Pannonanizáló Balkánaán

Délről hegy, Keletről folyó, Északról betonút, Nyugatról temető.
Lejönni, átkelni, továbblépni, megállapodni.

Médiapartner

autonomia_autonomija_info.jpg

A bloggerről

PRESSBURGER CSABA (1976) újságíró, publicista, kritikus.
A szerző riportjai, interjúi, kritikái és publicisztikai írásai a PRESSBURGER.ORG honlapon olvashatóak.

Facebook-oldal

Utolsó kommentek

  • ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró: Soros gazda aktív Szerbiában. (2021.12.04. 07:17) Tüntetések ideje
  • Sadist: "Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedi... (2021.10.05. 18:28) Igazságot a férfiaknak!
  • Billy Hill: Mondjuk a mukák/terhek megosztásánál arra is kellene figyelni, hogy a legendákkal és hiedelmekkel ... (2021.10.05. 17:02) Igazságot a férfiaknak!
  • MEDVE1978: Lehet ebben rosszat látni, szerintem itt Orbán egy általános konzervatív anya- és családképet vázo... (2021.10.05. 09:39) Igazságot a férfiaknak!
  • lobaszopiatej: @evilwolf: "de olyat hogy legyenek mondjuk kukások vagy csatornamunkások, esetleg villanyszerelõk... (2021.10.04. 13:29) Igazságot a férfiaknak!
  • Utolsó 20

Naptár

március 2023
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Friss topikok

  • ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró: Soros gazda aktív Szerbiában. (2021.12.04. 07:17) Tüntetések ideje
  • Sadist: "Holott ugye az volna a cél, hogy a családi terhek viselése egyenlő arányban oszoljon meg, márpedi... (2021.10.05. 18:28) Igazságot a férfiaknak!
  • midnight coder: Ez a francia csaj száma pedig picit olyasmi mint ami idehaza a 70-es évek elején ment. Csak a hang... (2021.05.31. 13:58) Miért nézem az Eurovíziót?
  • Dont forget to bring a towel: azóta jó az index amióta eltakarodott belőle a telexes banda (2021.05.03. 16:01) Tisztelet a bátraknak!
  • David Bowman: Bizonyos szint fölött úgy tesznek, mintha minden rendbe lenne Afrika Európába költöztetésével. (2019.03.06. 16:40) Egy bizonyos szint fölött nem migráncsozunk

Rebellis észverés

2021.01.31. 19:45 pressburger

rebellis_eszveres.pngAzon lamentáltam ezen a blogon úgy másfél évvel ezelőtt, hogy a vajdasági magyar közéletben beállt a klinikai halál állapota: a közmédia és a közpénzből fenntartott intézmények kivonultak a közéletivitafórum-gyártásból, a potenciális független fórumok a potenciális résztvevők némelyike szerint húznak valamelyik oldalra, ráadásul a közéleti szereplők, véleményformálók – az a kevés, aki még maradt – nem is hajlandók egymással szóba állni. De örök optimista énem nem engedte, hogy ne fejezzem ki reményemet a pozitív változás iránt.

Mi történt azóta? Megtörtént velünk a koronavírus, és tőből vágta el az „egy asztalhoz ülés” gesztusának utolsó, közeljövőbeni lehetőségét is, miközben a politikai miliő továbbra sem kedvez a különböző vélemények megjelenítésére vonatkozó kísérleteknek.

Ám „egy asztalhoz ülni” nemcsak fizikai értelemben lehet – ezt persze már korábban is tudtuk, de igazán ez a rohadt vírus tudatosította bennünk. A fizikai bezártságunkat kompenzálandó szélesre tártuk virtuális ablakunkat, és „rájöttünk”, hogy olyan emberekkel is „találkozhatnánk”, beszélgethetnénk, sőt, vitatkozhatnánk, akikkel nemcsak a falak, hanem adott esetben országhatárok vagy óceánok is elválasztanak bennünket. Mert miért is ne?!

Márpedig a vajdasági magyar közösség, ha még valamilyen értelemben közösségként tekinthetünk rá, jelentős mértékben virtualizálódott. Ha nem volna pandémia, akkor se nagyon tudnánk széles körben és rendszeresen máshogy megbeszélni közös dolgainkat, mint a virtuális térben.

Ebből indultunk ki, amikor az Autonómia portál keretében elindítottuk az Észverés című élőműsorunkat a Facebookon és a Youtube-on tavaly nyáron.

Úgy éreztük, hogy kritikai visszacsatolás, szabadon, de higgadtan érvelve megfogalmazott vélemények nélkül valóban megszűntnek volna nyilvánítható a vajdasági magyar közélet. Azóta 24 élőműsor készült el 22 személy részvételével, akik véleményezték, elemezték és megvitatták a vajdasági magyar közösséget érintő és foglalkoztató legfontosabb politikai-közéleti témákat.

