Pannonanizáló Balkánaán

Kérdezek-felelek

 Mutatkozzon be, kérem!

– Pressburger Csaba vagyok, szerb–magyar kettős állampolgár, Vajdaságban élek, s szavazok minden szerbiai és minden magyarországi választás alkalmával.

– Milyen jogon szól bele Ön Magyarország sorsába, hiszen nem ott él és nem ott adózik?

– Alanyi jogon: magyar állampolgár vagyok. De nem akarom megkerülni a kérdést, tisztelt szerkesztő úr, nyilván arra kíváncsi, honnan formálok erkölcsi jogot arra, hogy a voksommal befolyásoljam a választás kimenetelét. Fordítsuk meg a kérdést és módosítsunk egy picit rajta: miért hirdeti ma már a magyarországi parlamenti pártok túlnyomó többsége, hogy nekem helyes volt megadni a magyar állampolgárságot, ezzel együtt pedig a szavazati jogot is? A választ nem tudom, csak találgathatok: mert az érdekeik ezt kívánják; mert mélyen hisznek ennek helyességében; mert az általuk képviselt vagy maguknak megnyerni kívánt választópolgárok ezt akarják hallani. A lényeg mégis az, hogy a magyar Országgyűlés 2010-ben döntött az egyszerűsített honosítási eljárásról, és ma nincs egyetlen olyan komolyabb befolyással bíró párt sem, amely ennek visszavonását hirdetné. Én a magyar állampolgárságot és a vele járó szavazati jogot magamtól sohasem kértem; nekem ezt felkínálták, én pedig köszönettel elfogadtam. Mindig is igyekeztem élni a jogaimmal: azokkal is, amelyekért harcoltam, de azokkal is, amelyek úgymond az ölembe hullottak. És ahol a jog kezdődik, ott az erkölcs véget ér.

– Elég cinikus az Ön hozzáállása ehhez a kérdéshez, Pressburger úr, nem gondolja?

– Nem kívánok belefolyni erkölcs- és jogfilozófiai fejtegetésekbe, csupán a cinikusság vádját szeretném röviden elhárítani. Nem tagadom az erkölcsi és a jogi normarendszer szoros kapcsolatát, bármikor hajlandó vagyok azokért a jogokért kiállni, amelyek az általam képviselt etikai normákon alapszanak, illetve az olyan jogok felszámolásáért küzdeni, amelyek ellentétesek az én erkölcsiségemmel. Csupán azt mondom, hogy a jog az jog: amíg érvényben van, etikai alapon csupán kívülről ostromolható, jogszerűsége azonban nem vonható kétségbe.

– Megpróbál kibújni a kérdés alól, de nem fog sikerülni. Akkor tehát: az Ön által képviselt etikai normákkal összeegyeztethető-e, hogy Ön külföldi illetékességű személyként szavazhat a magyarországi választáson?

– Igen, összeegyeztethető, noha elismerem, szólnak argumentumok a szavazati jog kiterjesztése ellen is, de mindent egybevetve nálam mégis a pró érvek irányába billen el a mérleg nyelve. Általában azzal szoktak érvelni a szavazati jog (és esetleg a kettős állampolgárság) megadásának ellenzői, hogy én nem Magyarországon adózok, ennélfogva ne is szóljak abba bele, hogy a magyarországi illetékességű személyek adóját milyen hatalom és hogyan ossza szét. Sajnos elég sokan érvelnek ezzel nem elvi meggyőződésből, hanem aktuálpolitikai megfontolásból: mert azt vélelmezik, hogy a határon túli magyar szavazók a nekik nem tetsző politikai opciót támogatják. Őket nyilván nem fogom tudni elvi alapon meggyőzni. Én azokkal akarok vitatkozni, akik az adózás-dolgot valóban elvből és nem pártpreferenciájuk okán emlegetik. Az igaz, hogy nem Magyarországon adózok, de azok a magyar állampolgárok sem, akik életvitelszerűen, évek óta külföldön (főként nyugati országokban) dolgoznak és szavazhatnak. Valóban nem Magyarországon adózok, de magyarországi adóforintok – kormányoktól függően kisebb vagy nagyobb mértékben – támogatások formájában jelentősen befolyásolják a határon túli magyar (kettős) állampolgárok életét. És az a befolyás, amit gyakorolhatok, gyakorolhatunk mind együttvéve mi, határon túli magyarok, igazán szimbolikus: két-három mandátum sorsa…

– …ami akár döntő is lehet, például a kétharmados többség múlhat rajta.

