Március 15. – a magyar sajtó napjára
Tapasztalatom szerint a sajtó szabad, a magyar és a szerb nyelvű sajtó egyaránt. Azt tapasztalom, hogy az újságírók megírhatják, elmondhatják a politikával kapcsolatos véleményüket, kutatják a hatalom korrupciógyanús ügyeit, az interjúik nem „alákérdezősek”. Mindezen tapasztalataim okán akár csodálkozhatnék is, hogy miért minősíti le immáron több évre visszamenően mind a szerbiai, mind a magyarországi sajtószabadság helyzetét a tekintélyes Riporterek Határok Nélkül nevű civil szervezet. (A 180 országot tartalmazó globális ranglistáján három év alatt Magyarország 6, Szerbia 17 helyezést rontott, és jelenleg a 73., illetve a 76. helyet foglalja el.)
Csodálkozhatnék, de nem csodálkozom, mert tisztában vagyok vele, hogy a sajtószabadsággal kapcsolatos közvetlen tapasztalatom csalóka. Csalóka, mert eleve nem olvasok, nem nézek, nem hallgatok (rendszeresen) olyan médiumokat, amelyek nem szabadok. A baj azonban az, hogy ezt nem teszi, nem teheti meg mindenki – egyrészt a berögződött médiafogyasztási szokások, másrészt a korlátozott anyagi lehetőségek, harmadrészt a manipulatív médiatér hatásai miatt.
Az imént említett sajtószabadsággal kapcsolatos tapasztalatom persze kizárólag a tartalmi vonatkozásokkal hozható összefüggésbe. Ha nagyon szemellenzősen tekintenék a sajtóra, az akkor is szemet szúrna, hogy egyre kevesebb médiumban egyre kevesebb újságíró politikai véleményével, oknyomozó riportjával, interjújával találkozom. Ez pedig akkor is árulkodó jel volna, ha nem tudnám, hogy
miként számolja fel és lehetetleníti el a kritikus hangú médiumokat a hatalom, és ezzel párhuzamosan miként tömi ki pénzzel, látja el paripával és fegyverrel a hozzá hű propagandistákat, cenzúralovagokat és fegyverhordozókat.
A szabad sajtó Magyarországon és Szerbiában is lényegében az internetre költözött. Van még-egy két hagyományos sajtóorgánum vagy kisebb szerkesztőségi egység, amely valamiképp fenn tudja tartani magát és még őrzi a szabadságát, de a politikai hatalom teremtette egyenlőtlen piaci verseny közepette csak egy viszonylag szűk réteget képes megszólítani.
Nincs ez másként szűkebb közösségünk, a vajdasági magyar közösség sajtója tekintetében sem. Sőt, megkockáztatom, esetünkben a helyzet még lesújtóbb, ráadásul a médiafogyasztói réteg is eleve szűkebb és egyre inkább szűkül, tehát az egyenlőtlen piaci feltételek itt még kevésbé kínálnak viszonylag stabil túlélési lehetőséget.
A Magyar Nemzeti Tanács, a vajdasági magyarság kisebbségi önkormányzata, amely alapítói és társalapítói jogokkal rendelkezik mind az írott, mind az elektronikus sajtóban, teljes mértékben átengedte a médiumok informális irányítását a Vajdasági Magyar Szövetség struktúráinak. A vajdasági magyar médiastratégia – amely rengeteg kívánnivalót hagyott maga után, de legalább fölvázolt valamiféle távlati elképzeléseket – immáron három éve lejárt, és szó nincs arról, hogy esetleg készülne az új stratégiai dokumentum, amelynek szelemében születnének az MNT döntései és cselekvési tervei.
Az MNT-ben a média helyzete nincs napirenden, hiszen minden olajozottan működik: érkeznek a forintmilliárdok Magyarországról, új székházat lehetett belőlük építeni Szabadkán a Pannon RTV-nek, tatarozni lehetett belőlük a Magyar Szó igencsak rozoga épületmonstrumát Újvidéken és a Hét Nap szerkesztősége is sokkal jobb körülmények között készítheti immár a lapot a Magyar Ház nevezetű üvegpalotában. Ám mindennek megvan az ára, ez pedig a kussolás és a hozsannázás szerencsétlen párosítása. Nem vagyok rendszeres fogyasztója egyik fent említett médiumnak sem, ezt már az írásom elején sejtetni engedtem, de azért hébe-hóba, egy-egy jelentősebb közéleti-politikai esemény alkalmával belekukkantok, hogy meggyőződjem róla, vajon hogyan tudósítottak, tudósítottak-e egyáltalán az adott eseményről, kiket szólaltattak meg, miről kérdeztek. És a tapasztalatom évek óta változatlan:
a VMSZ ajnározása, a vajdasági magyar hatalmi elithez kötődő kellemetlen vagy egyenesen botrányos ügyek elhallgatása vagy kimagyarázása folyik, a kritikus hangot megütő értelmiségiek úgyszólván tiltólistára vannak téve, politikát érintő provokatív kérdéseket legfeljebb a muszájból – pl. választási kampány idején – megszólaltatott ellenzékieknek tesznek fel, vitasorozatok, vitaműsorok pedig egyáltalán nincsenek.
Ma már meg se próbálják ideologizálni a fennálló helyzetet, mint még pár éve tették, amikor közösségi érdekre, magyar szellemiségre hivatkozva védték egyesek a sajtót a szabadság mételyétől. Informális csatornákon történik minden:
odaszólnak, letiltanak, kitiltanak, benyomnak – a szerkesztők és újságírók pedig ellenállás nélkül engedelmeskednek.
Nem számít a hitelvesztés, és hogy a népességfogyásnál is gyorsabb ütemben fogynak az olvasóik, nézőik, hallgatóik, elvégre ezeknek a médiumoknak a fennmaradása nem függ az ilyesféle bagatell mutatóktól, ráadásul ezeket mindig lehet sminkelgetni is (ha bárki is ad még az efféle látszatra).
Egyáltalán: a sajtó sem számít már, csak a propaganda, hogy a berögződött médiafogyasztási szokásokkal, korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező, még meglevő kisszámú közösség minél hatásosabb beöntést kapjon.
(A felhasznált illusztráció Jun Cen műve.)
Két kedves kollégám is megosztott a napokban egy-egy történetet a Facebookon, amelyek arról szóltak, hogy szembejött velük a nyers balkáni mentalitás. Először mindketten kulturáltan igyekeztek viszonyulni hozzá, ám ez hatástalannak bizonyult: az efféle mentalitás immunis az ilyesmire – nagyjából ez volt mindkét poszt végkövetkeztetése. Ám míg az egyiküknél a kulturált első nekifutást nem követte második (csak néma bosszankodás), addig a másik esetben a kolléga nem hagyta annyiban a dolgot, és maga is nyersre váltott, ami meg is hozta az eredményét.
A 
9. Megjelent A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989-1999 című tanulmány- és interjúkötet – A 
Utolsó kommentek