Meghívást kaptam a szabadkai székhelyű Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, azaz a VM4K ún. Köz.Klubjába előadást tartani. Abba az intézménybe, amelyet a Második Nyilvánosság Facebook-oldalán nemrég úgy említettünk, mint ami „tipikus megtestesülése annak a kultúrpolitikának, amelyet a VMSZ és patrónusa, a Fidesz képvisel”. „Miközben a hagyományos vagy civil kezdeményezésű kulturális tereink elfojtása és ellehetetlenítése folyamatos, a VM4K-t óriási pénzekből gründolták össze. Tehát enyhén szólva nem egy semleges helyszín” – imigyen fogalmaztunk.
Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója Halott fehér emberek?! címmel értekezik (Fotó forrása: VM4K.org.rs)
A telefonon jelentkező szervező rendkívül kedves volt. Azt mondta, szeretnék, ha a kisebbségi és a többségi újságírás viszonyáról, azok közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó vagy összeérő területeiről beszélnék. Arra kért, hogy ne adjak azonnali választ, gondoljam át a dolgot és utána keressem.
Nem akartam udvariatlan lenni: nem mondtam azonnal sem igent, sem nemet, s ha már ez volt a kérése, átgondoltam a dolgot, és itt leírom, mire jutottam.
Nem vagyok válogatós: bárkivel hajlandó vagyok egy asztalhoz ülni, olyannal is, akivel homlokegyenest mást gondolunk a világról, akit nem tartok különösebben nagyra, vagy aki a legkevésbé sem szimpatikus a számomra. Kivételt ez alól a nyíltan uszítók és a fasiszta eszméket vallók képeznek – velük semmiféle párbeszédre nem vagyok hajlandó. Ugyanez az elv érvényes azokra a helyekre, intézményekre is, amelyektől egy esetleges meghívás érkezne. A VM4K definitíve nem éri el a toleranciaküszöbömet e tekintetben. Hiszen sem az intézmény alakítói, sem deklarált céljai, sem az eddigi meghívottak között nem fedeztem fel eddig nyíltan uszítókat és fasisztákat, legfeljebb paranoiás, komplexusos, rögeszmés, gerinctelen és törtető alakokat, de hát kinek ne lennének jellemhibái? A VM4K tehát kiállta nálam az első próbát.
Csakhogy a VM4K nem egy mindentől elvonatkoztatható „semleges helyszín”, melyet pusztán a céljai és vendégköre alapján ítélhetnénk meg. A VM4K szerves része, sőt, metaforája annak a hatalmi térnek, amelyből kiirtottak minden ellenvéleményt, kritikát, amelyben nincs helye az objektív elemzésnek, még a kényesebb kérdések felvetésének sem, nem beszélve azokról a személyekről, akik tiltólistán szerepelnek és meg sem jelenhetnek a VMSZ által ellenőrzött médiában. Mivel magamat is a tiltólistán szereplők közé sorolom, a meghívásomat értelmezhetném egyfajta nyitási gesztusként is a hatalmat képviselő VM4K részéről. És mert úgy gondolom, hogy a nyitást, a párbeszédet mindig elsősorban a hatalomnak kell kezdeményeznie, e gesztusértékű meghívás miatt a VM4K kiállta nálam a második próbát is.
Mindennek fényében úgy döntöttem, elfogadom a VM4K meghívását, hogy tartsak meg ott egy előadást.
De miről is? „A kisebbségi és a többségi újságírás viszonyáról, azok közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó vagy összeérő területeiről” – vagyis valami végtelenül elvont, politikailag veszélytelen, kedélyes adomázgatásra teret adó témakörben?! Szó se lehet róla! Ha már megadatik az a lehetőség, hogy a VM4K-ban az újságírásról beszéljek, akkor csakis arról beszélhetek, hogy milyen nyomásgyakorlási eszközökkel éri el a vajdasági magyar politikai hatalom, hogy kizárólag neki tetsző tudósítások jelenjenek meg az általa ellenőrzött médiában, kizárólag olyan témákról, amelyeket ő maga fontosnak tart. Hogy miként szűntek meg a szerkesztőségek önállóan tematizálni a nyilvánosságot, és miként engedték át ezt a feladatot teljes egészében a politikumnak. Hogy milyen szellemi átnevelés folyik magyarországi patronálással, hogyan formálnak a jobb sorsra érdemes fiatal médiamunkásokból propagandistákat ahelyett, hogy témaérzékeny, kritikusan gondolkodó, önálló kutatómunkát végző, forrásokat alaposan ellenőrző, igényes stílusú újságírókat képeznének belőlük. És hogy pontosan mi mindebben a vajdasági magyar politikai hatalom felelőssége. Vagyis az előadásom konkrét bírálata volna annak a politikai közegnek, amely a VM4K-t is kitermelte magából. Csakis egy ilyen tartalmú előadásnak látom létjogosultságát ezen a helyszínen.
Lovas Ildikó József Attila-díjas író Végel László Kossuth-díjas íróval beszélget színház és irodalom közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó és összeérő területeiről (Fotó forrása: VM4K.org.rs)
Rendben, akkor ezt eldöntöttem, de milyen taktikával éljek: játsszak nyílt lapokkal, és tájékoztassam a szervezőt az előadás tartalmára vonatkozó szándékaimról, avagy tartsam ezt homályban, és majd „robbantsak” a helyszínen? Az első változat nyilvánvalóan tisztességesebb volna, habár azzal a veszéllyel fenyeget, hogy visszavonják a felkérést és az előadásból nem lesz semmi. A második forgatókönyv viszont hatékonyabb volna, hiszen elmondhatnám, amit akarok, még ha azzal botrányt is okoznék.
Dr. Fizel Natasa főiskolai docens A nemzeti nevelés helye és szerepe az oktatásban címmel tartott előadást (Fotó forrása: VM4K.org.rs)
Végül az első verzió mellett döntöttem: elmondom előre a szervezőnek, hogy mire készülök. Elvégre ismernek talán annyira, hogy tudják: nem fogom elhallgatni, amit gondolok, és bármilyen semleges témafelvetéssel is próbálnak rávenni arra, hogy az újságírásról beszéljek, nem fogom megkerülni a kényes kérdéseket. Vagyis a meghívásom részükről nyilván ennek a kockázatnak a bevállalása is egyben.
Nos, jól gondoltam, ismernek. Nincs is semmiféle gesztusról, nyitásról, kockázatvállalásról szó. A meghívásom is csak egy párhuzamos dimenzióban történt. Úgy is mondhatnám, hogy a fantáziám szüleménye. De azért érdemes volt végiggondolni ezt az egészet.
Utolsó kommentek