– Tegnap a kétharmados többség, holnap egy új kormány. Ha már a politikai megközelítést erőlteti, szerkesztő úr, hadd jegyezzem meg: a pártpreferencia nem csak Magyarországon, hanem a határon túl is változó kategória, nem egy bebetonozott dolog, mint ahogy az esetleg ma tűnik.

– Dehogy erőltetem a politikai megközelítést, hiszen még azt az indiszkrét kérdést se tettem föl, hogy kire adta le a levélszavazatát. Maradjunk csak az elveknél, a jogoknál és az etikai normáknál! Önnek jogában áll Magyarországon és Szerbiában is szavazni, két ország sorsát is befolyásolhatja, míg másokra, akik csak egy állampolgársággal rendelkeznek, ez nem vonatkozik. Az Ön erkölcsi normarendszerébe az elmondottak alapján nyilvánvalóan belefér, hogy ilyen pozitív diszkriminációt önmagára nézvést el tudjon fogadni és – mint kínálkozó joggal – éljen is vele. De mi erre a magyarázata?

– A magyar kulturális nemzet részének tekintem magam, egyúttal a szerbiai politikai nemzet tagja is vagyok. Az első az én választásom, noha nyilván jelentősen befolyásolta a döntésemet a neveltetésem. A másodikba „beleszülettem”, noha dönthettem volna úgy is, hogy elhagyom, mégsem tettem. Azt nyilván nem kell megmagyaráznom, miért érzem szükségét, hogy a szerbiai politikai élet alakulásába szavazatommal (is) beleszóljak. Ugyanakkor a magyar kulturális nemzet kisebbségi sorban élő – több szempontból is versenyhátrányban levő, tehát negatív diszkriminációk sorát tapasztaló – tagjaként örvendetesnek tartom, hogy immár a magyar politikai nemzet részese is lehetek. A magyar politikai nemzet halmaza – történelmi léptékkel mérve – egészen „tegnapig” magában foglalta a magyar kulturális nemzet halmazát, és a különböző kötelékek elég erősek maradtak ahhoz, hogy 2010-ben a magyar politikai nemzet jelentéstartományát országhatárokat átívelve kiterjesszék. Nevezhetjük ezt fellengzősen történelmi elégtételnek vagy a kisebbségi sorsért való kárpótlásnak is.

– Tehát magyarnak lenni határon túl is – kúl?

– Ha nem is kúl, de iszkulírozható.

Jubileumi tizenöt évvel ezelőtt kezdtem hivatásszerűen újságírással foglalkozni. Ez alatt az idő alatt számtalanszor hallottam idősebb kollégáktól, hogy „aki egyszer belekóstol ebbe a szakmába, az többé nem szabadulhat tőle, az mindörökké az újságírás rabja marad”. Én ezt egyetlen pillanatig sem éreztem így.

Amit érzek és tudok, hogy bármikor képes volnék váltani, és valami egészen mással foglalkozni. Igaz, az elmúlt 15 év során is csináltam én mindenfélét, de valahogy mégis minden foglalatosságom a szó tágabb értelmében vett újságíráshoz kapcsolódott vagy vele volt rokonítható: tudósítottam, riportoztam, interjúztam, elemeztem, publicisztikát, kritikát, recenziót írtam, újságot, műsort, folyóiratot, könyvet, online felületeket szerkesztettem, a legkülönfélébb szövegeket fordítottam. És mégsem gondolom, hogy az „újságírás rabja” volnék.

Bármikor elérkezhet az a pillanat, amikor azt mondom: ennyi volt! Ennek oka lehet számtalan: csömör, kaland, kényszer, egy kecsegtető ajánlat. Könnyen fog menni. És most tényleg nem ironizálok. Persze az is lehet, hogy ez a pillanat sohasem következik be, mint ahogy az sem zárható ki, hogy bekövetkezik, de valamikor mégis visszatérek az újságíráshoz. Meglátjuk.

Néhány hónappal ezelőtt kitaláltam egy új esti mesét, amely a szegény újságíróról szólt. Azóta a lányaim minden este az új mesefigura kalandjairól akarnak hallani. Annyit sikerült náluk kialkudnom, hogy csak minden másnap kelljen új mesével előállnom. A 15 éves jubileumom apropóján ezennel közreadok egy témába vágó epizódot. A címe: A szegény újságíró kivonul a civilizációból.

***

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, valahol Szerbiában, élt egyszer egy szegény újságíró.

Ez az újságíró olyan sokat dolgozott, hogy egy napon úgy érezte: kész, ezt nem lehet így tovább csinálni! Olyan csömört érzett a hivatása iránt, hogy még fölkelni se volt kedve, noha aznap is három eseményről kellett volna tudósítania, és ezen felül még egy interjú is várt rá.

Arra az elhatározásra jutott, hogy azonnali hatállyal fölmond, de nem csak fölmond: elhagyja a várost, a környéket, kivonul a civilizációból, és remeteként él tovább egy erdei barlangban.

– Kész, Béla, azonnali hatállyal fölmondok. Kiégtem. Elegem van az újságírásból, elegem van a civilizációból! Nem fogtok hallani felőlem többé – mondta az őt cinikusan méregető főnökének.

– Jól van, kolléga, te tudod. De aztán óvakodj a vaddisznóktól meg a hét törpétől! – mondta neki búcsúzásképpen a főszerkesztő.

A szegény újságíró még aznap összecsomagolta a legszükségesebb tárgyakat egy bőröndbe, és megindult gyalog hetedhét országon át, az Üveghegy irányába, mígnem egy kerek erdőhöz nem ért. Ott aztán kinézett magának egy barlangot, meggyőződött róla, hogy nem lakik-e már ott valaki vagy valami, majd miután üresnek találta, beköltözött.

Napokig kizárólag bogyókon élt, mire rájött, hogy a tücskök-bogarak sokkal finomabbak és táplálóbbak, mint a vega koszt. Amikor épp nem élelem után kutatott, naphosszat csak heverészett, olvasgatott, szemlélődött. Végre boldognak tudhatta magát.

Teltek-múltak a napok, és a szegény újságíró egyre inkább úgy érezte, hiányzik neki valami, de nem tudott rájönni, hogy mi. Olyan sok mindent látott, tapasztalt az erdőben, minden percét élvezte a természetben töltött időnek, de valahogy mégsem stimmelt valami.

Egy napon, amikor gombászni indult, fölfigyelt három házikóra: az egyik szalmából, a másik fából, a harmadik kőből épült. „Házak” – gondolta. „Vajon kik lakhatnak bennük?” A kérdésére azonban csakhamar választ kapott, amikor egyszeriben egy vérfagyasztó thriller önkéntelen szemlélőjévé vált. Ugyanis a szalmaház ajtaja előtt egy hatalmas ordas farkast pillantott meg, aki imigyen rikácsolt:

– Kismalac, kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, hó van a kenderbe’! – szólalt meg határozott, ámde elcsukló hangon az ablakból leskelődő kismalac.

– Ha nem engedsz be, szétfújom a házadat! – fenyegetőzött a farkas, és meg sem várva a választ, már teli tüdőből fújta is a gyenge szerkezetű tákolmányt, ami pár másodperc alatt semmivé foszlott. Az imént még leselkedő kismalac egy hirtelen ugrással a kőháznál termett, ahová egy szempillantás alatt bebocsátást is nyert.

A szegény újságíró dermedten nézte végig a jelenetet a közeli tölgyfa mögül, és a telefonjához kapott, amit a városban használt utoljára, de még mindig a farzsebében hordozott, maga sem tudta, miért. Ekkor azonban hirtelen megértette, mi is hiányzott neki. Hát az, hogy országgal-világgal megossza, amit lát, amit tapasztal.

Szerencsére a Telenornak volt az erdő szélén adótornya, így volt megfelelő térerő is. Azonnal „tárcsázni” kezdte egykori főnökét.

– Bélám, nincs most időm elmagyarázni, hogy mi van, muszáj leadnom egy tudósítást, szenzációs sztori, add a gépírónőt, diktálnom kell.

– Jól van, kolléga, de azt tudod, hogy létszámstop van, úgyhogy ne is álmodj róla, hogy újra fölveszünk állandó munkaviszonyba.

– Bánom is én, megvan itt mindenem, nem kell a mocskos pénzetek, csak add már a Gizikét!

Mivel kimondta a bűvös mondatot – tudniillik, hogy hajlandó ingyen is tudósítani –, a főszerkesztő immár nem látta semmi akadályát annak, hogy kapcsolja a daktilográfus szakmunkatársat. A szegény újságíró pedig részletesen beszámolt a történtekről, hogy az ordas miként fújt el két erdei házikót, miként menekültek meg mégis a malacok és végül hogyan jártak túl a farkas eszén.

Ettől a naptól kezdve a szegény újságíró rendszeresen tudósított az erdő eseményeiről egykori lapjának, amely a médiapiacon egyedüliként rendelkezett erdei tudósítóval, ráadásul az egész nem került neki semmibe, leszámítva a szegény újságíró telefonszámláját.

Rendkívüli szülői értekezleten volt szerencsém részt venni a múlt héten. Minden újvidéki óvodában összehívták a szülőket a súlyos járványhelyzet miatt (kanyaró, bárányhimlő, skarlát és különféle szezonális vírusok dühöngenek mindenfelé már hetek óta). Mit tudhat meg az ember egy ilyen szülői értekezleten? Tulajdonképpen semmi újat. Viszont kaphat egy nagyon szórakoztató, pontosabban tragikomikus képet az ország mentalitásáról: Szerbia kórképét, másfél órába sűrítve.

Đavo je odneo šalu (Ennek már a fele sem tréfa) – A legkisebb lányunk bölcsis csoportjában a 25 gyerekből már csak öt maradt talpon, de a középső ovisunknál sem sokkal jobbak az arányok, és hát országszerte is hasonló a helyzet. Ez lehet az a pillanat, amikor az Egészségügyi Minisztérium egyik helyettes államtitkárának valamelyik irodistája (privátban: aggódó anyuka) dühösen dobbant egyet, hogy „főnök, most már tényleg csinálni kellene valamit”, majd elsírja magát. A hatásos jelenetet követően a helyettes államtitkár bekopogtat a miniszterhez, és arra a közös elhatározásra jutnak, hogy kiadnak egy minisztériumi rendeletet. Ebben szigorúan arra intik az iskoláskor előtti intézmények vezetőit, hogy a járvány további terjedésének megakadályozása érdekében mostantól csakis a teljes felépülést tanúsító orvosi igazolással fogadjanak vissza korábban betegség miatt hiányzó gyerekeket. „Kötelező, nincs kivételezés, hívják össze a szülőket és közöljék ezt velük!”

Pratimo situaciju (Átlátjuk a helyzetet) – A minisztériumból jövő rendelet komoly dolog, az iskoláskor előtti intézmények vezetői üstöllést ki is plakátoltatják, hogy minden szülőnek kötelező megjelennie a rendkívüli, óvodaszintű szülői értekezleten. Meg is jelenünk cirka százan, és bepréseljük magunkat egy 30 négyzetméteres terembe, ahol az ovi főnővére szigorú tekintettel kezdi a „prevencióról” szóló előadás, miközben a vírusok és baktériumok vígan ugrándoznak az egymás intimszférájában ácsorgó emberek között. Szó esik lelkiismeretlen szülőkről, akik betegen küldik a gyereküket az oviba, ám elhangzik pár együttérző mondat is, hogy persze nem könnyű a szülőknek manapság, amikor mindketten dolgoznak és nincs kire bízni a betegeskedő gyereket, a betegszabadságot pedig alig fizetik, de stb. És hogy a minisztérium elrendelte: mostantól csakis orvosi igazolással fogadhatnak vissza az óvónők korábban betegség miatt hiányzó gyerekeket. „Kötelező, nincs kivételezés!”

Budimo ljudi (Gondoljunk embertársainkra) – Az okítás után bólogatás következik. Egyik-másik szülő még a nővérnél is keményebb hangot üt meg: vegye el a szociális ellátó a gyereket az ilyen szülőktől stb. Majd amikor a hivatalos álláspontot képviselők lecsillapodni látszanak, jönnek, előbb csak félénken, majd egyre hangosabban és határozottabban, a helyzetet árnyaló megnyilatkozások. „Igen ám, de a gyerekorvos azt szokta javasolni, hogy ne rohanjunk mindjárt a rendelőbe, ha kicsit belázasodik a gyerek; várjunk három napot, és ha a láz nem múlik, akkor jöjjünk; mivel igazoljuk a kimaradást, ha csak két napig tartott a rosszullét?” „Igen ám, de miért tegyük ki az éppen meggyógyult gyerekünket annak a veszélynek, hogy a túlzsúfolt várótermekben összeszedjen újra valamit?” „Igen ám, de ha az embernek három apró gyereke van, és minden köhécselés vagy szipogás alkalmával rohan az orvoshoz, majd gyógyulás után újfent az igazolásért, akkor évente” – egyik apuka kiszámolta – „hatvan napot kell a szülőnek a rendelőben rostokolnia.” „Igen ám, de a legtöbb háziorvos üres igazolást szokott adni a szülőknek, hogy otthon töltsék ki kedvük szerint; akkor meg mi értelme az egésznek?” „Igen ám, de ha magánorvos is adhat igazolást, akkor nem árt tudni, hogy a legtöbben már 1000 dinárért akár a gyerek megvizsgálása nélkül is kiadják ezt gond nélkül.” Ez utóbbi kijelentés miatt kisebb vita alakul ki, valaki ugyanis ismer olyan orvost, aki csak 500 dinárt kér, de ezt az 1000 dináros tarifára esküvő hitetlenkedve fogadja.

Snaćićemo se nekako (Megoldjuk valahogy) – Öt percnek sem kell eltelnie, hogy kiderüljön: ezt a szigorítást, finoman szólva, nem dolgozták ki túlságosan körültekintően. A főnővér először minden kérdésre csak mereven a hivatalos választ ismételgeti („minden esetben kötelező hozni orvosi igazolást”), de egyre inkább kiül az arcára a tanácstalanság, mert maga is rádöbben: a rendelet meghozói számos eshetőséggel nem számoltak, és dühvel vegyes irigységgel gondol az immár az osztrák Alpokban síelő minisztériumi közszolgákra, akik őt ilyen helyzetbe hozták. De ekkor hirtelen, egy kérdés formájában, megérkezik a mentőötlet: „Mi van akkor, ha a gyerek nem is beteg, csak éppen elutazunk egy hétre; ezt a hiányzást hogyan igazoljuk?” A főnővér szeme felcsillan, mert erre történetesen van hivatalos válasz: „Ebben az esetben a szülőknek kell igazolást írniuk, és azzal visszafogadják a gyereket az óvodába.” Morajlás támad, a főnővér és a szülők is cinkosan mosolyognak, néhányan félhangosan ki is mondják, amit nem szabadna, elég volna csak gondolni.

Ma pusti budale (Nem tudnak azok semmit) – És ezen a ponton tulajdonképpen véget is érhetne a szülői értekezlet, hiszen megvan a válasz arra a mindenkiben motoszkáló kérdésre, hogy vajon miként lehetne kijátszani ezt a rendeletet, de persze nem ér ezzel véget, mert sokak szükségét érzik annak, hogy a rendszert, azokat „ott fönn” hibáztatva saját lelkiismeretüket jó előre tisztára mossák, hogy majd amikor a kisebb influenza miatt otthon tartott gyereket ismét oviba küldik saját kezű igazolással, ne érezzék magukat kellemetlenül a hamis indoklás miatt („elutaztunk pár napra a rokonokhoz”).

Kako ćemo, lako ćemo (Majd lesz valahogy) – És az élet megy tovább. A járvány még eltart pár hétig, aztán, legkevésbé se a minisztériumi rendeletnek köszönhetően – melyet egy, maximum két hétig próbálnak, sikertelenül, betartatni – alábbhagy, úgyszólván magától megszűnik. Mert minden véget ér egyszer – meg persze jövőre újrakezdődik, lesz majd megint vakaródzás, szigorkodás stb., de – o tom potom. Fő, hogy a papírok stimmeljenek.

Ami itt következik, az egy végtelenül szubjektív, igazságtalanul hiányos és maximálisan hevenyészett "Top 10", vagyis az én személyes sikerlistám, az előző év számomra pozitív értelemben legmeghatározóbb, legjobb vajdasági magyar közéleti, kulturális eseményeivel, történéseivel, termékeivel, helyeivel – időrendben és nem fontossági sorrendben.

1. Bózsó István (Stephen Bozhen) kapta a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének éves díját – A Második Nyilvánosság Facebook-csoport alapítója és egyik adminisztrátora az Autonómia – vajdasági civil portálon megjelent cikkeiért érdemelte ki a független szakmai szervezet újonnan alapított díját, amelyet a kisebbségi nyelveken alkotó szerzőknek ítélnek oda mostantól kezdve minden évben. „Bózsó Istvánnak sziporkázó stílusa van, írásai teli vannak gyilkos humorral és okos meglátásokkal” – áll egyebek mellett a méltatásban.

2. Felkerült Európa kulturális térképére a szabadkai Klein House social bar & art gallery – A Gyulai Zsolt által üzemeltetett közösségi hely nemcsak a legkülönfélébb művészeti ágak felvonultatásával, de kiváló minőségű boraival és kézműves söreivel is rövid idő alatt rátalált a főként fiatal értelmiségiekből álló vendégeire. A Klein House az ősszel, egyedüli vajdasági klubként, bekerült a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló Programjába is, melynek köszönhetően könnyűzenei koncertek megvalósítására nyert támogatást.

3. 50 éves lett a Középiskolások Művészeti Vetélkedője – Nemcsak azért volt jelentős a 2017-es KMV, mert fél évszázados lett a vetélkedő, hanem azért is, mert az a gárda, amely 11 évvel ezelőtt átvette a szervezést és újjáélesztette, felpezsdítette a rendezvényt, most úgy döntött, hogy átadja fiatalabbaknak a szervezés feladatát. A gálán látott produkciókból ítélve megnyugtatóan színvonalas volt a verseny, ami minden bizonnyal és nagy mértékben annak is köszönhető, hogy ismét presztízzsé vált a KMV-n való részvétel.

4. Megjelent Terék Anna Halott nők című verskötete – A Forum és a Kalligram közös kiadásában megjelent, öt ciklusra tagolt kötet verseiből tragikus női sorsok bontakoznak ki, haldokló, tetszhalott, élőhalott nők szólalnak meg, a sírástól szaggatottá váló lélegzetvétel rapszodikusságával. Sötét, mély fájdalom ivódott Terék Anna verseinek minden sorába. Ilyen rezignált, kopogó, tiszta mondatok megfogalmazására csak halott nők képesek, a költő itt csak médium lehet. A Halott nők a kortárs magyar költészet egyik csúcsteljesítménye!

5. Megjelent a Ki vagy te, vajdasági magyar című esszékötet? – A vajdasági/délvidéki magyar identitásokról még nem született ilyen sokszínű és ennyi szerzőt felvonultató könyv, mint a Forum Könyvkiadónál megjelent, Losoncz Márk szerkesztette Ki vagy te, vajdasági magyar, amely elsősorban az önazonosság törékenységére, a kollektív és egyéni elbeszélések sokrétű voltára összpontosít. „A kötetbe felkért szerzők egymástól különböző, izgalmas perspektívákból mondják el, mit jelent szerintük vajdasági magyarnak lenni” – áll a kötetismertetőben.

6. Újjászerveződött és új tulajdonost kapott a Családi Kör – Habram Mária, a Családi Kör hetilap sokéves igazgatója és főszerkesztője május végén jelentette be, hogy vevőt keresnek a lapra, és egy fiatalabb csapatnak szeretnék átadni az egyetlen vajdasági magyar magánhetilap szerkesztését. A tulajdonosváltás két hónappal később meg is történt, és az eladó kívánalmainak megfelelően valóban egy még fiatal, de tapasztalt és szakmailag felkészült csapat vette át a lap szerkesztését.

7. Tolnai Ottóval beszélgetett Bakos Petra a kishegyesi Dombos Wine Clubban – Tolnai Ottó költő hömpölygő történeteit mindig kivételes élmény hallgatni, kivált, ha értő és a költészetére érzékeny beszélgetőpartnere, kérdezője, moderátora akad. Augusztusban a Szenteleky–Leskovac Műfordítótábor mintegy záróakkordjaként beszélgetett a Vajdasági Írók Egyesületének életműdíjával is ebben az évben kitüntetett költővel Bakos Petra, a világhírű Nagy József pedig performanszával és folyamatos alkotói jelenlétével tette még érdekesebbé az irodalmi beszélgetést.

Nagy József, Tolnai Ottó, Bakos Petra és a beszélgetés műtárgya (Tóth Hajna fotója)

8. A VaMaDiSz harcot vívott a magyar nyelvű fölvételizés érdekében – Tartományi határozat mondja ki, hogy Vajdaság területén minden kar köteles megszervezni a fölvételi vizsgát a nemzeti kisebbségek nyelvén, így magyar nyelven is. Az Újvidéki Egyetem Jogi Kara ezt a rendeletet nem hajlandó betartani. A Vajdasági Magyar Diákszövetség 2015-ben fordult bírósághoz, és számos buktató, váratlan fordulat, valamint az elhúzódó eljárás ellenére sem adta fel a harcot. 2017 az ügy szempontjából igen intenzívnek volt mondható, s bár októberben ismét a VaMaDiSz ellen ítélt a bíróság, a szervezet úgy döntött, fellebbez, és folytatja a küzdelmet.

9. Bemutatták a Felhő a nadrágban című előadást a Kosztolányi Dezső Színházban – Egy gyilkos humorú, bátor, ugyanakkor önironikus produkciót állított színpadra Kokan Mladenović rendező. A premier közönsége állva tapsolt a katartikus élményt nyújtó előadás végén. Ritkán látni a szerbiai színházakban olyan darabot, amely sem nem szájbarágósan aktualizál, sem pedig nem végtelenül elvontan közelíti meg a társadalmi problémákat. A Felhő a nadrágban sikeresen megtalálta a középutat, és eltalálta a közönség neuralgikus pontját – pozitív értelemben persze.

10. Konferenciát tartottak a vajdasági magyarok politikai eszmetörténetéről és önszerveződéséről – Nem léteznek átfogó tudományos kutatások, amelyek a vajdasági magyarok 1989-ben megkezdődött politikai önszerveződésének időszakát dolgoznák fel. A Regionális Tudományos Központ által levezényelt tanácskozás résztvevői – többségükben olyan fiatal tudományos kutatók, akiknek a 90-es évek politikai mozgásairól nincsenek kiforrott, a konklúziókat esetleg torzító, személyes tapasztalataik – ennek az izgalmas periódusnak néhány jelentős szegmensét tárták fel.

Tíz évvel ezelőtti cikkeimet rendezgetem, azokat, amelyek egykoron a Symposion-line-on (ne kattintson, kár a gőzért) az első vajdasági magyar internetes véleményportálon jelentek meg. A Sirbik Attilával társszerkesztett „közéleti kultúrmonitor” alapvetését még ma is vállalom. „Tőlünk oly távoli, mégis, hozzánk oly közeli allegóriával élve: szántani és vetni akarunk. A vajdasági magyar közéletben – ha van egyáltalán ilyen – csak vetni szokás, meg csodálkozni utána, hogy miért nem nő ki semmi a magból. Ennek oka, hogy fölszántatlan földbe hullajtják a magot. Nagyon nagy hiány van szigorú, elemző és szókimondó kritikákból, melyekben – a szerzők vérmérsékletétől és a témától függően – némi indokolt fikázás – miként a trágya, még ha büdös is – csak jótékonyan hathat. Annál több azonban a dicshimnusz, az egekig magasztalás, mintha csak minden a legnagyobb rendben volna, és köröttünk mindenki mindenben zseniális és emberfeletti teljesítményről tenne tanúbizonyságot. A másik gyakori jelenség pedig az elhallgatás: ami silány, arról – mint a halottról – inkább hallgassunk. Hát ne hallgassunk!”

A közállapotokat ostorozó jegyzetekből úgy tűnik, itt szinte semmi nem változott az eltelt egy évtized alatt. De az is lehet, hogy változott, romlott, csak én voltam akkor még túl szigorú. (Az optimista hozzáállás ennek épp az ellenkezője volna: ma vagyok túl szigorú, vagyis a helyzet tulajdonképpen javult.) Ilyen mondatokat írtam le egykoron:

„Nálunk a zabálás–sportolás–hagyományőrzés háromszögén kívül rekedt tevékenységi köröknek vajmi kevés esélyük van tisztességes támogatásra a »közösség« részéről, nem mintha zabálásra, sportolásra és hagyományőrzésre ne volna szükség, én csupán az aránytalanságokról beszélek.”

