nem engedtem el, viszont egyre több újjal kezdtem ki, csakhamar a látókörömbe került két-három szintén vonzó darab.

Ez a helyzet, az egyre többféle és egyre inkább befogadhatatlan mennyiségű droggal, szépen lassan felőrölt. S bár valahol mindig is tudtam, hogy egyszerűen fizikai képtelenség a világ összes, valamiért vonzó kábszerét elfogyasztani, egy kemény anyagos képtelen a belátásra, csakis valami külső körülmény hozhatja el számára a megváltást.

Ez a külső körülmény azonban még évekig váratott magára – annak ellenére, hogy a 2000-es évektől gyorsan változtak a kábítószerezési szokások –, viszont amikor bekövetkezett, szinte észrevétlenül térített le a drogosok kényszerpályájáról. Azt viszont pontosan tudom, kinek kell hálát rebegnem, amiért ma már nem vagyok szenvedélybeteg (legalábbis nem úgy, mint annak előtte). Az illető egy programozó, üzletember: Mark Zuckerbergnek hívják.

No jól van, persze, nem csak neki köszönhetem az új életemet, hanem programozók és marketingesek egész hadának, akik tettek róla, hogy teljesen megváltozzanak a médiafogyasztási szokásaim. (Ehhez az internet megjelenése önmagában nem volt elég – kellett hozzá a Facebook felbukkanása is.) Nem nevezhetem ugyanis másnak, mint szenvedélybetegségnek, hogy évekig, sőt, évtizedekig nap mint nap az utolsó betűig kiolvastam bizonyos vajdasági magyar, majd később szerb nyelvű újságokat, végül pedig már magyarországi heti- és napilapokat is. Mióta azonban Mark – nekem ő már csak így, szimplán Mark, a megváltó – kifundálta, hogy személyre szabott tartalmakkal bombázzon a közösségi hálózatán, illetve olyasmiket toljon elém, amiket az érdeklődésük, ízlésük tekintetében hozzám közel álló ismerőseim lájkolnak, megosztanak, kommentelnek, végre nem érzem szükségét annak, hogy a teljeskörű informáltságra törekedve „minden” újságot elolvassak, mégsincs hiányérzetem, hogy valamiről esetleg lemaradok. Mark megszabadított a konkrét sajtótermékektől való kemény függőségemtől, attól a kényszerességtől, amely évekig nyomasztott, megszabadított attól a tengernyi redundáns, haszontalan töltelékanyagtól, amit csak azért olvastam el a kezembe kerülő lapokban, mert ugye sohse tudni: hátha ott, abban az unalmas protokollinterjúban bújik meg egy fontos információfoszlány, egy csiszolatlan gyémánt, egy aranyrög.

Persze, ki tudja: ha nem olvasok el éveken át minden mínuszos hírt, apróhirdetést, polgármester-interjút, faluriportot, kukoricafesztiváli tudósítást, ez most itt nem én volnék… Mindenesetre örülök, hogy vége. Köszönöm, Mark!

Életellenes polgárok körtáncot lejtenek Belgrád legpocsékabb szobránál (2021. március 20.)

Kíváncsi voltam, mit gondoltam másképp egy évvel ezelőtt, a világjárvány „hajnalán” az egyéni felelősségvállalásról és a szabadságjogok korlátozásáról, milyen viszonyulást és milyen intézkedéseket tartottam helyesnek a pandémia idején, ezért elővettem az egy évvel ezelőtt írott jegyzetem. Röviden így összegezném az akkori írásom lényegét: a másik ember egészségét (végső soron: szabadságát) senkinek sincs joga veszélyeztetni, de mivel a szerbiai lakosság érettségében és az intézményrendszerünk felkészültségében nincs bizodalmam, a legdrasztikusabb korlátozások bevezetése mellett török lándzsát.

Hogy a véleményem kialakításában mekkora szerepe volt az érzelmi állapotomnak, egészen pontosan a félelemnek, nem tudom igazán megmondani, de ma, amikor már sokkal inkább dühöt érzek, semmint félelmet, úgy gondolom, nem úgy fogalmaznék, mint akkor, és ez kissé megriaszt.

Egy évvel ezelőtt még sokkal kevesebbet tudtunk a vírusról, mint ma, úgyhogy az ismeretlentől való félelem volt a rettegésünk egyik fő táplálója. Meg az Olaszországból érkező képsorok a rettenetes kórházi állapotokról. A kezdeti időkben minden hírt, kutatási eredményt, szakértői véleményt, prognózist elolvastam. Részben ezt a hírszerkesztői munkaköröm is megkövetelte, de azért azt a nagyfokú megszállottságot, amit a helyzet megismerésének és megértésének szenteltem, senki sem várta el tőlem, úgyhogy a túlzásba vitt információfogyasztást nem foghatom teljes mértékben a munkámra. Eszeveszetten kerestem a reményt keltő, de megbízható forrásból származó híreket. Az első és mindeddig legdrasztikusabb korlátozási hullám idején a polgárok híréhsége hasonlóképpen alakult, mint az enyém, ezt jól mutatták a hírportálok statisztikai adatai is. És a többség, valószínűleg félelemből, többé-kevésbé beletörődött a korlátozásokba és betartotta a szigorú szabályokat.