Érte a műsort nem egy olyan – a széleskörű párbeszéd lefolytatása szempontjából – jogosnak mondható kritika, hogy a résztvevők többé-kevésbé azonos ideológiai beállítottságú személyek, minek következtében késhegyre menő viták eleve nem is alakulhatnak ki. Valóban, van egy bizonyos ideológiai kerete a műsornak (akárcsak az általam szerkesztett Autonómia portálnak), amely megítélésem szerint még így is elég tág teret hagy a véleménykülönbségeknek (a konzervatív liberális eszmeiséget képviselőtől a radikális baloldaliig – sokféle vendég megfordult már a műsorban). Ami azonban fontos, közös vonása a lehetséges vendégeknek (akik sokkal többen volnának, ha mindenki, akit eddig hívtunk, elfogadta volna a meghívást), hogy a mindenkori hatalmakhoz igyekeznek kritikusan közelíteni, de nem szemellenzősen, vagyis elismerve az esetleges erényeiket, pozitív döntéseiket is. Fontos szempont az is, hogy a vendégek pártok befolyásától független vajdaságiak, illetve vajdasági kötődésűek legyenek –

ez egyfajta „erődemonstráció” is, hogy vannak azért még itt (vagy már nem „itt”, de talán lélekben még valamennyire itt) emberek, akiknek adekvát véleményük van közéletünk kérdéseit illetően.

Van ugyanakkor egy banális technikai oka is annak, hogy miért nem kimondottan vitafórum az Észverés. A világnézetileg nagyon különböző, vagy a mindenkori hatalmat nagyon másként megközelítő vendégek között kialakuló éles vita óhatatlanul azt eredményezné, hogy egymás szavába vágnak, márpedig a virtuális stúdióba a különböző helyszínekről bekapcsolódó személyek hangja (és képe) valamelyest késik. Egyszerűen élvezhetetlen kakofónia alakulna ki, még akkor is, ha az éppen beszélő vendég, udvarias módon, megszakítaná a mondókáját, amint meghallja, hogy a másik vendég belevágott a szavába, nem beszélve a műsorvezetőről, aki képtelen volna fenntartani a rendet, mert az ő hangja is késve érkezik meg a többiekhez, a nonverbális eszköztára pedig rendkívül korlátozott.

Ugyanakkor örömmel vettem tudomásul, hogy – az Észverés indulása után mintegy fél évvel – a Lovas Ildikó József Attila-díjas író által koordinált Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ (VM4K) is megindította a maga, keresztény-konzervatív fiatal tehetségeket felvonultató, Rebellis című véleményműsorát, ugyancsak a közösségi médián.

A két műsor koncepciója ugyan merőben más, a témák sincsenek még köszönőviszonyban sem egymással, az anyagi lehetőségeink pedig össze sem hasonlíthatóak – mondhatni két párhuzamos világról van szó –, mégsem gondolom, hogy ne lehetne egyszer (vagy akár többször) szervezni, lehetőleg élőben egy igazi nagy Rebellis észverést!

Itt jelzem: mi nyitottak vagyunk rá. Rögtön javasolnék is pár témát: ellenségképgyártás, pártfoglalkoztatás, kormányzati korrupció, sajtócenzúra, támogatáspolitika. Hát igen, minket már csak az ilyesmi témák foglalkoztatnak, de szívesen beszélgetünk a nemzeti kultúráról és a vallásos nevelésről is, ez ne legyen akadály!

Igaz, hogy a párbeszédet normál esetben a hatalomnak, illetve a hatalomba beágyazottaknak kellene kezdeményezniük, de ne legyünk kicsinyesek! Ez tehát egy „felhívás keringőre”. Várjuk az elfogadó vagy az elutasító választ!

Szólj hozzá!

Vajdasági Magyar Legjava 2020

2021.01.01. 19:24 pressburger

Ami itt következik, az egy végtelenül szubjektív, igazságtalanul hiányos és maximálisan hevenyészett „Top 10”, az én személyes 2020-as sikerlistám, a számomra pozitív értelemben legmeghatározóbb, legjobb, legfontosabb vajdasági magyar közéleti, kulturális történésekkel, teljesítményekkel és termékekkel – időrendben és nem fontossági sorrendben.

top10.jpg

1. Mezei Szilárd harmadik díjat kapott a luxemburgi Artistes en Herbe nemzetközi zeneszerzői szemlén – A zentai zeneszerző a Concerto for Flutes (Versenymű fuvolákra) című kortárszenei darabjáért érdemelte ki az elismerést. A szóban forgó művet 2018-ban mutatta be először a Szegedi Szimfonikus Zenekar Szegeden és Magyarkanizsán.

