Pannonanizáló Balkánaán

A vajdasági magyar közéletben beállt a klinikai halál állapota, a mindezt tetéző letargia pedig komoly akadálya az újraélesztésnek

Nem állunk egymással szóba. Köszönünk, ha elkerülhetetlennek látszik ez a civilizációs gesztus (bár ez se biztos), de kerülünk minden más és további kontaktust. A lehető legrosszabbakat gondoljuk egymásról. Seggnyaló, agymosott, bérenc, korrupt, féreg és hasonló címkékkel illetjük saját köreinken vagy biztonsági zónáinkon belül a másik körbe tartozókat.

Vajon változna-e egymás megítélése, javulna-e a köz-érzetünk, ha időnként valaki leültetne bennünket egy asztalhoz, hogy beszélgessünk, akár vitatkozzunk?

Ezekkel, miről, minek? – tüzelnének csípőből mindkét (-három, -négy) lövészárokból, és érv-muníció is volna hozzá bőven minden részről.

A fent leírt állapotok rávetíthetők mind a szerbiai, mind a magyarországi társadalmi viszonyokra. Persze lövészárkok, szekértáborok mindig is voltak, és olyanok is, akik azt gondolták vagy hirdették magukról, hogy egyik oldalhoz sem tartoznak. Mindez rendben is volna így, ha a hatalmi manipulációk következtében nem mérgesedtek volna el olyannyira a viszonyaink, hogy már az egyén párbeszédkísérletre tett gesztusát is ne átállásként és árulásként – de legalábbis valami gyanús, zavaros ügyletként – élné meg a „saját tábor”. És mivel senki sem szívesen lesz „baráti tűz” áldozata, ha a csatatér mégoly „helyes” is, a párbeszédkísérletre tett egyéni gesztusok ritkulnak, majd teljesen el is halnak.

A magyarországi közélet még nem tart itt (van egy-két – persze a mainstreamen jócskán kívül eső – fórum, ahol különböző gondolkodású, világnézetű, beállítottságú közszereplők, értelmiségiek ütköztetik a véleményüket), a szerbiai már majdnem (rapszodikusan bár, de még el lehet csípni olyan, akár televíziós műsorokat is, amelyekben véleményeket szembesítenek fontos társadalmi-közéleti-politikai kérdésekkel összefüggésben), viszont a vajdasági magyar közéletben beállt a klinikai halál állapota. A mindezt tetéző letargia pedig komoly akadálya az újraélesztésnek.

Mielőtt azonban azt a hamis látszatot kelteném, hogy a letargia a legnagyobb kerékkötő, és hogy mindnyájan egyaránt hibáztathatók volnánk a helyzetünk ilyetén alakulásáért, le kell szögezni: a közéleti vitaműsorok, illetve vitafórumok megszervezése elsősorban az (akár szerbiai, akár magyarországi) közpénzből fenntartott, közszolgálati funkciót betöltő médiumoknak és intézményeknek lenne a feladata – kisebbségi önkormányzatunk hathatós támogatásával. Hogy ezek a médiumok miért nem készítenek ilyen műsorokat, csak találgathatunk: (ön)cenzúra, kockázat- és kudarckerülés, kényelem, netalán kisebbségi önkormányzatunk (és az őt uraló párt) hathatós akadályozása? Mindenesetre a politikai miliő – a már említett hatalmi manipulációk okán – nem igazán kedvez a különböző vélemények megjelenítésére tett kísérleteknek.

Márpedig ha ezekre a hivatalos fórumokra nem alapozhatunk, s mégis óhajtjuk és áhítjuk a párbeszédet, kénytelenek vagyunk független fórumokban gondolkodni. Csakhogy itt – a már említett „baráti tűz” kockáztatása mellett – további akadályokba ütközünk. Az egyik a mainstreamen kívüliség problematikája. Jelenleg nagyon nehezen képzelhető csak el olyan független fórum és olyan moderátor/szervező, amely és aki legalább hellyel-közzel elfogadható volna a potenciális vitapartnerek mindegyikének. A másik a pénz: ha független vagy, dögölj meg, de legalábbis nehogymár útiköltség-térítést, neadjisten honoráriumot fizess a vitában részt vevő személyeknek! Vagyis: közpénzből jövő támogatásra ne nagyon számítson, aki közéleti vita megszervezésére adja a fejét!

