Pannonanizáló Balkánaán

Az egyik Facebook-ismerősöm – nem mellesleg: politikai újságíró – megosztott magáról egy fotót, amelyen egy ismert politikussal kvaterkázik. Valami fogadáson készülhetett a kép (a politikusok szeretnek újságírókat megvendégelni), ahol mindig vannak fotós kollégák is, az ilyen jelenetek rögzítése tehát elkerülhetetlen, amennyiben az újságíró részt vesz a fogadáson és nem átall szóba állni a politikussal, és hát miért is átallna, nem bűn az, a politikus is ember, lehet vele magánemberként is váltani pár szót, nem csak munkafeladatból kifolyólag, interjúkészítés közepette például.

Egy másik Facebook-ismerősöm – szintén zenész, sőt, frontember – szintén megosztott magáról egy fotót, amelyen egy szintén ismert politikussal szelfizik. Ez utóbbiból egész selfiegate kerekedett a magát közszolgálatinak hazudó magyarországi média és kapcsolt adóállomásai jóvoltából.

Mi itt a gond? Van-e itt bármiféle probléma? Esetleg van-e bármiféle különbség a két eset között?

Kezdjük a harmadik kérdés megválaszolásával. Nem mindegy, hogy az embert lekapják egy fogadáson valakivel, vagy éppenséggel önszántából, önnön kezdeményezésére áll le fényképezkedni valakivel. Ez utóbbi esetben ugyanis ő maga akarja, hogy megörökítsék, fontosnak tartja valamiért, hogy elkészüljön a fotó (talán szimpatizál az illetővel, talán csak a poén kedvéért „veteckedik” – témánk szempontjából mindegy is), míg az előbbi esetben ilyen szándék nem feltétlenül áll fenn. Hogy a két eset között mégse legyen különbség, az a facebookos posztolásnak köszönhető: mindkét fotót maguk a képen szereplő újságírók tették közzé nyilvános megosztásként saját személyes profiljukon, és a kollégák kommentjeiből kiviláglik az is, hogy büszkék rá, hogy együtt mutatkozhattak az illető politikussal.

Ha már bátorkodtunk kinyilatkoztatni, hogy a politikus is ember, talán nem meglepő, ha az újságíróról is ezt gondoljuk. Vagyis

az újságírónak is lehetnek egyes politikusok szimpatikusak, mások antipatikusak, bizonyára vannak közöttük, akiket nagyra tart, másokat megvet, és ez így természetes. Azonban az újságírói etikának – fájdalom – arra kellene sarkallnia a kollégákat, hogy ezeket a szimpátiákat és antipátiákat elrejtsék, de legalább fennen ne hirdessék, mert ez megrendíti az objektivitásukba, kritikai attitűdjükbe vetett bizalmat.

Különösen érvényes ez azokra a politikai újságírókra, akik objektív újságírói műfajokban és nem véleményműfajban utaznak.

Boldogult főszerkesztő koromban magam is kerültem politikusokkal azonos káderbe, és nem csak olyan eseményeken, amelyeken úgymond hivatalból voltam jelen. Vezető pozícióban ez gyakran elkerülhetetlen. Ám a kontextusnak, a holnak és a miértnek óriási jelentősége van. Az újságírót, egészen pontosan a politikával foglalkozó újságírót vagy egy médium vezetőjét gyakran hozzák hírbe egyik-másik politikai opcióval, hát még ha erre maga is rásegít egy-egy szívküldivel, az semmiképp sem tesz jót a reputációjának.

Tudom, kissé megmosolyogtató újságírói etikáról beszélni akkor, amikor e szakmát propagandisták, nagyotmondó-üresfejű véleményvezérek, féknyúzgyárosok teszik nap mint nap egyre hiteltelenebbé; nem is beszélnék erről, ha nem két, általam nagyra becsült kolléga esete sarkallt volna ennek kifejtésére. Értük haragszom, ha úgy tetszik.