Aztán a nyár közeledtével a járványhelyzet is javult, a választások is némileg háttérbe szorították Szerbiában a koronavírussal kapcsolatos híreket, meg hát eleve a meleg idő táplálta sokakban azt a hiú ábrándot, hogy a vírus legalább őszig „elpárolog” és addig kissé föllélegezhetünk. Nem így lett, legalább is Szerbiában nem, ahol az óvintézkedések rigorózus betartatása nélkül megtartott választás után újra megindult fölfelé a járványgörbe, majd július folyamán tüntetésekbe torkollott az újabb lezárások bejelentése (amikből ugye végül nem lett semmi).

Vegyes érzelmeim voltak a tüntetésekkel kapcsolatban. Egyfelől megértettem az emberek dühét, hogy nem hajlandóak a négy fal közé préselődni egy olyan államvezetés parancsára, amely nem átallott manipulálni a járványadatokkal, hogy megrendezhesse a választást, másfelől viszont nem tudtam megértő lenni velük szemben, hiszen a mégoly jogos utcai tiltakozásokkal hatalmas egészségügyi kockázatot jelentettek a teljes lakosságra.

El is húzódott a második hullám augusztus végéig.

Október közepén aztán beindult egy minden eddiginél sokszorta nagyobb hullám, amely során már nem volt ember (és az ilyen volt a szerencsésebb), akinek a legszűkebb környezetében ne lett volna beteg, ne ismert volna személyesen olyat, aki kórházba került vagy ne hallott volna naponta ismert személyek haláláról. És ahelyett, hogy ez a tudás kijózanítólag hatott volna a lakosság körében, csak a vírus jelentőségét bagatellizálók, a vírustagadók, az összeesküvéselmélet-hívők, majd később, amikor már megjelent a vakcina, az oltásellenesek száma gyarapodott. Az egyéni felelősségvállalás – statisztikai adatok nélkül is jól láthatóan – messze elmarad az egy évvel ezelőtti szinttől.

Dühös vagyok ezekre az emberekre! Azt kívánom, hogy szigorúan büntessék meg őket, ha nem tartják be a legelemibb járványmegelőzési normákat! Azt akarom, hogy ne legyen lehetőségük a közösségi médiában, a szólásszabadság jegyében, vírusszkeptikus – vagyis a szememben életellenes – eszméiket hirdetni! Követelem, hogy legyenek velük szemben többletjogai azoknak, akik felvették a védőoltást!

Noha egy év elteltével is ugyanazt gondolom az egyéni felelősségvállalásról és a szabadságjogok korlátozásáról, amit tavaly ilyenkor leírtam, de sokkal radikálisabb vagyok az intézkedések végrehajtatását és a szabályok ellen vétők szankcionálását illetően; ez utóbbiakat a járvány kitörésekor alig mérlegeltem. Amikor azt írtam, hogy ma „nem úgy fogalmaznék, mint akkor”, pontosan erre gondoltam.

Ami pedig megriaszt ebben a helyzetben, az a saját kizárólagosságom, szélsőséges alapállásom. Hogy ebben a témában egyszerűen nem tudok eltűrni megengedőbb véleményt a magaménál. Ez egészen új élmény számomra, és nem örülök neki, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben tapasztaltam meg.

„Minek mindenbe belekötni? Ne kritizálj már állandóan mindent! Mindenkit magadra haragítasz ezzel a viselkedéseddel. Miért nem próbálsz meg néha dicsérni is?” Ó, hányszor kaptam már meg ezeket az unalmas, igaztalan vádakat hol kérdő, hol kijelentő, hol felszólító módba csomagolva a legkülönfélébb emberektől, akik többsége – meggyőződésem – valóban őszintén így is gondolta. Mármint, hogy én mindent és mindenkit és állandóan… – ami nem igaz, tiltakozom, kapásból tudnék sorolni ellenpéldákat! De hagyjuk. Úgyis csak kötözködnének, hogy „jó, jó, itt tényleg főleg dicsérsz, de azért akad benne némi bírálat is”. Nos, az itt következő jegyzetben nem lesz egy hajszálnyi kötekedő kritika sem. Dicsérni fogok orrvérzésig!

Embed from Getty Images

Úgy döntöttem, hogy beoltatom magam koronavírus ellen. Így aztán már az első napon, amikor az internetes regisztrációra lehetőség mutatkozott Szerbiában, azaz január 11-én fölkerestem az e-Uprava (elektronikus közigazgatás) oldalát, hogy „kifejezzem érdeklődésemet” a vakcináció iránt. A tökéletesen áttekinthető, letisztult és felhasználóbarát portálon azonnal megtaláltam a keresett szolgáltatást. Az oldalon rövid, lényegretörő mondatokban adtak választ minden fontos kérdésre – se többre, se kevesebbre –, majd az oldal alján ott állt a link, amely az elektronikus űrlaphoz vezetett. Nem mondhatok erre sem mást: tökéletesen áttekinthető, letisztult és felhasználóbarát volt ez is és ráadásul nem fagyott le, nem jelzett hibát, nem okoskodott egyszer sem. Még akkor sem, amikor finnyáskodva kiválogattam a felvehető vakcinák közül a nekem tetsző gyártmányúakat. Leokézás után pedig kaptam egy megerősítő e-mailt és sms-t, hogy nyilvántartásba vettek és ugyancsak levélben meg üzenetben értesítenek majd a védőoltás felvételének pontos időpontjáról és helyszínéről.

Közben telt-múlt az idő, de nem morgolódtam, hiszen tudtam, hogy a finnyásoknak várniuk kell, még akkor is, ha újságírókként valamivel kedvezőbb besorolást kaptak. Február 17-én reggel, annak rendje s módja szerint, megérkezett az sms és az e-mail a Batut közegészségügyi intézet, valamint az e-Uprava aláírásával. A levélhez egy kinyomtatandó űrlapot is csatoltak. Ami ugyancsak kellemesen meglepett, hogy az űrlapra már eleve be voltak írva mindazok az adatok, amelyeket a regisztrációkor megadtam (a nevem latin betűkkel, az eredeti helyesírás szerint), így csupán néhány, a továbbiakhoz valóban nélkülözhetetlen adatot kellett pluszban bevinnem, méghozzá lehetőségem volt arra is, hogy ezt számítógépen tegyem meg, ne kézzel kelljen körmölnöm.

A kinyomtatott űrlappal három nappal később, a megadott időpontban elmentem a kijelölt helyre, az Újvidéki Vásár épületéhez. Egyértelmű jelzések mutatták, hol kell jelentkeznem, itt belepillantottak az űrlapba, hogy ellenőrizzék az időpontot, majd miután ez stimmelt, továbbmehettem. Kézfertőtlenítés következett és egy újabb stációnál, immár az egyes csarnokon belül, egy kékruhás hölgy, mint egy közlekedési rendőr, mindenkinek megmutatta az utat ahhoz a boxhoz, ahol felveheti azt a vakcinatípust, amelyet szeretne. Nekem a 6-os számú oltópontnál kellett jelentkeznem. Két nővér és két páciens volt bent. Az egyik nővér a papírmunkát végezte, a másik oltott. Egy percen belül sorra kerültem. Először az űrlapot átvevő nővér kikérdezett az esetleges krónikus betegségeimről, allergiáimról, betegségre utaló tüneteimről, megmérte a lázam, majd miután mindent rendben talált, továbbküldött a másik nővérhez, aki elmondta, melyik vakcinát fogom megkapni (azt, amelyiket kértem), milyen esetleges mellékhatások jelentkezhetnek és mikor kell jönnöm a második dózisért, amiről majd értesítést is kapok természetesen.

Nem mértem, de 3-4 percnél biztosan nem töltöttem több időt az oltóponton,

ahonnan továbbküldtek a beoltottsági igazolásért. Itt sem volt tömeg, pedig viszonylag sokan tartózkodtak egyidőben az egyes csarnokban. Azonnal kézhez kaptam a kinyomtatott igazolást és ezzel meg is voltam. Az ajánlásoknak megfelelően 15 percig még üldögéltem a teremben, hátha masszív allergiarohamot kapok, de szerencsére ez nem következett be. Viszont többedmagammal üldögélhettem: volt tehát elegendő szék ahhoz, hogy mindenki, aki megkapta az oltást, 15 percig üldögéljen.

Az egész szakasztott úgy nézett ki, mint itt, ezeken a Belgrádban készült képeken (mínusz a szentképek):

Embed from Getty Images

Tudom, hogy rohadtul unalmas volt ezt végigolvasni. Leírni is. De hát, kérem alássan, ez van, amikor az ember a normalitással találkozik és megpróbálja szavakba önteni azt. Dögunalom.

Ugyanakkor maga az élmény valami frenetikus volt: semmi lökdösődés, kötözködés, kiabálás, alázás, fejetlenség. Szerbiában élő polgárként, az állami intézmények mindennapi gyakorlatát ismerve, ez utóbbihoz vagyok hozzászokva, nem pedig az olyan magasfokú szervezettséghez, amit a vakcináció ügymenete során tapasztaltam. Teljesen megrészegültem tőle!

Mit mondjak még, hogy végre ez a jegyzet mindenkinek úgy vésődjön be az emlékezetébe, mint a dicséret csimborasszója? Fantasztikus, lenyűgöző, csodálatos!