Összefoglalva: a közmédia és a közpénzből fenntartott intézmények kivonultak a közéletivitafórum-gyártásból, a potenciális független fórumok a potenciális résztvevők némelyike szerint húznak valamelyik oldalra és ráadásul nem fizetnek. És ez az állapot már így is a visszafordíthatatlan biológiai halál óhatatlan bekövetkeztét jelzi előre, pedig ott vannak még az általános letargia, a vélemény nyilvános föl nem vállalásának fenoménje, az ilyen-olyan félelmek és ódzkodások is.

Mégis, mégis… Nem lehetünk ennyire kishitűek! Nem mondhatjuk azt, hogy „ők tuti nem ülnének le egy asztalhoz”, amíg meg nem hívtuk őket. Nem lehet kifogás az, hogy „nincs értelme idiótákkal tárgyalni”, mert csak kirekesztőkkel, gyűlölködőkkel, felsőbbrendűséget hirdetőkkel nincs értelme. És nem szabadna az általános érdektelenségre se hivatkoznunk, mert lepődtünk már meg nem egyszer, hogy mennyire ki van éhezve az érvek ütköztetésére a külön medrekben csordogáló véleményfolyamokhoz szoktatott közönség.

Az anyaországi irodalomfinanszírozás kérdését feszegető Változó irodalmi terek a Vajdaságban című kishegyesi kerekasztal-beszélgetés volt hónapok, vagy talán évek óta az első olyan párbeszédkísérlet, amelyre különböző érdekeket és értékeket képviselő szereplőket hívtak meg, hogy beszélgessenek, vitázzanak egymással. És, igaz, ez is felemás sikerrel zárult, hiszen éppen a financiálisan „helyzetbe hozott” személy, az információk tudója nem tett eleget a meghívásnak. A klinikai halálban leledző vajdasági magyar közélet újraélesztése, mondhatnánk, sikertelen volt, de a szervezők legalább megpróbálták.

És ez volna a lényeg: meg kell próbálni. Az újraélesztés technikája elsajátítható. A siker nem garantált.

És ha már ennyi közhelyet és „és”-sel kezdődő mondatot sikerült összehozni a végére, megfejelem az egészet egy naiv válasszal az írásom elején feltett kérdésre: igen, azt hiszem, pozitív irányba változna egymás megítélése, de abban biztos vagyok, hogy javulna a köz-érzetünk, ha időnként leülnénk beszélgetni.

Van udvarunk, van három kisgyerekünk, tehát van az udvarban hinta is. Három. Persze akinek van gyereke, az egyáltalán nem fog csodálkozni azon, hogy a mi kislányaink a saját privát hintáik helyett inkább a közeli játszótérre szeretnek járni hintázni, mert az valamiért sokkal érdekesebb.

A történetünk májusban kezdődött. Egy szép, aranyat érő esőmentes májusi napon elsétáltunk a gyerekekkel a kedvenc játszóterükre, ám hintázni csak ketten tudtak, mivel a harmadik játszótéri hinta ülőlapja hiányzott.

Teljes joggal szólhatna ez a jegyzet arról is, hogy milyen ember az, aki képes lefeszegetni és ellopni egy deszkadarabot egy hintáról, de most mégsem erről lesz szó, hanem Újvidék város önkormányzatáról.

Nosza, gondoltam, élek honpolgári jogommal, és lakossági bejelentést teszek. Nagy nehezen átverekedtem magam a polgármesterről készült fotókkal gazdagon illusztrált hivatalos honlapon, mire ráleltem a jobb oldalsáv közepetáján díszelgő „Dobra uprava” (Jó közigazgatás) linkre, amely a www.dobrauprava.rs oldalra mutatott – elméletileg. Kattintottam, ám a link zsákutcába vitt – a szóban forgó domainnév bérleti díját a város illetékesei úgy látszik elfelejtették befizetni, mivel itt egy angol nyelvű reklámoldal fogadott.

Nem adtam föl. Görgettem az eredetileg megnyitott weboldalt egészen addig, amíg a jobb alsó sarokba rejtve meg nem pillantottam az „Otvorena kancelarija za žalbe građana” (Nyitott ajtó iroda – lakossági panaszok bejelentése) feliratot. Mindjárt tudtam, hogy ez kell nekem!