2. Összefogás Pál Gajódi Olivér gyógykezeltetéséért – A rendkívül súlyos gerinc eredetű izomsorvadásban szenvedő, egyéves, bajmoki kisfiún csak egy csillagászati összegű, 2.000.000 eurós génterápia és gyógyszer segíthetne. Az eset kapcsán rég, vagy talán még soha nem látott közösségi összefogásnak lehetünk tanúi már hónapok óta. Az év folyamán egymást követték a jótékonysági rendezvények, a Facebookon számtalan tárgyat bocsátanak licitálásra, de egy ideje SMS-küldéssel is bárki segíthet abban, hogy meglegyen az összeg, amelyből már csak 35.000 euró hiányzik. (Aki teheti, ITT segíthet adományával.)

3. Megjelent az Üvegplafon? Vajdasági magyar (értelmiségi) női perspektívák című kötet – „Az Üvegplafon? a vajdasági magyar női identitást kutatja az 1990-es évek tükrében. Sikeres közéleti személyiségként szereplő nők történeteinek könyve ez, akik jelenleg a művészetek, a média, a társadalom- és humán tudományok terén tevékenykednek” – írja előszavában a kötet szerkesztője, Lendák-Kabók Karolina.

4. Online konferenciát tartottak A vajdasági magyarok eszme- és társadalomtörténete (1945–1989) címmel – A konferencia témái szorosan kapcsolódnak azokhoz a tanulmányokhoz, amelyek a 2018-ban megjelent, Losoncz Márk és Rácz Krisztina által szerkesztett A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999 és az ugyanők szerkesztette, 2019-ben megjelent A jugoszláviai magyarok eszme- és politikatörténete 1945–1989 c. tanulmánykötetekben láttak napvilágot. A tanácskozáson túlnyomórészt vajdasági magyar kötődésű társadalomkutatók, filozófusok, irodalmárok és történészek vettek részt.

5. Gazsó Orsolya Junior Prima díjat kapott – A Junior Prima díjat 2007 óta ítélik oda a kiemelkedő teljesítményt nyújtó harminc év alatti fiataloknak, több kategóriában. Magyar sajtó kategóriában a szabadúszóként dolgozó Gazsó Orsolya az első vajdasági díjazott; rádióműsort és riportfilmeket készít, emellett pedig rendszeresen jelennek meg írásai egy nemzetközi női magazinban.

Az Újvidéki Rádión futó Beszélgessünk című független produkció egyik legutóbbi adásában Pál Gajódi Olivér édesanyjával, Gajódi Tímeával beszélgetett a szerkesztő-műsorvezető, Gazsó Orsolya

6. Benedek Miklós kapta a Koncz István-díjat – A Vajdasági Írószövetség díját a bírálóbizottság a költő eddigi köteteiért ítélte oda. Benedek Miklós eddig három verseskötettel jelentkezett: 2012-ben Nem indul hajó, 2014-ben Mintha emberekből állna, 2019-ben pedig Miközben halkan címmel jelentek meg kötetei a Forum Könyvkiadónál.

7. Megtartották a Desiré Fesztivált – Az utolsó pillanatig bizonytalanságtól övezve, számos program- és időpont-változtatásra kényszerítve, a járványügyi intézkedésektől és a beutazási korlátozásoktól akadályoztatva – mégis! – megtartották a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivált Szabadkán. Így a rendkívüli körülmények dacára sem szakadt meg a Kosztolányi Dezső Színház 2009 óta tartó fesztiválsorozata.

desire2.jpgSúlyos áldozatok árán, de sikerült megtartani a fesztivált (Fotó: Desiré Central Station Festival)

8. Tolnai Ottónak ítélték a Petru Cârdu európai költészeti díjat – Az elismerést minden második évben ítéli oda a zsűri. Az értékelés szerint tematikai és formai sokszínűségével, nyelvi ötletességével, a modern idők emberi létének szinte minden rétegébe való költői betekintésének mélységével Tolnai Ottó a közép-európai kultúrában szinte soha nem látott opust alkotott, mindezt magyar és szerb nyelven.

9. Terék Anna Füst Milán Költői Díjat kapott – A díjat a magyar irodalom klasszikusának emlékére alapította özvegye, Helfer Erzsébet 1975-ben. Az alapító okirat szerint azok a szerzők részesülhetnek az elismerésben, akik „az egyetemes emberi értékeket magas művészi színvonalon képviselik”. A díjat kétévenként felváltva osztják költők és prózaírók számára. Terék Anna az ötödik vajdasági díjazott, Danyi Zoltán, Tolnai Ottó, Végel László és Balázs Attila után.

