Tíz éve történt, 2011. június 23-án, csütörtökön. Forró nyári nap volt, életem egyik legboldogabb napja. Amikor a Magyar Nemzeti Tanács leváltott a Magyar Szó éléről.
Az ülés délután háromkor kezdődött, engem is meghívtak, hogy elmondhassam a védőbeszédemet. (Akkor még adtak legalább a demokrácia látszatára.) Dél körül érkeztem meg Újvidékről, hogy az ülés előtt még találkozzam a kollégákkal a szabadkai szerkesztőségben. Tőlük tudtam meg, hogy valaki flashmobot szervezett a Facebookon a Magyar Ház elé, és már nagyon sokan jelezték, hogy ott lesznek a tüntetésen. Senki nem akarta elárulni, hogy kinek az ötlete volt, pontosabban azt állították – hamiskásan mosolyogva –, hogy fogalmuk sincs, ki indította el a facebookos eventet.
Amikor elérkezett a pillanat, szinte a teljes szabadkai szerkesztőségi gárda velem együtt indult el a Magyar Ház felé. (Volt azért egyvalaki, aki a szabadkaiak közül tüntetőleg távol tartotta magát az eseménytől.) Az Ago Mamužić utcában már több tucatnyian voltak a tiltakozók, ismerősök és ismeretlenek, ismert személyiségek, országos újságíró-egyesületek, nemzetközi szervezetek képviselői, és számos olyan olvasó, aki egyszerűen úgy érezte: a sajtószabadság megcsúfolása ellen tiltakoznia kell. Mert nem egy „számos szakmai hibát vétett” főszerkesztő eltávolításáról szólt ez a történet, hanem a politikai hatalommal való visszaélésről, személyi önkényről, a Magyar Szó „betöréséről”.
Az „üvegpalota” előtt zentai és újvidéki kollégák is csatlakoztak hozzánk, de egyértelműen a szabadkai fiatal szerkesztő- és újságírógárda volt túlsúlyban. Néhány rendőrt is kivezényeltek, ami igazán meglepett.
Mielőtt beléptem volna az MNT székházába, megpillantottam Tolnai Ottót, aki egyébként nagyon ritkán foglalt állást közéleti ügyekben, ezért is esett jól, hogy most eljött. Odalépett hozzám, üdvözölt, és rögtön a tárgyra tért: „Nálad vannak Polgár Baba levelei?” Nem értettem semmit. Minden gondolatom a tüntető tömeg megható látványa és a készülő ülés körül forgott, Ottó pedig valami levelekről kérdez?! Idő kellett, mire felocsúdtam, és megértettem, hogy egy távoli rokonom nálam heverő emlékirataira „fáj a foga”, mert (polgári nevén) Svirčev Edit néni valahogy éppen beleillett a Tolnai-univerzumba.
Tolnai Ottó útravalóval lát el (Fotó: Molnár Edvárd)
Miközben kattogtak a fényképezőgépek, és mindenki azt hihette, hogy a legnagyobb vajdasági költő néhány biztató szóval bocsát „utolsó utamra”, nem ez történt – hanem ennél sokkal több: Tolnai Ottónak köszönhetően megértettem, hogy hittel küzdeni az igazságért, egy szakma becsületéért olyannyira magától értetődő, természetes, mondhatni mellékes dolog is lehet, hogy ebből nem érdemes „lenni vagy nem lenni” kérdést fabrikálni; ha a küzdelmünk végén el is bukunk, nem kell ezt teljes testi-lelki megsemmisülésként megélnünk. „Ne vegyetek semmit se komolyan” – mondta állítólag a Jóisten Ádámnak és Évának, mielőtt kipaterolta őket az Édenkertből.