„A Nyitott ajtó iroda az a hely, ahol megbeszéljük a polgárok problémáit. Ez az a hely, ahol az életfeltételek javítása érdekében az újvidéki lakosok minden problémáját őszinte érdeklődéssel hallgatjuk meg, majd gyorsan és hatékonyan reagálunk, az illetékességi köreinken belül” – hirdeti a megnyíló oldal szövege, amelyet a dátum alapján utoljára 2011-ben (azaz még az előző, demokrata párti városvezetés idején) frissítettek. És a tájékoztató szöveg végén ott áll az iroda nyitvatartási ideje, három telefonszám, valamint egy e-mail cím.

Mivel rühellek telefonálni, gondoltam, írok egy tiszteletteljes levelet a megadott gradonacelnikns@novisad.rs címre, méghozzá álnéven, mert újságíróként ismernek a városházán, és nem akartam, hogy a nevem miatt kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb elbírálásban részesítsenek, mint bárki mást.

(Megjegyzés: a levelezés szerbül folyt.)

Az első levelem május 24-én írtam meg. Ebben a lehető legtömörebben megírtam a problémát, behatároltam a lokációt, és kértem a beígért „gyors és hatékony reakciót”.

A Svédországban élő olvasók sohasem találnák ki, hogy mi történt ezután.

Az én balkáni ingerküszöböm igen magas: nekem gyorsnak számít minden, ami két héten belül megvalósul, de mivel még csak egy félmondatos válasz sem érkezett az illetékesektől, két héttel később újabb levelet írtam.

Empirikus tapasztalataimmal kezdtem (a hinta állapota nem javult), és fotókat is mellékeltem, hogy az épen maradt hinta alapján megállapíthassák, mekkora és milyen anyagdarabot kellene pótolni öt perces munkával és filléres befektetéssel. „A nyár megérkezett, a gyerekeknek pedig nincsenek adekvát feltételei a játékhoz” – próbálkoztam egy mondat erejéig az emocionális húrok pengetésével.

Svédországi olvasók stb.

Az én balkáni ingerküszöbömnek van még egy specifikus tulajdonsága: két hét után exponenciálisan csökken.

Egy héttel később újabb levelet írtam, három és fél napra rá újabbat, majd 1,75 nap elteltével még egyet, immár a „helyzet komolyságára” hivatkozva. És amikor már majdnem eltelt újabb 0,875 nap, ami egy újabb e-mailt eredményezett volna, június 19-én elektronikus levelet hozott a posta. Egy nagyon komoly levelet, fejléccel, iktatószámmal meg minden.

„Tisztelt Címzett,

megkeresésére válaszolva, a város Telekrendezési és Befektetési Igazgatóságának információi alapján, ezúton szeretnénk Önt tájékoztatni, hogy a rendes karbantartási munkálatok keretében minden évben megvalósul a gyermekjátszóterek felújítása és szanálása, a tartozékok cseréje vagy esetleges javítása által. Az említett munkálatok a meghatározott helyi érdekű kommunális tevékenységek finanszírozási programja alapján valósulnak meg.

Az elkövetkező időszakban az említett igazgatóság felügyelő szerve megbízást ad majd a gyermekjátszóterek tartozékainak megjavítására Újvidék város egész területén.”

Tehát mindenki megnyugodhat: ki lesz adva a megbízás „az elkövetkező időszakban” (értsd: a most kezdődő és az idők végezetéig tartó időintervallumban), de nem ám holmi piszlicsáré hinta megjavítására, hanem az egész városi játszótérhálózat újjávarázsolására, szigorúan a komoly honatyák által elfogadott, hosszúnevű programmal összhangban.

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 órán belül reagál a lakossági bejelentésekre: betömi a kátyút, kicseréli a szemeteskannát, megjavítja a hintát, majd mozgóképes beszámolóval posztolja az egész folyamatot a Facebookon. Nem! Újvidék vezetése rendszerben gondolkodik.

A teljes lakosság érdekeit tartja szem előtt, semmi sem kerüli el a figyelmét, működteti az intézményrendszert (az egyik szerv utasítja a másikat stb.) és teljeskörű megoldást alkalmaz. Amikor eljön az ideje – valamikor az elkövetkező időszak derekán. Addig meg majd libikókázunk.