10. Fennállásának 30. évfordulóját ünnepelte a Családi Kör – 1990-ben, a megszüntetett Dolgozók című szakszervezeti lap utódjaként jött létre a Családi Kör, az egyetlen olyan vajdasági magyar magánlap, amely fenn tudott maradni három évtizeden keresztül. A kerek évfordulót online élőújsággal ünnepelte meg a „független vajdasági hetilap”, melynek keretében egykori és mai munkatársak emlékeztek az eltelt időszakra.

Szólj hozzá!

Létezik-e még „második nyilvánosság”?

2020.11.29. 19:01 pressburger

Sikerült-e a vajdasági magyar közélet felpezsdítése, a hallgatás megtörése, a félelem megszüntetése és a szólásszabadság kibontakoztatása az elmúlt hat év során?mny_logo_kerek.png

„Tudom, hogy megpróbáltatok már minden közintézményt, médiát, sőt, magyar iskolát (hogy ne soroljam tovább) kézi vezérlésre átállítani, de van egy rossz hírem: létezik a vajdasági magyar második nyilvánosság, és hányunk tőletek!”

– ezzel a mondattal zárta a szabadkai Népszínház Magyar Társulata körül kialakult politikai helyzettel foglalkozó jegyzetét Stephen Bozhen, alias Bózsó István barátom és harcostársam hat évvel ezelőtt. A személyes profilján közölt Facebook-bejegyzés hatalmasat robbant. Másnap, 2014. november 25-én Bozhen útjára indította a Második Nyilvánosság (MNY) Facebook-oldalt és verbuvált hozzá adminisztrátori csapatot.

Hogy miért pont minket keresett meg – Gyulai Zsoltot, aki a Magyarországon töltött évtizedek után nem sokkal korábban tért vissza szülővárosába, Szabadkára, a felvidéki származású Vataščin Pétert, aki akkor még csak két éve élt Vajdaságban, de már megjárta a Pannon Televíziót riporterként, Vanger Lászlót, aki IT-s és kommunikációs feladatokat látott el akkortájt (de már nincs a csapatban) és engem –, azt tőle kellene megkérdezni.* Az viszont biztos, hogy nem egy összeszokott társaságból toborzott az „online aktivizmushoz” embereket, hiszen alig vagy egyáltalán nem ismertük korábbról egymást; Bózsó más szempontokat mérlegelhetett.

Egy olyan pillanatban indult a Második Nyilvánosság, amikor a vajdasági magyar közéletben egyedül a Napló Kör képviselt markáns rendszerkritikus attitűdöt, de inkább offline működött és elsősorban az idősebb, valamint a középkorosztályt tudta megszólítani. A médiumok közül a Magyar Szót ekkor már beszántották, a Hét Nap még a rövid, rebellis periódusa előtt állt, a Pannon-birodalom egyre csak terebélyesedett, a Családi Kör nemigen foglalkozott közéleti-politikai ügyekkel, a Szabadkai Rádió saját fennmaradásával volt elfoglalva, a Vajdaság Ma még kiegyensúlyozott volt, de nem ásott túl mélyre, a Vajdasági RTV pedig sem a hatósugarát, sem a terepi lefedettségét tekintve nem tudott teljes mértékben megfelelni a közszolgálati céloknak.

mny.jpgHomályba vesző emlék: az első és utolsó full közös fotó (Klein House, 2015 decembere; balról jobbra: Gyulai Zsolt, Pressburger Csaba, Stephen Bozhen, Vanger László és Vataščin Péter) 

A MNY indulásakor egyetlen célra koncentrált: az említett színházi társulat élére egyértelműen politikai és nem szakmai megfontolások alapján kinevezett társulatvezető leváltatására/lemondatására. A célt két hónap alatt sikerült is elérni. Persze nem áltatjuk magunkat: sok tényező játszott közre ebben, mindenekelőtt a társulat egységes kiállása és a rájuk kényszerített vezető egyöntető elutasítása, de a „forradalmi légkör”, azaz a társadalmi támogatottság megteremtésében mindenképp jelentős szerepe volt a MNY Facebook-felületének is.

Ez alatt a két hónap alatt olyan intenzív és szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, MNY-adminok között, hogy fel sem merült bennünk az úgymond okafogyottá vált oldal „lelövése”. Ráadásul azt is érzékeltük, hogy a Népszínház-ügy csak egyik markáns kicsúcsosodása volt annak az általános elégedetlenségnek, amely a vajdasági magyar politikai közéletünk alakulása miatt jelen volt a közösségünk jelentős részében, és hogy a MNY létrejötte sokakat felbátorított véleményük nyílt felvállalására, ha másként nem, legalább egy „néma lájk” formájában. Úgy határoztunk tehát, hogy innentől kezdve egy olyan platform leszünk, amely általánosságban véve törekszik a vajdasági magyar közélet felpezsdítésére, a hallgatás megtörésére, a félelem megszüntetésére és a szólásszabadság kibontakoztatására.