Egyszer egy politikus azt találta mondani nekem, hogy nem egy csónakban evezünk. Mármint az általa képviselt párt – melyet ő a vajdasági magyarság egyetlen politikai letéteményesének tekintett – és az általam képviselt médium. Fején találta a szöget! Kár, hogy szerinte ez kívánatos lett volna, szerintem meg szubsztanciálisan lehetetlen. A csónak az enyém, a jacht az övé, tartom a tisztes távolságot, de mindig a nyomában járok.

via GIPHY

Nem tudom, az idén pepecseltek-e a Vajdasági Magyar Szövetségben többfordulós konzultációkkal, mielőtt összerakták a nemzeti tanácsi választáson induló, 35 fős Magyar Összefogás-listát – ha igen, azt módfelett titkolták –, de az első közvetlen választás előtt, 2010-ben még adtak az efféle formaságokra. A most is regnáló pártelnök külön-külön találkozott a civil szervezetek, az egyházak, a művelődési szféra és a média képviselőivel, valamint egy „értelmiségieknek” titulált, alkotókból, egyetemi tanárokból, intézményvezetőkből, szerkesztőkből, főszerkesztőkből álló csoporttal, és arra kérte őket, hogy válasszák ki maguk közül azt a 18 személyt, pártonkívülit, aki a 17 VMSZ-taggal együttvéve alkotná majd a teljes vajdasági magyar közösséget reprezentálni hivatott MÖ-listát.

A Magyar Szó főszerkesztőjeként magam is hivatalos voltam az egyik ilyen konzultációra.

Pásztor István mondott pár szót a VMSZ szándékairól a listaállítás kapcsán, meghallgatta a véleményeket, reagált rájuk, utána arra kérte a konzultációra hívott csoport tagjait, hogy jelöljenek ki X személyt maguk közül, aki automatikusan fölkerül a párt által támogatott listára, ha vállalja a jelöltséget, majd – hogy jelenlétével ne befolyásolja a tanácskozást – távozott a teremből.

Talán túl epésen fogalmaztam fentebb, amikor „formaságnak” neveztem a többfordulós listaállítási procedúrát, sőt, ma már az akkori médianyilatkozatom is meglehetősen cinikusan cseng a fülemben, hiszen azt találtam mondani, hogy „jó marketingfogás” az egész konzultációsdi. Mert bár nem kétséges, hogy a teátrális gesztusok ellenére így vagy úgy azért befolyásolta a párt, hogy ki (ne) kerüljön fel végül a pártonkívüliek közül a listára (pl. eleve nem hívták meg a totális persona non gratákat, esetleg azt sem bízták teljesen a véletlenre, hogy kinek a jelöltetését kell egy-egy konzultáció során erőteljesen szorgalmazni és ez a jelenlevők közül kinek a feladata lesz), de akárhogy is:

a VMSZ ennek az önként alkalmazott demokratikus mechanizmusnak a felvállalásával akkor igen nagy kockázatot vállalt magára.

Hiszen a különféle társadalmi szférák autonóm módon kiválasztott képviselőinek a bevonása ugyan jókora legitimációt adott a VMSZ listájának, ez egyúttal azt is jelentette, hogy a lista minden második befutója nem nettó pártkatona lett, vagyis nem lehetett pártfegyelem alá rendelni. Nem szívesen példálózom saját esetemmel, de azon az MNT-ülésen, amelyen a leváltásomról döntöttek, nagyon jól megmutatkozott, hogy a Magyar Összefogás-lista képviselői nem egy felülről vezényelhető társaság.

Pásztor a második nemzeti tanácsi választás előtt is emlegetett széleskörű konzultációkat az MÖ-lista összeállítása kapcsán, a négy évvel korábbi receptet (18 pártonkívüli + 17 pártdelegált) is megtartották, ám a „függetlenek” kiválogatását, a kapott javaslatok alapján, már maga a párt végezte el – ahogy Pásztor fogalmazott – „a különböző kritériumoknak, a területi, szakmai szférabeli folyamatosság elvét biztosító mércék és a nő-férfi arány” figyelembe vételével. Bár a négy évvel korábbi demokratikus mechanizmust 2014-ben erőteljesen megnyirbálták, még hellyel-közzel el is lehetett hinni egyik-másik pártonkívüli jelöltről, hogy nem egzisztenciális fenyegetettség okán és/vagy előnyjogok elnyerése vagy megtartása végett vállalta a listán való szereplést, illetve, hogy a párt nem a feltétlen hűséget és/vagy zsarolhatóságot alkalmazta a válogatás mércéjeként.