Nem sok jóval kecsegtet, ha az évtizedek óta jól működő irodalmi műhelyeket és szervezeteket kihagyják a játékból, és egy lebutított irodalomszemlélet mentén kívánják egységes mederbe terelni az irodalmat, immár a határokon túl is.

Nincs sok közöm a kortárs magyar irodalomhoz. Nem vagyok szépíró, nem foglalkozom professzionálisan irodalomértelmezéssel sem, és az irodalmi intézményrendszerhez sincs közvetlenül kapcsolódásom. Csupán olvasója vagyok a kortárs magyar irodalomnak, és egy olyan kívülálló, aki távolról, de már vagy negyed évszázada szemléli, mi történik a magyar irodalmi berkekben.

(Fotó: Facebook/Orbán Viktor)

Most épp egy fényképet nézegetek: 20 ember áll a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma előtt – középen az eseménynek jelentőséget kölcsönző magyar miniszterelnökkel, mellette pedig Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) új igazgatójával. A kép azt követően vagy azt megelőzően készülhetett, hogy ezek az emberek – külhoni magyar irodalmi szervezetek és műhelyek képviselői – „áttekintették a kortárs magyar irodalom helyzetét a Kárpát-medencében”, és ami ennél is fontosabb: együttműködési megállapodást kötöttek a PIM-mel, amelyet „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközponttá” kíván formálni a jelenlegi magyarországi rezsim.

Aki figyeli, hogyan uralja le a különböző szférákat a Fidesz, hogyan épít ki párhuzamos intézményrendszereket, amelyek elszívják a levegőt az alulról építkező, évtizedek alatt kialakított szervezetek és műhelyek elől, annak nem nagyon lehetnek illúziói a tekintetben, hogy vajon a Petőfi Irodalmi Ügynökség csak a virágzó száz virág egyike kíván-e lenni, és mellette megmaradhatnak-e más „erőközpontok” is a sokszínűség és minőség jegyében, vagy sem.

Nézegetem ezt a fényképet, és nem látom rajta egyetlen vajdasági magyar irodalmi szervezet vagy műhely képviselőjét sem. Könyvkiadóink, irodalmi folyóirataink szerkesztői, vajdasági irodalmi estek, irodalmi táborok szervezői nem kaptak volna meghívást, vagy épp senki nem ért volna rá közülük, hogy ott legyen azon a megbeszélésen, ahol „leosztják a lapokat”?! Az mégse lehet, hogy a nemzeti összetartozás napján megtartott összejövetelen senki se képviselte a „déli végeket”!

Hát persze, hogy nem lehet, nem lehetett! Több egybehangzó forrásom állítja, hogy Gruik Ibolya, a Magyar Szóban tavaly október óta havonta egyszer megjelenő Előretolt Helyőrség című irodalmi melléklet szerkesztője ott volt (a képen kicsit elbújt: ő lehet az, akinek csak a haja látszik). Azé az Előretolt Helyőrségé, amelynek testvérlapjai Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Fidesz-médiabirodalom vidéki lapjaiban is megjelennek – a „kortárs magyar irodalom olvasóinak visszahódítása” jegyében.

Boldogult ifjú koromban megfordultam párszor magyarországi kortárs irodalmi táborokban, ahol fölvonult az írók, költők színe-java – meg persze azok is, akiket valamiért hájpoltak vagy divatból istenítettek, akik jól nyomultak, jó volt a „beágyazottságuk”, ám akik többnyire nem képviseltek valami magas irodalmi színvonalat. És időnként feltűnt Orbán János Dénes is, a jó- és nagyképű, kétségkívül tehetséges erdélyi költő, a kortárs magyar irodalom fenegyereke, akit egész slepp követett helyszínről helyszínre, és itta minden szavát. A liberális irodalmi berkekben tárt kapukra talált OJD „ajtóstól rontunk a házba”-féle attitűdje, mely szerint fölvállaljuk a konfliktusokat, irodalmi tabukat döntögetünk, pimaszul szókimondók, polgárpukkasztók vagyunk és csak azért se vagyunk píszík. OJD karizmájával, stílusával sokakat levett a lábáról. Engem is. Az irodalmárok irigykedve hallgatták, amint azzal henceg, hogy bezzeg Erdélyben egy-egy irodalmi est alkalmával még a csillárról is lógnak az emberek, főként a fiatalok: középiskolások, egyetemisták. A fiatal erdélyi írók verseit pedig szerelmes pillantású lányok szavalják el nekik, mintegy szerelmi vallomás gyanánt. Arról tartott kiselőadást a köré sereglő bólogató jánosoknak – köztük nekem is –, hogy az irodalomnak közérthetőnek, az irodalmi estnek pedig valóságos showműsornak kell lennie!