Paradox módon tehát önmagunk felszámolására törekedtünk, vagyis arra, hogy ne legyen szükség többé alternatív, „második” nyilvánosságra, és csak egy, sokszólamú, a kritikát is befogadó nyilvánosságunk legyen.

Ekkor még nem tudtuk, hogy a MNY-vel párhuzamosan (vagy akár valamelyest a MNY fellépésén is felbuzdulva) a politikai elitünkön belüli indulatok is forráspontra jutottak. 2015-ben impozáns alapítói névsorral megalakult a Magyar Mozgalom, majd megtörtént a renegát tagok kizárása a Vajdasági Magyar Szövetségből. A magunk részéről üdvözöltük az MM létrejöttét, mert azt reméltük tőle, hogy hozzájárulhat a vajdasági magyar közösség tényleges politikai pluralizmusának kialakításához. Sajnos azonban az MM-hez fűződő remények csakhamar szertefoszlottak, a VMSZ pedig a Magyarországról érkező hatalmas pénzmennyiségnek köszönhetően még a korábbinál is agresszívebben szorított ki mindenkit a pályáról, aki kívül esett a Fidesz által megteremtett, határokon átnyúló Nemzeti Együttműködés Rendszerén.

A MNY tevékenysége is drasztikusan lecsökkent. Míg kezdetben akár napi több vitriolos posztot, hosszabb jegyzetet is publikáltunk az oldalon, egy idő után már csak heti egy-két cikkmegosztásra korlátozódott az oldal aktivitása. Nem sokat beszélgettünk „szerkesztőségen belül” arról, hogy miért alakult így. Nyilván az egyéb elfoglaltságaink, a kiábrándultságunk is hozzájárult. De a médiaterünk alakulása is! 2015 augusztusában létrejött a szerb nyelvű Autonomija portál magyar nyelvű testvéroldala, az Autonómia, 2016 októberében megindult a Szabad Magyar Szó híroldal és a tulajdonosváltást követően a Családi Kör hetilap is átalakult, s immár több figyelmet szentel közéleti-politikai témáknak. Vagyis

a Második Nyilvánosság szerepköreinek jelentős részét átvették és (szűkös) anyagi forrásaiknak köszönve professzionálisan működtetik független médiumok. A második, alternatív nyilvánosság (ön)felszámolása sajnos nem történt meg, hat év után is szükség van rá, de legalább megerősödött.

„A MNY-szerkesztőség nem hívott senkit az utcára (legfeljebb blöffölt vele), de tudatra ébresztett, és ez nem kevés” – írta első születésnapunk alkalmából született méltatásában Losoncz Márk. Talán nem kevés, de hat év távlatából nézve nem volna elég, ha csak ennyi volna. Másoknak kell megítélnie, hogy sikerült-e legalább némiképp hozzájárulnunk a vajdasági magyar közélet felpezsdítéséhez, a hallgatás megtöréséhez, a félelem megszüntetéséhez és a szólásszabadság kibontakoztatásához. Reméljük, hogy igen. De ha csak négy ember nagyszerű barátságához volt elég a Második Nyilvánosság, már akkor is megérte.

* Itt meg is kérdeztük:

 

Szólj hozzá!

Címkék: Pressburger Csaba Stephen Bozhen Második Nyilvánosság Gyulai Zsolt Vanger László Vataščin Péter MNY szabadkai Népszínház

Volt egyszer egy Napló Kör

2020.10.30. 19:43 pressburger

A vajdasági magyar közélet egyik fontos ellenzéki bástyája lett oda. Szerintem kár érte. Kár, mert nem ideológiai viták vagy kibékíthetetlen elvi-meggyőződésbeli különbségek vetettek véget a létének, hanem – ahogy ez általában lenni szokott - a hiúság, a bizalmatlanság és a személyi ellentétek.

2012. április 13-án alakult meg a „független, szabadelvű értelmiségiek asztaltársasága”, a Napló Kör. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor az alapító atyák, Bódis Gábor, Gerold László, Németh Árpád, Tolnai Ottó és Végel László – akiknek a személyisége, munkássága ízlés- és tudatformáló hatással volt rám a kilencvenes évek során – meghívtak a Körbe, hogy velük együtt, de független gondolkodóként nyilvánítsak véleményt a régió és a vajdasági magyar közösség jövőjét befolyásoló kérdésekről. Később – részint az én javaslataimat is respektálva – további olyan értelmiségiekkel bővült az asztaltársaság, akiket szintén nagyra becsültem: Radics Viktória, Szerencsés Zsuzsanna, majd Losoncz Alpár, Danyi Zoltán és Losoncz Márk csatlakozott.

naplo-ker-tribina-foto-maglocistac.jpgA Napló Kör élőestje Szabadkán (balról jobbra): Gerold László, Bódis Gábor, Losoncz Márk, Végel László, Losoncz Alpár, Radics Viktória, Danyi Zoltán (Fotó: Magločistač)

A Napló Kör nyilvános fellépéseinek többnyire nem volt határozott koncepciója, mindenki arról beszélt, ami a leginkább foglalkoztatta, lett légyen az politika, közélet, média, irodalom vagy színház. Volt, aki aktuális kérdésekben nyilvánított kritikus véleményt, más egy irodalmi mű felolvasásával vagy egy anekdotával járult hozzá az est színesebbé tételéhez – ki-ki habitusának és érdeklődési körének megfelelően.