Aztán elérkezett 2018, а harmadik közvetlen nemzeti tanácsi választás éve, amikor már nem is merült föl kérdésként, hogy vajon ki és miként választotta ki a Magyar Összefogás listájára felkerült pártonkívülieket. Az se szúrt szemet senkinek, hogy a „reprezentatív közösségi listán” immár többségben vannak a VMSZ-tagok (19-en), a nem autonóm módon kijelölt, nem is szakmai konzultációk során felmerült javaslatok alapján kiválasztott, hanem közvetlenül a párt (elnöke?) által, vagyis felülről delegált pártonkívüliek csak 16-an vannak. (Persze, mondom, lehet, hogy titokban tartottak széleskörű szakmai konzultációk, csak a VMSZ nem kötötte ezt a nyilvánosság orrára.)

De hát nincs ezzel semmi gond: a VMSZ-nek kisebbségi pártként joga van indulni a nemzeti tanácsi választáson, joga van hangzatos vagy akár megtévesztő nevet viselő listát is indítani, joga van azt feltenni a listára, akit csak akar és olyan módon válogatni a potenciális személyek közül, ahogyan csak akar. Csupán azt nem értem, mivégre ez a színjáték.

Mivégre „Magyar Összefogásnak”, „reprezentatív közösségi listának” hazudni a VMSZ pártlistáját?

Miért kell szégyellni a VMSZ nevet, miért tagadni, hogy a listán szereplő párttagok és párton kívüliek egyaránt ennek a pártnak a politikáját képviselik, így vagy úgy, de ettől a párttól függenek és/vagy ennek a pártnak köszönhető előnyjogokat élveznek? Párttagok vagy párton kívüliek, egyre megy – mindnyájan tisztában vannak vele, hogy nem az MNT-ben képviselendő szuverén gondolkodásukra, kritikus attitűdjükre tart igényt a párt.

Magyar Összefogás – ez már marketingfogásnak is siralmasan kevés.

(a kép forrása: www.magyarosszefogas.rs)

Miért nem írsz? – kérdezte tőlem egyik barátom a minap a Dombos Festen sörözés közben. Válaszoltam persze, ott és akkor, valamit, s ezzel nem is tettünk pontot a téma végére, de a mellemnek szegezett – vagy mondhatnám úgy is: mellbevágó – kérdés arra ösztökélt, hogy írásban is összefoglaljam a választ, mert a válasz persze sokkal komplexebb, mint egy hirtelenjében eldadogott szóbeli magyarázat, és nyilván annál is komplexebb, mint ahogyan azt itt, három flekken össze lehet foglalni.

Kezdjük azzal, hogy ez nem is igaz: hiszen írok! Épp most, például, ráadásul rendszeresen, havonta közlök egy publicisztikát, igyekezvén közéleti témákat találni, amelyeket viszonylag fogyasztható és könnyed stílusban próbálok tálalni.

De persze ezt a barátom is nagyon jól tudja, tudom, hogy tudja, és tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja. A kérdésnek mégis így van csak értelme, mert így van éle. „Ajd’, brate, ne seri!” – mondta volna, ha megpróbálok az előző bekezdésben fogalmazva válaszolni. Hiszen a kérdés, mindketten tudtuk, arra vonatkozott, hogy miért nem írok:

- oknyomozó cikket a vajdasági magyar politikai, gazdasági, intézményi struktúrák működéséről;

- mélyelemzést a kisebbségi jogok érvényesítését befolyásoló szabályozó mechanizmusokról;

- átfogó, tényekkel és racionális érvekkel alátámasztott kritikát vajdasági magyar közéleti témákban.

Nos, a legfontosabb és legsúlyosabb oka az, hogy erre mostanság egyszerűen nincs időm. De ez teljes egészében magánügy, lépjünk is túl rajta, kinek mi köze hozzá, ócska kifogás stb. És valóban nem ez az egyedüli ok.

Fölmerült az is bennem, hogy – mégis hova? Maradt-e még olyan médiafelület Vajdaságban, amely szívesen lehozna/le merne hozni a felsorolt három műfajba/tematikába sorolható írást? A válasz: igen. Van még ilyen, de nem túlzok, ha azt mondom: egy kézen meg lehet őket számolni. Persze fizetni a cikkért nem fognak, vagy ha igen, valami mizerábilis összeget, ami egyáltalán nem őket minősíti, de a befektetett munka szempontjából vizsgálva a dolgot azért erősen megingatja még a legnagyobb időmilliomosokat is eltökéltségükben.