Orbán János Dénes már a kilencvenes években a kortárs magyar irodalom olvasóinak úgynevezett visszahódításáról értekezett.

Aztán néhány évvel később beültem egy Esterházy-estre. Esterházy Péter azzal kezdte, hogy ne számítsunk könnyed cseverészésre, se gazsulálásra: ő itt most fél óráig felolvas a legújabb regényéből – és punktum. Így is tett. Fél óra egyszerű és varázslatos felolvasás következett, sok kisebb-nagyobb katartikus pillanattal. Azt hiszem, akkor változott meg az irodalomszemléletem, pontosabban: akkor szélesedett ki, revideálódott.

Mert az irodalom világába igenis belefér az úgymond közérthető stílusban megírt és showelemekkel körítve előadott alkotás, miként az intellektuális erőfeszítést igénylő, ebből kifolyólag csak egy szűkebb réteg számára befogadható, puritán módon előadott mű is. Egy a fontos: az irodalmat és az irodalmi életet hagyják alakulni, csordogálni a maga medreiben, senki ne mondja meg felülről, a pénz nyelvén, egyetlen központból, hogy mi a jó, a követendő!

Orbán János Dénes irodalomszemlélete és attitűdje az évek, évtizedek során nem változott, „pusztán” a pozíciója. Az egykori lázadó, elitellenes OJD ma a hatalmat képviseli, és ugyanazt hirdeti, ami roppant szimpatikusnak tűnt, amíg marginális jelenség volt, nem pedig maga a minden mást kirekesztő vagy leuraló, pénzzel kitömött mainstream. Hiszen a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. égisze alatt működő, OJD által vezetett Előretolt Helyőrség Íróakadémia sokszorta több közpénz felett diszponál, mint az összes, évtizedek óta létező írószervezet együttvéve, és az Előretolt Helyőrség lapcsalád megindítása is hozzá fűződik. Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (a.k.a. nemzeti jelentőségű irodalmi erőközpont) igazgatója pedig OJD kebelbarátja, aki a Nagy Olvasóvisszahódítási Projekt őszinte híveként a vajdasági magyar irodalom egy igen szűk rétegével kötött együttműködési megállapodást.

Nem sok jóval kecsegtet, ha az évtizedek óta jól működő irodalmi műhelyeket és szervezeteket kihagyják a játékból, és egy lebutított irodalomszemlélet mentén kívánják egységes mederbe terelni az irodalmat, immár a határokon túl is. Mert ezzel nem olvasókat fognak meghódítani, hanem tehetségtelen Troppauer Hüméreket gyártanak szalagon, akik legfeljebb egy-egy jól irányzott pofonnal tudják majd rávenni a közönségüket az „őszinte érdeklődésre”.

Kasza József 12 év után vált meg elnöki székétől és adta át a Vajdasági Magyar Szövetség vezetését Pásztor Istvánnak. Ez 2007-ben történt. Pásztor István 12 év után újabb négyéves mandátumot vállalt. Kasza 62 éves volt akkor, ugyanannyi, mint most Pásztor.

2007-ben csúnya választási vereséget szenvedett a VMSZ, alig több mint 50.000 szavazatot szerzett, ami mindössze három parlamenti mandátumhoz volt elegendő. A Magyar Szó belpolitikai újságíró-kommentátora voltam akkoriban, és meg se fordult a fejemben, hogy ezt a fiaskót ne tegyem szóvá, vagy hogy esetleg majd nem közli a lap az írásom, amelyben egészen konkrétan távozásra szólítottam föl Kasza elnök urat.

Aztán jött Pásztor István, és olyan gesztusokat tett, amelyek a VMSZ addigi legnagyobb kritikusait is megingatták. Bennem – ennyi év távlatából talán így, nyíltan is kimondható – szimpátiát keltettek.

