Az egyik Facebook-ismerősöm – nem mellesleg: politikai újságíró – megosztott magáról egy fotót, amelyen egy ismert politikussal kvaterkázik. Valami fogadáson készülhetett a kép (a politikusok szeretnek újságírókat megvendégelni), ahol mindig vannak fotós kollégák is, az ilyen jelenetek rögzítése tehát elkerülhetetlen, amennyiben az újságíró részt vesz a fogadáson és nem átall szóba állni a politikussal, és hát miért is átallna, nem bűn az, a politikus is ember, lehet vele magánemberként is váltani pár szót, nem csak munkafeladatból kifolyólag, interjúkészítés közepette például.
Egy másik Facebook-ismerősöm – szintén zenész, sőt, frontember – szintén megosztott magáról egy fotót, amelyen egy szintén ismert politikussal szelfizik. Ez utóbbiból egész selfiegate kerekedett a magát közszolgálatinak hazudó magyarországi média és kapcsolt adóállomásai jóvoltából.
Mi itt a gond? Van-e itt bármiféle probléma? Esetleg van-e bármiféle különbség a két eset között?
Kezdjük a harmadik kérdés megválaszolásával. Nem mindegy, hogy az embert lekapják egy fogadáson valakivel, vagy éppenséggel önszántából, önnön kezdeményezésére áll le fényképezkedni valakivel. Ez utóbbi esetben ugyanis ő maga akarja, hogy megörökítsék, fontosnak tartja valamiért, hogy elkészüljön a fotó (talán szimpatizál az illetővel, talán csak a poén kedvéért „veteckedik” – témánk szempontjából mindegy is), míg az előbbi esetben ilyen szándék nem feltétlenül áll fenn. Hogy a két eset között mégse legyen különbség, az a facebookos posztolásnak köszönhető: mindkét fotót maguk a képen szereplő újságírók tették közzé nyilvános megosztásként saját személyes profiljukon, és a kollégák kommentjeiből kiviláglik az is, hogy büszkék rá, hogy együtt mutatkozhattak az illető politikussal.
Ha már bátorkodtunk kinyilatkoztatni, hogy a politikus is ember, talán nem meglepő, ha az újságíróról is ezt gondoljuk. Vagyis
az újságírónak is lehetnek egyes politikusok szimpatikusak, mások antipatikusak, bizonyára vannak közöttük, akiket nagyra tart, másokat megvet, és ez így természetes. Azonban az újságírói etikának – fájdalom – arra kellene sarkallnia a kollégákat, hogy ezeket a szimpátiákat és antipátiákat elrejtsék, de legalább fennen ne hirdessék, mert ez megrendíti az objektivitásukba, kritikai attitűdjükbe vetett bizalmat.
Különösen érvényes ez azokra a politikai újságírókra, akik objektív újságírói műfajokban és nem véleményműfajban utaznak.
Boldogult főszerkesztő koromban magam is kerültem politikusokkal azonos káderbe, és nem csak olyan eseményeken, amelyeken úgymond hivatalból voltam jelen. Vezető pozícióban ez gyakran elkerülhetetlen. Ám a kontextusnak, a holnak és a miértnek óriási jelentősége van. Az újságírót, egészen pontosan a politikával foglalkozó újságírót vagy egy médium vezetőjét gyakran hozzák hírbe egyik-másik politikai opcióval, hát még ha erre maga is rásegít egy-egy szívküldivel, az semmiképp sem tesz jót a reputációjának.
Tudom, kissé megmosolyogtató újságírói etikáról beszélni akkor, amikor e szakmát propagandisták, nagyotmondó-üresfejű véleményvezérek, féknyúzgyárosok teszik nap mint nap egyre hiteltelenebbé; nem is beszélnék erről, ha nem két, általam nagyra becsült kolléga esete sarkallt volna ennek kifejtésére. Értük haragszom, ha úgy tetszik.
Egyszer egy politikus azt találta mondani nekem, hogy nem egy csónakban evezünk. Mármint az általa képviselt párt – melyet ő a vajdasági magyarság egyetlen politikai letéteményesének tekintett – és az általam képviselt médium. Fején találta a szöget! Kár, hogy szerinte ez kívánatos lett volna, szerintem meg szubsztanciálisan lehetetlen. A csónak az enyém, a jacht az övé, tartom a tisztes távolságot, de mindig a nyomában járok.
Utolsó kommentek