Megmondóemberek voltunk. Kinyilatkoztattuk a tutit, majd megadtuk a lehetőséget a közönségnek, hogy kérdezzen, hozzászóljon. Egy apró, ellenzéki szegletet képeztek ezek az estek, ahol levegőhöz juthatott az a pártucatnyi ember, akinek elviselhetetlenül fojtogató volt a hatalom által leuralt közélet, mégsem a kivonulást vagy a kivándorlást választotta. A Napló Kör tehát szelepként működött, egyfajta „értelmiségi dühöngő” volt, ahol szimbolikus tőkénket latba vetve jól kiosztottuk a hatalmat, egy-két örömteli órát szerezve ezáltal a bírálatra kiéhezett közönségnek.

És jó volt ez így – egy ideig.

Aztán néhányunk azt kezdte érezni, hogy ennél talán többre hivatott a Napló Kör. Talán elérkezett az idő, hogy ne csak előre és az ellentábor felé irányuljon a bírálatunk, hanem próbálkozzunk meg az önkritikával és a visszatekintéssel, egy-egy eszmetörténetileg fontos momentum kritikai feltárásával is.

Mert van néhány olyan, politikával átitatott, kibeszéletlen esemény a vajdasági magyar közösség múltjában, amelyben a Napló Kör több tagja is közvetlenül érintett volt, illetve szerepet játszott, de amelyet mind a mai napig kártékony homály borít.

Ilyen például a Sziveri-féle Új Symposion-szerkesztőség ellehetetlenítésének, a Gazimestan-emlékbizottságnak, a magyar tanszékes diplomahonosítási botránynak vagy a nemzeti tanácsi névjegyzék összeállításának ügye. Vagyis, ha mi másoktól elszámoltathatóságot követelünk, járjunk elöl jó példával, és mi magunk is adjunk számot tetteinkről, mondjuk ki, hogy „hiba volt”, vagy álljuk a sarat a baráti tűz közepette, a nyilvánosság előtt!

vajdasag_zenta-evertekelo-rendezvenyt-tartott-a-naplo-kor_nagy.jpgA Napló Kör évértékelője Zentán (balról jobbra): Danyi Zoltán, Pressburger Csaba, Losoncz Márk, Végel László, Tolnai Ottó, Gerold László, Bódis Gábor (Fotó: Vajdaság Ma)

Három évvel a Napló Kör megalakulását követően nyilvánvalóvá vált, hogy naivitás volt bármiféle ilyen elvárás. Belső levelezésünk során – melynek részleteit természetesen nem adom ki – egyértelműen kiderült, hogy a Napló Körön belül nem lehetséges még a leghaloványabb bírálat megfogalmazása sem bizonyos tagokkal szemben, mert az esetleg „kioktatásnak” minősíttetik – pedig hol volt ez még a múltban „vájkálástól”! Rezignáltan vettem tudomásul, hogy a Napló Kör nem olyan szellemi közeg, amilyennek reménylettem, de megpróbáltam napirendre térni a dolog felett, mert ettől függetlenül fontosnak éreztem, hogy részese maradjak azokért az értékeiért, amelyek kezdettől fogva összekötötték a tagokat.

Ezt követően még két évig folyt belső levelezés, volt itt-ott nyilvános fellépés is, de egyre inkább kiütköztek a mosollyal palástolt ellentétek: miközben Körön kívüli személyek megítéléséről vitatkoztunk, közvetetten egymás valóságpercepcióját vontuk kétségbe.

naplo_ujvidek.jpgA Napló Kör szerb nyelvű estje Újvidéken (balról jobbra): Pressburger Csaba, Szerencsés Zsuzsanna, Gerold László, Tolnai Ottó, Végel László, Radics Viktória, Bódis Gábor, Németh Árpád (Fotó: Napló Vezérigazgatóság/Facebook)

2017 áprilisában volt a Napló Kör utolsó nyilvános fellépése a már szintén nem létező Klein House-ban. Ezt követően már körlevélváltásra se került sor közöttünk. Soha nem mondatott ki, hogy „ennek a történetnek itt most vége van”, de nyilván mindenki érezte, hogy ez így már nem folytatható tovább.