Persze miért gondolkodnék föltétlenül vajdasági médiafelületben? Hiszen például Magyarországon, netalán Romániában vagy Szlovákiában talán akadna még olyan Soros-bérenc, pénzzel kitömött, civil-migránssimogató-idegenszívű stb. médium, amely a magamfajta (hadd ne ismételjem meg az iménti jelzőket) újságíró cikkét szíves-örömest lehozná, és még szolidan fizetne is érte. Nos, a szomorú valóság az, hogy a vajdasági magyarság ügyei, egyáltalán, ez az egyre zsugorodó, befolyását mindinkább veszítő közösség nem annyira attraktív, hogy önkörén kívül bárkit is érdekelnének a vele összefüggésbe hozható, „marginális” problémák. Legfeljebb akkor vagyunk érdekesek, ha valamilyen globális kontextusba ágyazódunk, ha az ügyeinknek van „határon átnyúló” vonatkozása. Mindez még inkább elmondható a hazai, szerb nyelvű médiatérről: csak akkor vagyunk „fogyasztható” téma, ha országos vagy esetleg interkulturális kontextusban vagyunk „tálalva”. De nem kárhoztatom ezért ezeket a mérsékelten érdeklődő magyarországi és szerbiai médiafogyasztókat, akik még így is bámulatos nyitottságot mutatnak irántunk országuk médiafogyasztói átlagához viszonyítva. Ez egyszerűen így természetes. Miért is érdekelné őket egy kétszázezer fős nemzeti közösség kisebbségi önkormányzatának működési anomáliáit analizáló cikk például?

De van egy sokkal nyomasztóbb kérdésem: vajon érdekelne-e egy ilyen cikk bárkit is? „Én biztos elolvasnám, faszi” – mondta volna erre a barátom, de mivel nagyon jól tudta (és tudta, hogy tudom stb.), hogy a kérdésnek csak így van értelme, mert így van éle, azonban sokkal mélyebb jelentést rejt, ezért inkább csöndben maradt.

Hiszen a kérdés, mindketten tudtuk, arra vonatkozott, hogy vajon:

- lenne-e egy ilyen cikknek kritikai visszhangja;

- kialakulna-e a cikk nyomán konstruktív párbeszéd, disputa;

- volna-e a cikkben szereplő állításoknak politikai vagy jogi következménye (és itt nem a szerző/médium bíróság elé citálására gondolok).

Az egzakt módon semmivel sem alátámasztható, ám tapasztalatilag megalapozott sejtésem az, hogy – nem.

Manapság csak a vitriolos kritikának van piaca, az odamondogatós publicisztika az, ami képes még valamilyen reakciót kiváltani akár a vajdasági magyar közéletben is. Én nem tartom ördögtől valónak ezt a műfajt sem. Minden tábornak szüksége van a pozitív visszacsatolásra, olykor jól tud esni az embernek egy, a saját elképzeléseit megerősítő, élesebb, nem kiegyensúlyozott, nem köntörfalazó véleményt olvasni. A baj, szerintem, az, hogy szinte már csak ez maradt. Még egyes oknyomozó műhelyekbe is beszüremkedett ez a „kétbites” attitűd, pedig oda aztán tényleg nem volna szabad beengedni a tendenciózusságot.

Összefoglalva tehát: nem írok, mert nincs időm, de ha lenne, akkor sem volna kifizetődő és/vagy nem tartana érdeklődésre számot.

Marad a remény, hogy a fenti paraméterek közül valami időközben megváltozik, vagy én változtatok a hozzáállásomon, mindenféle paraméter dacára.

Játékunk nem volt öncélú. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy akár a legfelkészültebb, legtájékozottabb médiafogyasztót is meg lehet vezetni, el lehet bizonytalanítani, manipulálni lehet, és ezt, sajnos, egyre gyakrabban olyan médiumok is megteszik, amelyeket közpénzekből finanszíroznak, és amelyeknek kutyakötelessége volna a teljeskörű, pontos, tárgyilagos és kritikus tájékoztatás.