1. Elnökségének első évében sikerült az, ami a szerbiai többpártrendszer bő másfél évtizedes története során egyszer sem: jelesül, hogy a jelentősebb vajdasági magyar pártok (VMSZ, VMDK, VMDP) összefogtak, és 2008-ban közös listán indultak a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon is.
2. Az addigi maszatolás helyett, hogy közvetetten vagy közvetlenül kellene-e megválasztani a készülő új törvény alapján a Magyar Nemzeti Tanácsot, ő határozottan a közvetlen választás mellett tört lándzsát.
3. 2009-ben széleskörű konzultációt hívott össze azzal a céllal, hogy megvitassák a magyar választói névjegyzék összeállításának kérdését és a jövőbeni Magyar Nemzeti Tanácsról szóló elképzeléseket. Az összejövetelre a független értelmiségiek, valamint a párt lépéseinek bírálói is meghívást kaptak – és el is jöttek!
4. Pártja vajdasági regionális érdekképviseleti ambícióiról beszélt, olyan kurzusmódosítás szükségességét hangsúlyozta, amely során a VMSZ-ből mint kisebbségi pártból Vajdaság érdekeit is képviselő párt válna.
5. Miután sikerült megteremteni a közvetlen MNT-választás föltételeit, a VMSZ 2010-ben olyan listát állított, amelyen minden második személy pártonkívüli volt, ezeknek a személyeknek a delegálását pedig Pásztor átengedte az egyes szféráknak (civileknek, értelmiségieknek, intézményvezetőknek stb.).

Volt még két jelentős momentum, amely viszont a VMSZ pozitív hagyományához, annak továbbviteléhez kötődött:

• Pásztor kezdetben egyértelműen az azonos közelség, illetve távolság elvét képviselte a magyarországi pártokkal szemben. „A határon túli pártok hosszú távú politizálásának az elemi érdeke az, hogy olyan kapcsolatrendszert építsenek ki minden magyarországi párttal, amely lehetővé teszi számukra a kormányváltások túlélését, és hogy normális kommunikációs viszonyban legyenek a mindenkori anyaországi kormánnyal” – nyilatkozta nekem egy 2009-es interjúban, amely a Családi Kör hasábjain jelent meg;
• a szerbiai pártokkal pedig a VMSZ által fontosnak tartott érdekek és elvek mentén kívánt vagy nem kívánt együttműködni, nem a „csakis kormánytényezőként tudunk célokat elérni”-mantrát ismételgette, sőt: „Ha egy évvel ezelőtt elvállaltam volna a mezőgazdasági miniszteri vagy a kormányalelnöki tisztséget, akkor onnantól kezdve nekünk kuss volna. (…)…nem érhet bennünket olyan vád, hogy egy miniszteri vagy egy kormányalelnöki helyért eladtuk a közösségi érdekeket” – mondta ugyanebben az interjúban.

2010 után azonban minden megváltozott. A VMSZ mindinkább belegabalyodott a kétharmados hatalmat szerzett Fideszbe, amely nyilván el is várta az egyenlő távolság elvének feladását, előbb a könnyített eljárással megszerezhető magyar állampolgárságért, majd az Atlasz-hegységnyi pénz idetalicskázásáért cserébe. 2012-től pedig megkezdődött a magyarság körében továbbra is rendkívül népszerűtlen Szerb Haladó Párttal a VMSZ pávatánca, s ez a viszony 2016-ban minden hatalmi szintre kiterjesztett koalícióban csúcsosodott ki.

Két autoriter párthoz került túlságosan is közel a VMSZ, és ebből a kettős szorításból még ha akarna se szabadulhatna.

Bár nem utalnak jelek arra, hogy akarna, nyilván bízik az örökké tartó hatalmukban, a korábban hangoztatott elveknél pedig fontosabb összetartó erővé vált a magánzsebekbe ömlő pénz. Pásztor István vezetése alatt a VMSZ teljes egészében föladta vajdasági regionális párti ambícióit, nincsenek Vajdaság autonómiájának kiszélesítésére, vagy akár a meglevő alkotmányos és törvényes keretek érvényesítésére vonatkozó kezdeményezései. A Pásztor mandátuma elején összehozott hárompárti Magyar Koalíció kihunyt, pontosabban a VMDP-t bedarálta, a VMDK-t pedig mindenhonnan kiszorította a VMSZ, amely 2015-ben önmagából is kihasított egy belső ellenzéki szeletet. Az MNT-választáson tavaly indított VMSZ-es lista már csak nevében volt Magyar Összefogás, a kvázi független tagjai is ott ültek a VMSZ hétvégi tisztújító közgyűlésén, egyikük-másikuk küldötti bilétával a nyakában.