Odabent, képletesen szólva, már állt a bitófa, amit négy napig ácsoltak, miután a pártközpontban (formálisan a VMSZ elnökségi ülésén, informálisan nyilván sokkal szűkebb körben) megszületett a parancs. A parancs pedig úgy szólt, hogy sürgősségi eljárás keretében, négy nap leforgása alatt pontot kell tenni az ügy végére, azaz meneszteni kell a Magyar Szó főszerkesztőjét. Hétfőn a Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületén (kvázi igazgatóbizottságán), szerdán az MNT Tájékoztatási Bizottságán is átverték a döntési javaslatot, hogy csütörtökön már a lap alapítója elé kerülhessen az ügy.
És bár magam is arra fogadtam volna, hogy a nap végére már nem leszek a Magyar Szó főszerkesztője, a meccs közel sem tűnt előre lejátszottnak, de erre én is csak az ülés során, fokozatosan jöttem rá. Olyan ez, amit így, tíz év távlatából már szinte el se hiszek, hogy lehetséges volt.
A Párt, bármily elképesztőnek is tűnik ez mai szemmel, nem lehetett száz százalékig biztos abban, hogy sikerül eltávolíttatnia.
Egyrészt a 35 fős MNT-ben volt még „számottevő” (hét fős) ellenzék, amelynek az volt a pillanatnyi érdeke, hogy szembeszálljon a VMSZ-szel, másrészt viszont a Magyar Összefogás listáján bejutottak közül sem volt mindenki a VMSZ pártkatonája, vagyis olyan, önálló gondolkodású személyek is ültek a teremben, akiknek a szavazatára a Párt nem számíthatott biztosan.
És a felszólalásokból is kitűnt, hogy a VMSZ nem teljesen ura a helyzetnek. Mert nem csak az ellenzéki képviselők, de az MÖ egyes képviselői is vitatták az eljárás helyénvalóságát. Az ülésvezető, mindig higgadt Korhecz Tamás MNT-elnök ezúttal ingerült volt, bizonytalankodott, hibázott, a Magyar Szó igazgatóbizottságának elnöke, Józsa László, valamint az MNT Tájékoztatási Bizottságának elnöke, Hódi Sándor el se jöttek az ülésre, pedig az ő dolguk lett volna a döntési javaslat indoklása; a helyetteseik képviselték őket – ez is jelzésértékű volt. Az MNT tájékoztatási tanácsosa, Simon Erzsébet pedig, önálló gondolatok híján, hosszasan olvasta fel a szürke eminenciás „döntéselőkészítők” fogalmazványát.
Végül alig a falig, 18 „igen” szavazattal, 6 tartózkodás, 5 „nem” (és egy elsunnyogott szavazat) mellett váltottak le. Egyetlen szavazaton múlott tehát a többség!
Magáról az ülésről felvétel készült, megtalálható a Youtube-on, így ennek részletezésébe nincs értelme belebocsátkozni.
Ami azonban nem látszik jól a felvételen, az az a pillanat, amikor a ház elé sereglett tüntetők szabályosan betörnek az ülésterembe (4:18:05-től látszik, hogy forgolódnak a honatyák). Mint utóbb kiderült, az ok az volt, hogy a Pannon RTV nem sokkal a végszavazás előtt megszakította az addigi élő közvetítést, amit a támogatók a közeli kocsmában néztek. Amikor pedig már nem nézhették, felháborodásukban, elsodorva a biztonságiakat, egyszerűen behatoltak a terembe.
Már ezért az egyetlen pillanatért érdemes volt végigcsinálni az egészet! Felemelő érzés volt: ott álltak a kollégák, barátok, ismerősök és ismeretlenek, akik nem törődtek az esetleges retorziókkal, és akik azt, hogy „ne vegyetek semmit se komolyan”, az egyedüli helyes módon értették: nem az igazságtalanság elleni küzdelmet kell félvállról venni, hanem a küzdelmünk következményeit.
* Az öt évvel ezelőtti blogbejegyzésem szerkesztett, kibővített, folytatott változata.
Utolsó kommentek