Az ún. fake news, vagyis a hamis hírek kiszűrése, leleplezése, a tényfeltáró újságírás – legalábbis ebben a régióban, ahol élünk – teljes egészében a civil médiára hárult. A kommerciális médiumokat többnyire csak a profit növelése és az erre alkalmas tartalmak közlése érdekli (tisztelet a kivételnek), és ez igen ritka esetben párosul oknyomozói műfajjal, míg a közszolgálati, azaz a polgárok adójából és/vagy előfizetési díjából fenntartott média az aktuális hatalmi struktúrák kiszolgálójává vált (itt is vannak morzsányi kivételek persze). A pályázásra kényszerülő, projektpénzekből, esetleg a polgárok önkéntes felajánlásaiból élő civil médiumok azok, amelyeknek még fontos az igazság; de ne legyünk álszentek, és mondjuk ki: a tények feltárása és az igazság kiderítése nem pusztán hivatástudatból fontos számukra, hanem egyszerűen ebből élnek, az újságíróik ezért kapják a fizetésüket.

Mármost akármennyire is igyekeznek ezek a médiumok az igazságot eljuttatni különféle csatornákon a polgárokhoz, lehetőségeik a politikai és gazdasági elitek által leuralt médiatérben igencsak korlátozottak. Szinte csak az internetre számíthatnak.

Éppen ezért sokkal hatékonyabban tudnának információkat a célközönséghez eljuttatni, ha bizonyos területeken koordináltan lépnének fel (pl. a törvényi szabályozási javaslat megfogalmazása, adománygyűjtő akciók, adatok és információk cseréje, esetleg egy közös kiadvány létrehozása).

Nemrégiben volt is egy erre irányuló kezdeményezés a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének szervezésében. A találkozón, amelyen megtörténtek az első lépések a jövőbeni együttműködés útján, a magyar médiumok közül egyedül a Családi Kört és a Szabad Magyar Szót kiadó Sajtószabadság Alapítvány képviseltette magát.

Amikor először elővettem, rá se hederített, nem zavartatta magát, hiába köszörültem a torkom, előrántotta ő is, és már nem akadályozhattam meg, hogy használja.

Másodszor egyszerűen elfelejtettem előhúzni, és már csak akkor kapcsoltam, amikor megtörtént a dolog.

A harmadik alkalomkor észrevette, hogy elővettem, megrökönyödéssel nézett rám, én pedig pirulva magyarázkodtam, hogy hát nekem is van, nincs szükségem az övére.

Negyedszerre már tudta, kivel áll szemben, megjegyzett – „ez az az alak, aki mindig előhúzza a magáét”, gondolhatta –, és mosolygott azon, hogy egy ilyen bogaras emberrel van dolga.

Pedig ez nem bogarasság, csak környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolásból eredő viselkedésforma. Mi a fenét csináljak azzal a rengeteg zacskóval, amit minden egyes bevásárlás után a pénztárnál rám akar tukmálni?

***

Tizenhárom évvel ezelőtt írtam ezt a rövid karcolatot, de a helyzet semmit nem változott, csak a pénztáros. Minden egyes bevásárláskor keményen meg kell küzdenem azért, hogy a magammal hozott szatyrokba pakolhassam a holmit.

A küzdelmem jutalma pedig minden alkalommal:

– a megbotránkozás („Dehát csak nem teszi ugyanabba a szatyorba a villanykörtét meg a szalámit?!”)

– a hülyének nézés („Nem fogja elbírni az a szatyor, beleteszem inkább dupla nejlonzacsiba.”) és

– a megsértődés („Valójában engem utál, nem is a zacskóimat!”).

Megy tehát az iszapbirkózás a mindenkori pénztárossal, ám a minap úgy tűnt, erős szövetségest kapok: magát az államot. A Politika napilap röppentette föl a hírt, hogy Szerbiában betiltják a vékony műanyagszatyrokat. A reszortminiszter pár nappal később kissé lehűtötte a vad környezettudatos kedélyeket, mondván, egyelőre ott tart a dolog, hogy igyekeznek rávenni a nagyobb áruházláncokat a zacskók megfizettetésére. Állítólag ugyanis már a jelképesnek mondható 2 dináros zacskóár is nevelő hatással bír: az egyik üzletláncban, ahol a megfizettetést alkalmazzák, felére csökkent a zacskót igénylők száma, és mind több polgár hozza magával a cekkert (vagy távozik káromkodva).

Csakhogy a felére csökkenés még nagyon messze van az Európai Unió irányelvének megvalósulásától, eszerint ugyanis 2020-ig minden EU-tagállamnak állampolgáronként évi 90 darab alá kell csökkentenie az eladótéri műanyag zacskók felhasználását, majd 2025-re évi 40-nél több nem juthat egy polgárra. Szerbiában egyes kimutatások szerint az éves műanyagzacskó-fogyasztás horrorisztikus 2.555 zacskó/fő/év. (Bár arról nem szól a fáma, hogy ezt az adatot honnan nyerte ki a Politika, de ismerve polgáraink mentalitását („’ajde, elveszek még párat, köllhet valamire”), nem lepne meg, ha igaz lenne ez a fejenkénti 7 db/napról szóló információ.)

Hozzánk képest a görögök kimondottan jól állnak (400 zacskó/fő/év), mégis komoly stratégiát állítottak fel a zacskók visszaszorítására. A vékony (tehát 15–50 mikron vastagságú) füles tasakok árusítását 4 eurocentre kötelezték, de ha ez nem hozza meg a várt csökkenést, drágítanak 0,07 euróra. És ha még ez se lesz elegendő az uniós irányelvek megvalósulásához, 2020-ban jön a teljes tiltás.

Erősen megoszlanak a vélemények, hogy vajon a fokozatos leszoktatás vagy a sokkterápia-e a hatékonyabb módszer a népnevelésben. Én inkább az előbbit pártolom. Meggyőződésem, hogy az emberek a bukszájukban hordják az agyukat: a pénztárcájuk eszükbe fogja juttatni, hogy magukkal kellene vinni a boltba azt a szövettáskát.

Mert mi történne a sokkterápia alkalmazása, azaz a betiltás esetén! A legborúlátóbb forgatókönyv szerint megjelenne a zacskómaffia, a pult alól kezdenék osztogatni a poliakármi-kőolajszármazékból készült zacskókat, amiket illegális, külföldi zacskógyárakból csempésznének be a határon. A boltok, mivel nem ingyen jutnának hozzá a tiltott áruhoz, viszont ingyen volnának kénytelenek azt továbbadni, az árrést beépítenék az áraikba, így aztán többet fizetnénk még az alapvető élelmiszerekért is, mint a legális zacskós időkben.

De ha, tételezzük fel, nem is ez az alkoholtilalmi időket idéző forgatókönyv következne is be, igen gyorsan meg kellene oldani a volt-nincs zacskók helyettesítését. Mivel?

– Papírtasakokkal? Előállításuk sokkal több energiát vesz igénybe, mint a nejlonszatyroké, nem beszélve az irdatlan mennyiségű fáról, amit ki kellene vágni a tömeggyártásukhoz.

– Ún. lebomló műanyagból készült zacskókkal? De hiszen már most a legtöbb nagy áruházláncban ilyen zacskót vihetünk haza. Az a gond velük, hogy az elnevezésük megtévesztő: nem lebomlanak, hanem egészen apró darabokra hullanak szét, vagyis megmaradnak műanyagként a természet körforgásában, ezáltal még alattomosabban gyilkolva az élővilágot, mint a teknősök fejére tekeredő, évszázadok alatt lebomló társaik.

– Valóban lebomló, pl. cukornádból készült zacskókkal? Jól hangzik, csak épp az előállításuk drága olyannyira, hogy semmiképp sem jön össze az ár-minőség arány, a teherbírásuk ugyanis kétségbeejtően csekély.

A teljes tiltás tehát betarthatatlan és/vagy drága. A fokozatos leszoktatás azonban párosítható egy másik környezettudatosságra nevelő módszerrel: a nem lebomló zacskókat ugyanis újra lehetne hasznosítani – ha akadna valaki, aki begyűjtené az elhasznált zacskókat és alkalmazná az újragyártási technológiát. És mivel a műanyag teljes kiiktatása az életünkből jelen pillanatban utópisztikusnak tűnő törekvés, előremutató opcióként csakis a felhasznált zacskómennyiség redukciója és a redukált mennyiség reciklálása kínálkozik.

Az az érzésem, hogy még több ezer tonna műanyag szatyor folyik le a Dunán, mire általánosan elterjedt gyakorlat lesz Szerbiában a zacskóktól való önmegtartóztatás, de talán azt még megérem, hogy a pénztáros helyeslően rámmosolyog, amikor előrántom a magamét.