Fotók: Herédi Krisztián (vmsz.org.rs)

A független értelmiséggel, a társadalmilag aktív civilekkel teljesen megszűnt a párt kapcsolata, véleményért Budapestre és Belgrádba járnak. Az MNT-alapítású médiumok VMSZ-pártszócsővé alakítása is befejeződött a szabadkai médiaház felépítésével, melyet lejáratásokra szakosított, névtelenségbe burkolózó szerzőkkel üzemelő trollportál egészít ki. Közéleti vitafórum nincs.

Kasza József 12 év után jobbnak látta távozni. Nyilván megváltozni, változtatni már nem akart, vagy nem tudott. Pásztor István 12 év után – maradt. Vajon akar-e, tud-e változtatni, visszatérni a kezdetben hirdetett elvekhez? Újraválasztása után azt mondta: „...újra kell kovácsolni a közösségi egységet. Nem csak a régi, klasszikus – politika, civilek, értelmiségiek – platformon, az nem elég, mélyebbre hatolóan kell, az egyének, a családok, az élet szintjén”. No comment – egyelőre.

Egy Pásztor István-idézettel indítanék: „Most is, mint ahogyan az emberemlékezet óta van, megosztottak vagyunk a különféle ügyek megítélésében. Ez a megosztottság egybe jár egy közösség életével. Viszont vannak olyan kérdések és pillanatok, amikor közösen meg kell próbálni túllépni ezeken a különbségeken. Ez most egy olyan pillanat! Azt szeretném kérni mindenkitől, aki számára fontos a nemzet, a magyar közösség ügye, hogy csatlakozzon [az európai parlamenti választáson való részvételre buzdító MINDANNYIAN kampányhoz]!” (Forrás: Vajma.info)

Ezúton szeretném jelezni, hogy

örömmel teszek eleget az elnök úr nyilvános felkérésének. Fontos számomra a nemzet és a magyar közösség ügye, és úgy gondolom, hogy nekünk, határon túli kettős állampolgároknak érdemes élnünk magyar/EU-s szavazati jogunkkal is, ha már egyszer megadatott.

(Az ezzel kapcsolatos érveimet a magyar parlamenti választás kapcsán, pontosan egy évvel ezelőtt már kifejtettem.) Tehát én is minden határon túli magyar kettős állampolgárt arra biztatnék, hogy szavazzon.

Sőt, legyőzvén a pártrendezvényekkel szembeni viszolygásomat, kész volnék beszélni is a Vajdasági Magyar Szövetség kampányrendezvényein. De hogy ne áruljak zsákbamacskát, röviden és tételesen felvázolom, milyen gondolatokat fogalmaznék meg a VMSZ-elnök által meghirdetett három téma és kilenc altéma kapcsán.

I. Európa és a nemzetek

1. A multikulturalizmus csődje, miért fontos az erős nemzet? – A klasszikus értelemben vett multikulturalizmus, vagyis a különböző kultúrák békés egymás mellett élésének ideológiája csődöt mondott. Olyan társadalmat kell kialakítanunk, amely nem az egymás mellett élést, hanem a kultúrák közötti átjárhatóságot, vagyis az interkulturalizmust és a befogadást segíti. Mert miképpen „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”, azonképpen gyenge és esendő az a nemzet is, amely be- és elzárkózik, a múltba réved, ellenséget lát minden jövevényben és másként gondolkodóban.
2. A Kárpát-medence metszéspont vagy találkozási hely? – Is-is. Egy olyan találkozási hellyé kell formálni a Kárpát-medencét, ahová szívesen jönnek más nemzetek és kultúrák képviselői, mert tudják, hogy itt egy befogadó nemzetre és kultúrára lelnek. A földrajzi metszéspont-helyzetből adódóan pedig ki-ki megtalálja a számára ismerős kulturális elemeket, jöjjön bár északról, délről, keletről vagy nyugatról.
3. Magyar nemzetpolitika a száz év magány után – Trianon után száz évvel végre meg kell teremteni azt a nemzetpolitikát, amely a nemzeten belüli sokszínűséget és többszólamúságot preferálja, amely nem igazodásra kényszeríti a határon túli nemzetrészeket, hanem odafigyel a kívülről és lentről jövő kezdeményezésekre, a támogatáspolitikáját a valós szükségletek szerint alakítja, az adófizetők pénzét pedig nem látszatberuházásokra, propagandára és a csatlósok apanázsának biztosítására költi.