A vajdasági magyar közélet egyik fontos ellenzéki bástyája lett oda – az utóbbi napok nyilvános és éles pengeváltásait* követően kimondhatjuk: immár végérvényesen. Szerintem kár érte. Kár, mert nem ideológiai viták vagy kibékíthetetlen elvi-meggyőződésbeli különbségek vetettek véget a létének, hanem – ahogy ez általában lenni szokott – a hiúság, a bizalmatlanság és a személyi ellentétek. Mert az ideológiai vitákat vagy a kibékíthetetlen elvi-meggyőződésbeli különbségeket könnyű lezárni fennállásuk egyszerű konstatálásával, feltéve, ha van a kibékíthetetlenül vitázó felek között bizalom és létezik kölcsönös tisztelet. Ha viszont a hiúság és a sértettség kerekedik felül, némi inszinuációval megspékelve, hát nincs az az isten, aki egyben tarthatná vagy ismét összeterelhetné a természetes szövetségeseket.

* Vonatkozó irodalom:

LOSONCZ Márk: Balkanizálódás? Sorsszerű szolgaság? Csakugyan?

- VÉGEL László: Az ilyesmért elnézést szoktak kérni

LOSONCZ Márk: A Balkánról még egyszer – válasz Végel Lászlónak

- BÓDIS Gábor (Napló Vezérigazgatóság): Múltidéző: Regionális tudományos központ létesült Újvidéken

- LOSONCZ Márk: Bódis Gábor szíves érdeklődése – türelmes válasz

Szólj hozzá!

Címkék: napló kör Gerold László Tolnai Ottó Radics Viktória Végel László Pressburger Csaba Bódis Gábor Danyi Zoltán Losoncz Alpár Losoncz Márk Németh Árpád Szerencsés Zsuzsanna

Mađari, turisti, može!

2020.09.13. 19:52 pressburger

img_20200829_113301.jpg

Nyaralni muszáj! – ez az a mondat, amelyet teljes konszenzus övez a családunkban, márpedig kevés ilyen mondat van ott, ahol öt önfejű ember kívánságai és igényei találkoznak, avagy inkább ütköznek. A „nyaralás” fogalma ráadásul nálunk rendkívül szűk keretek között értelmezendő:

konkrétan azt jelenti, hogy elutazni az Adriai-tengerre – se többet, se kevesebbet.

No de nyaralni pandémia idején is muszáj? Nos, ebben már nem voltunk egyöntetű véleményen. Mármint a gyerekek igen („Noná, hogy muszáj!”), de mi, a feleségemmel napokig tépelődtünk, kényszeredetten nézegettük a hazai turisztikai kínálatot, mert tudtuk, azt nem tehetjük meg a gyerekekkel, hogy éppen sehova ne menjünk legalább üdülni, a fülünkben csengett a magyar miniszterelnök júliusi bon mot-ja is, miszerint „több Balaton, kevesebb Adria”, a „Balatont” persze valami „Banja” kezdetű szóval próbáltuk behelyettesíteni, de igyekezetünk, hogy maradjunk az országhatárokon belül, csődöt mondott.

0f2f712e674ea616e2408b4b30776947.gif_500x280

Egyébként is akkora nyomás nehezedett ránk a gyerekeink részéről, hogy végül beadtuk a derekunkat: gyerünk nyaralni, aztán lesz, ami lesz. Ráadásul a döntés pillanatában, augusztus első felében, a hazai járványhelyzet még jóval riasztóbb volt, mint a szóba jöhető országokban, Montenegróban és Horvátországban, így még racionális érvek is szóltak amellett, hogy elutazzunk egy, a miénknél biztonságosabb országba, ha már megtehetjük.

Márpedig kettős állampolgárokként, azaz magyar útlevéllel/igazolvánnyal simán meg is tehettük (szerbbel akkor még nem, illetve csak költséges PCR-teszt birtokában). Legalábbis az erről tájékoztató oldalakon azt olvashattuk, hogy a magyar (azaz EU-s) állampolgárok beutazhatnak Montenegróba és Horvátországba is mindenféle külön igazolás nélkül. Montenegrót persze gyorsan ejtettük (Szép vagy, szép vagy, büszke öko-köztársaság, de Horvátország, az az igazság, szebb tenálad!), és a dalmát tengerpartra fókuszáltunk. Azért a biztonság kedvéért írtam az illetékes horvát szervnek egy e-mailt, amelyben röviden vázoltam a specifikus helyzetünket

(„Öt szerb illetőségű magyar állampolgár szeretne PCR-tesztek felmutatása nélkül belépni Szerbia felől egy Szerbiában regisztrált autóval, lehet-e?”),

de a pár órával később érkező válasz csupán a hivatalos álláspontot visszhangozta: uniós állampolgárok mindenféle megkötés nélkül beléphetnek.