„Ha végignéz az ember a vajdasági magyar intézmények egyre bővülő, ám egyre hígabb állagú során (micsoda képzavar!), vérmérsékletétől függően, vagy kiakad, mint a sezlonyrugó, és idegesen a földhöz kezdi verdesni magát, esetleg a kezébe kerülő nehéz tárgyakat fogja dobálni szerteszét (betontáblákat az emeletes ház tetejéről, mondjuk), vagy összecsomagol és veszi a kalapját, esetleg önmagába zuhan, bezárkózik valahová, ahol nem érik ama híg állagú sor ingerei.”

„…a foteleket és katedrákat birtokló politikai és szellemi vezetőinknek tökéletesen megfelel a kritikai közvélemény hiánya. Bár igen gyakran nyilatkozzák azt, hogy munkájukat nyugodtan lehet bírálni, tudhatják, hogy úgysem akad senki, aki ezt meg merné kockáztatni, ha egyáltalán van olyan, akinek van kapacitása ilyesmire, hiszen a magyar közösség szellemi színvonala rohamosan zuhan.”

2006-ban és 2007-ben íródott cikkekből idéztem. Döbbenetes? Szomorú? Megnyugtató? Nem tudom eldönteni.

Bemocskolni a rohadékoknak

De mielőtt kardunkba dőlnénk, szögezzük le: nem minden rossz itt. Sőt, van, ami kifejezetten jól működik, amire méltán lehetünk büszkék, és amire egyelőre nem tenyerelt rá a politikai hatalom betiltással, forrásmegvonással, rossz hír keltésével, párhuzamos struktúrák megteremtésével – már ahogy ezt csinálni szokta. Egy ezen kevés intézményünk/rendezvényünk közül a szabadkai Desiré Central Station. Egy olyan nemzetközi kortárs színházi fesztivál ez, amelyet a megrendezésének első évétől kezdve a délkelet-európai régió legjelentősebb színművészeti szemléi között tartanak nyilván, és ennek a méltán kivívott elismerésnek kilenc éven át képes volt maradéktalanul megfelelni.

A legnagyobb sajnálatomra csak öt fesztiváli előadást láttam a 18-ból, de ezek között is volt egy, amely katartikus élményt nyújtott. Történetesen épp a házigazda Kosztolányi Dezső Színház Felhő a nadrágban című előadása, amelynek premierjét a múlt vasárnap zárult fesztivál idejére időzítették.

Nem vagyok az a bravózós, ujjongva ünneplő típus, inkább keresem a kákán a csomót (nem mindig vagyok tekintettel a káka tövén költő rucára, elismerem), de ezúttal egyszerűen nem volt ülve maradásom, amikor vége lett az előadásnak. És nem csak én tapsoltam állva, hanem szinte a teljes publikum.

A dölyfös hatalommal, a túlerővel szemben egyetlen igazán hatásos fegyver létezik: a humor. (Aki megelégszik ezzel az egy közhellyel, az onnan folytassa az olvasást, hogy „Ilyen gyilkos humorú…”.) Ha azt látod, hogy mindenki csak gyáván tűr, hogy nincs, aki lázadna az igazságtalanságok ellen, vagy csak maroknyian vagytok ilyenek, két választásod van: te is beállsz a néma leventék sorába, vagy harcolsz. Ha ez utóbbit választod, csinálhatod hót komolyan, mint a vallási fanatikusok, vagy kinevetve az ellenfelet. Kokan Mladenović rendező most is a humor mellett döntött. Ilyen gyilkos humorú, bátor, ugyanakkor önironikus produkciót ritkán látni a szerbiai színházakban. Ha társadalmi problémákról akar szólni egy előadás, az általában a végletekbe menekül: vagy túlságosan absztrahál, így aztán mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, vagy, épp ellenkezőleg, szájbarágósan aktualizál, kérkedik a vélt bátorságával. A Felhő a nadrágbannak sikerült megtalálni a középutat, és eltalálni a közönség neuralgikus pontját – pozitív értelemben persze. Mert mi, a gyávák, a meghúzódók, a lázadozók, a harcosok, mind ott ültünk a közönségben, és mindnyájunknak jól esett, hogy végre valaki helyettünk, velünk vállvetve, csendes vagy hangos biztatásunk közepette jól bemocskolt egyet a rohadékoknak.

Nézzék meg, amíg megtehetik!

1917 - 2017 Russian revolution - KDSZ from Zsófi Szerda on Vimeo.