II. Család, kisebbség és identitás

1. A család: bizalom és biztonság – miért akarják szétzúzni? – El a kezekkel a családtól! Mindenkinek legyen joga a családalapításra, így a meleg pároknak is. Noha a gyermeküket egyedül nevelő szülők is képesek szavatolni gyermekük számára a bizalom és a biztonság légkörét, de két szülő – függetlenül attól, hogy azonos vagy különböző neműek-e – mégis könnyebben boldogul, főleg, ha kapcsolatuk az egymás iránti tiszteletre, szeretetre és bizalomra épül.
2. A kisebbség fogalma – őshonosok küzdelme Európában – Az őshonosság és a kisebbség fogalma igen képlékeny és sokrétű. Kihez képest őshonos az, akinek a feltételezett felmenői ezer évre visszamenően egy nehezen behatárolható és állandóan változó nagyságú területen éltek? Miért nemesb az őshonos kisebbségek küzdelme, mint a nem őshonosoké? – hiszen a kisebbségi létbe vetettség többnyire a körülmények és nem az egyén akarata által determinált állapot.
3. Történelemtanítás vagy történelemtagadás – A magyar történelemnek is vannak olyan időszakai, amelyekre nem szívesen tekint vissza a mindenkori magyar politikai hatalom, vagy épp meg kívánja szépíteni a megmásíthatatlant. A történelemtagadásnál, vagyis a tények el nem ismerésénél csak egyetlen súlyosabb bűn van: a történelemhamisítás, vagyis amikor az aktuális hatalom megmásít tényeket és ekként tálalja őket.

III. Gazdaság a számok és tapasztalatok tükrében

1. Itthon teremtőben – otthonteremtőben – Ahhoz, hogy a fiatalokat, de főként a képzett fiatalokat rávegyük, hogy itthon teremtsenek maguknak otthont, nem elég néhány nagygazdát és nagyvállalkozót kitömni Magyarországról érkező forintmilliárdokkal. Ahhoz olyan légkört kell kialakítani, amelyben ezek a fiatalok jól is érzik magukat: ahol bárki – a következményektől való félelem nélkül – elmondhatja, amit gondol, ahol nem számít a párttagság az előmenetel szempontjából, az önálló, kritikus gondolkodást, a kreativitást, a kitartást és a szakértelmet pedig díjazzák.
2. Mit kínál a magyar nemzet? – A magyar nemzet az olcsó munkaerejét és a szakképzett fiataljait kínálja a fejlettebb országoknak, illetve a külföldi befektetőknek. A magyar nemzethez való tartozás pedig – az aktuális magyar hatalom negatív megítélése miatt – egyre gyakrabban megvetettséget, kirekesztettséget és velük szembeni bizalmatlanságot kínál a külföldre szakadt magyarok számára.
3. Gazdaságfejlesztés mint a nemzeti megmaradás európai lehetősége – Nincs nemzeti megmaradás erős gazdasági háttér nélkül. Ám ha ez a gazdaságfejlesztés egy párt által vezényelt pénzleosztásból áll, az informális kritériumrendszer pedig párthűséget követel meg az érintettektől, akkor az ekként fejlesztett gazdaság – és vele együtt a megtartani kívánt nemzet is – igencsak sérülékeny.

Az előadásaimat a következő mondattal zárnám:

Éljünk MINDANNYIAN választói jogunkkal, és egy olyan listát támogassunk, amely szögesdrótok, összeesküvés-elméletek, karaktergyilkosságok és idegengyűlölet nélkül képzeli el az Európai Uniót, s egy szabad, nyitott, befogadó, az emberi jogokat maradéktalanul tiszteletben tartó kontinensként tekint Európára, ahol a magyarokat nem a jelenlegi kormány ténykedése alapján ítélik meg.