Hát jól van, akkor elindulunk, gondoltuk. A gyerekeket persze fölkészítettük a legrosszabb forgatókönyvre, vagyis hogy nem jutunk át a határon

(„Tudjátok, gyerekek, Horvátország olyan, mint Szerbia: vannak egyfelől a lefektetett szabályok, másfelől meg sose tudni, milyen hülyére futsz rá éppen.”),

de a töküres batrovci határátkelőhelyen a horvát határőr csak intett: „Mađari, turisti, može!”

Szóval sínen voltunk! Ilyenkor szokott az ember a felszabaduló örömhormonok hatásának múlásával elkezdeni azon bosszankodni, hogy milyen hülye volt, amikor nem gondolkodott időben és nem csináltatta meg a szerb útleveleket is minden családtagnak, hiszen így ki lehetett volna maxolni a vajdasági magyar kettősállampolgár-státust. Dalmáciába ugyanis Bosznián át vezet a legrövidebb út. Kissé ugyan „rögös”, de mi szeressük a szerpentineket! Arról van ugyanis szó, hogy Bosznia és Hercegovina – ki tudja, milyen megfontolásból (augusztus közepéről beszélünk!) – szerb úti okmánnyal engedélyezte a sima beutazást, magyarral azonban PCR-teszthez kötötte. Tehát Boszniánál a szerb, Horvátországnál meg a magyar útiokmányt ránthattuk volna elő – ha lett volna. De nem volt, csak magyar, így kénytelenek voltunk követni az egyik leghülyébb alakú ország vargabetűt leíró autópályájának nyomvonalát.

ujvidek-trogir.png

A nyaralásunk tökéletesen alakult – a horvátországi járványhelyzet már kevésbé. Alig hogy megérkeztünk, a napi esetszámok galoppozni kezdtek, míg az otthoniak egyre javultak. A szerbiai válságtörzs nem is sokat teketóriázott: meghozta rendeletét, miszerint egyes szomszédos országokból (köztük Horvátországból is) csak a szerb állampolgárok léphetnek be (térhetnek haza) Szerbiába simán, más állampolgársággal rendelkezők (köztük a magyarok is) csak PCR-teszt felmutatásával. Írtam hát az illetékes szerbiai szervnek is egy e-mailt, amelyben röviden vázoltam a specifikus helyzetünket

(„Öt szerb illetőségű magyar-szerb kettős állampolgár szeretne magyar személyi igazolványokkal, PCR-tesztek felmutatása nélkül belépni Horvátország felől egy Szerbiában regisztrált autóval, lehet-e?”),

de pár órával később, sőt, mind a mai napig – nem érkezett válasz. Úgyhogy, miután találtam a minisztériumi honlap egyik eldugott zugában egy telefonszámot, telefonáltam. Igen, tudtam, hogy reménytelen, de telefonáltam. Tízszer szépen végig is csengett, anélkül, hogy bárki fölvette volna, aztán valószínűleg már nagyon zavartam a kávézás nyugalmát, úgyhogy mellétették a kagylót. Gondolták, öt perc talán elég lesz ahhoz, hogy föladjam, de csalatkozniuk kellett: miután hússzor foglaltat jelzett, huszonegyedszerre ismét becsörgött. Végül jelentkezett egy unott női hang, akinek a lehető legrövidebben és legszabatosabban összefoglaltam a kérdést, mire az érdemi válasza nagyjából az volt, hogy „zaista ne znam šta da vam kažem”.

Hát jól van, akkor improvizálunk, gondoltuk. A gyerekeket persze fölkészítettük a legrosszabb forgatókönyvre, vagyis hogy nem jutunk át a horvát-szerb határon és Magyarország felé leszünk kénytelenek kerülni, még sok-sok órát autózva és várakozva, kb. így:

kerulout.png

Azt találtam ki, hogy a magyar személyi igazolványokkal együtt átadom a szerb határőrnek a szerb személyijeinket is, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az ilyen esetben egyedül érvényes szerb útiokmány felmutatása helyett a két felnőtt családtag személyi igazolványával próbálom bizonyítani mind az ötünk szerbiai illetőségét. Ám a határőr szemrebbenés és szó nélkül vizsgálta meg az öt magyar és két szerb igazolványt, majd bocsátott bennünket utunkra Szerbia felé.

A lassan felszabaduló megkönnyebbüléshormonok hatása alatt újabb tanulság levonására ragadtattam magam: „tudjátok, gyerekek, Szerbiában sose tudhatjátok, milyen hülye szabályoknak kell épp megfelelnetek, de szerencsére ezt nem csak ti nem tudjátok”.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása