Pannonanizáló Balkánaán

Az Index gyors halála és a Magyar Szó zombi-élete

Felmondani induló szerkesztőség (Fotó: Bődey János)

Miért nem nyúljátok le az újságot? – tette fel a mellbevágó kérdést bő tíz évvel ezelőtt az egyik budapesti médium vezetője, amikor frissen kinevezett Magyar Szó-főszerkesztőként sorra látogattam az országos sajtóorgánumokat bemutatkozás és kapcsolatépítés céljából. Friss volt még bennem a megválasztásom élménye: ahogy a szerkesztőség kétharmada az én programomra voksolt, ahogy a lap kilenc tagú igazgatóbizottságában is csak egyetlen személy ellenezte a kinevezésem és ahogy a végső fórumon, a Magyar Nemzeti Tanács ülésén egyhangúlag választottak meg. Őszintén – és naivul – hittem, hogy valóban egy meggyőző programot tettem le az asztalra, amelyet gondosan áttanulmányoztak a döntéshozók, mielőtt dicsérő szavakra ragadtatták magukat, magát a négyéves megbízatást pedig úgy értelmeztem, hogy szabad kezet kaptam, végrehajthatom mindazt, amit a programomban meghirdettem és élőszóban is többször előadtam, vagyis legfeljebb azért fognak szankcionálni, ha nem azt teszem, amit beígértem. Szóval egészen odáig meg se fordult a fejemben, hogy a Magyar Szó napilapot ki kellene ragadni abból a struktúrából, amelyben létezett – és létezik mind a mai napig –, vagyis hogy nemet kellene mondani a kisebbségi önkormányzati alapítású és garantált állami dotációval rendelkező lap státusára és átmenteni az egészet a szerkesztőség tulajdonába.

Hiszen itt vagyok én főszerkesztőként, erős mandátumommal, ami garancia a független, külső befolyástól mentes szerkesztéspolitikára! – gondoltam.

Úgyhogy, miután magamhoz tértem, kedvesen elhárítottam a budapesti kolléga kérdésében rejlő őszinte aggodalmat, melyet azután fogalmazott meg, hogy felvázoltam neki az újságunk jogi és gazdasági körülményeit.

Később még sokszor eszembe jutott ez a budapesti beszélgetés: akkor is, amikor ugyanaz az igazgatóbizottság és egy nagyon hasonló összetételű MNT – többek között épp a programcéljaim végrehajtását nehezményezve – a leváltásomat kezdeményezte, majd le is bonyolította, és az utóbbi két évben is, mióta megkezdődtek a kavarások az Index.hu körül. És persze egy sor kérdés is feltolult bennem, amelyekre nem lelek választ: vajon hányan tartottak volna velem az akkori szerkesztőség tagjai közül, ha egy ilyen „őrült ötlettel” rukkolok elő, hogy „nyúljuk le” az újságot; vajon fenn tudtuk volna-e tartani magunkat a lapeladásból; vajon mi lett volna a Magyar Szóval, ha elhagyja a szerkesztősége, amely új lapot alapít?

Azonban egy dologban immáron biztos vagyok:

csakis a szerkesztőségi tulajdoni forma és az olvasók általi finanszírozás képes garantálni a teljes függetlenséget a szerkesztéspolitika terén.

Nem állítom, hogy megfelelő regulációval, a fékek és ellensúlyok rendszerének következetes alkalmazásával, a sajtószabadság szentségének általános társadalmi elfogadottsága mellett ne lehetne kiépíteni olyan médiateret, amelyben mind a közszolgálati médiumok, mind pedig a tőkés háttérrel rendelkező médiumok ne tudnának szinte teljesen szabadon, cenzúramentesen működni. Dehogynem, és latba is kell vetni minden eszközt annak érdekében, hogy egy ilyen politikai-társadalmi kontextus létrejöjjön – mondanom sem kell, Szerbia vagy Magyarország igencsak messze van (még és már) ettől –, hiszen irreális abban bízni, hogy minden médium önszabályozással, közösségi-civil, nonprofit szervezeti formában működik majd, a közszolgálatiságról pedig dőreség is volna lemondani. Ám akármilyen jó is a reguláció és akármennyire is erős a sajtószabadságról alkotott társadalmi konszenzus, maradnak bizonytalansági tényezők, amelyek miatt legjobb esetben is csak szinte valósulhat meg a teljes szerkesztéspolitikai szabadság és cenzúramentesség, mert olyan tényezőkön áll vagy bukik a dolog, mint egy „jófej” tulajdonos vagy mint egy stabil politikai kurzus.

Ha tudtam volna tíz évvel ezelőtt, hogy a Magyar Szót egy politikai propagandalappá fogják silányítani, amennyiben nem „nyúljuk le”, bizonyára erősen érdekelt volna, hogy a budapesti kolléga milyen „know how”-val rendelkezik a lenyúlás mikéntje vonatkozásában. De megléphettük volna ezt a leváltásomkor is sokadmagammal, ám nem voltunk hozzá elég bátrak – velem az élen, aki az események után még másfél évet lehúzott a cégben újságíróként.

Az indexesek viszont bátrak voltak, s szinte mindnyájan felálltak és távoztak. Méricskélhetjük persze, hogy kinek volt/van több veszítenivalója, kinek kínálkozott/kínálkozik több lehetőség a médiapiacon, anno a magyar szósoknak vagy most az indexeseknek, de a lényeg mégiscsak az, hogy ők úgy döntöttek: egy pillanatig sem maradnak, nem törődnek bele a kialakult helyzetbe, nem hajlandóak végignézni saját lassú halálukat.

Vagyis a bizonytalanabb egzisztenciával párosuló biztos függetlenséget választják a biztosabb egzisztenciával párosuló bizonytalan függetlenség helyett.

Ezért a bátorságukért minden tisztelet megilleti őket – de ez nem elég! A pénztárcánkat is ki kell nyitnunk. Mert ha lesz másik Index – és nagyon remélem, hogy lesz – csakis az olvasók, azaz a mi pénzünk a garancia arra, hogy senki se befolyásolhassa annak szerkesztéspolitikáját. Még mi se.

Meghívást kaptam a szabadkai székhelyű Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, azaz  a VM4K ún. Köz.Klubjába előadást tartani. Abba az intézménybe, amelyet a Második Nyilvánosság Facebook-oldalán nemrég úgy említettünk, mint ami „tipikus megtestesülése annak a kultúrpolitikának, amelyet a VMSZ és patrónusa, a Fidesz képvisel”. „Miközben a hagyományos vagy civil kezdeményezésű kulturális tereink elfojtása és ellehetetlenítése folyamatos, a VM4K-t óriási pénzekből gründolták össze. Tehát enyhén szólva nem egy semleges helyszín” – imigyen fogalmaztunk.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója Halott fehér emberek?! címmel értekezik (Fotó forrása: VM4K.org.rs)

A telefonon jelentkező szervező rendkívül kedves volt. Azt mondta, szeretnék, ha a kisebbségi és a többségi újságírás viszonyáról, azok közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó vagy összeérő területeiről beszélnék. Arra kért, hogy ne adjak azonnali választ, gondoljam át a dolgot és utána keressem.

Nem akartam udvariatlan lenni: nem mondtam azonnal sem igent, sem nemet, s ha már ez volt a kérése, átgondoltam a dolgot, és itt leírom, mire jutottam.

Nem vagyok válogatós: bárkivel hajlandó vagyok egy asztalhoz ülni, olyannal is, akivel homlokegyenest mást gondolunk a világról, akit nem tartok különösebben nagyra, vagy aki a legkevésbé sem szimpatikus a számomra. Kivételt ez alól a nyíltan uszítók és a fasiszta eszméket vallók képeznek – velük semmiféle párbeszédre nem vagyok hajlandó. Ugyanez az elv érvényes azokra a helyekre, intézményekre is, amelyektől egy esetleges meghívás érkezne. A VM4K definitíve nem éri el a toleranciaküszöbömet e tekintetben. Hiszen sem az intézmény alakítói, sem deklarált céljai, sem az eddigi meghívottak között nem fedeztem fel eddig nyíltan uszítókat és fasisztákat, legfeljebb paranoiás, komplexusos, rögeszmés, gerinctelen és törtető alakokat, de hát kinek ne lennének jellemhibái? A VM4K tehát kiállta nálam az első próbát.

Csakhogy a VM4K nem egy mindentől elvonatkoztatható „semleges helyszín”, melyet pusztán a céljai és vendégköre alapján ítélhetnénk meg. A VM4K szerves része, sőt, metaforája annak a hatalmi térnek, amelyből kiirtottak minden ellenvéleményt, kritikát, amelyben nincs helye az objektív elemzésnek, még a kényesebb kérdések felvetésének sem, nem beszélve azokról a személyekről, akik tiltólistán szerepelnek és meg sem jelenhetnek a VMSZ által ellenőrzött médiában. Mivel magamat is a tiltólistán szereplők közé sorolom, a meghívásomat értelmezhetném egyfajta nyitási gesztusként is a hatalmat képviselő VM4K részéről. És mert úgy gondolom, hogy a nyitást, a párbeszédet mindig elsősorban a hatalomnak kell kezdeményeznie, e gesztusértékű meghívás miatt a VM4K kiállta nálam a második próbát is.

Mindennek fényében úgy döntöttem, elfogadom a VM4K meghívását, hogy tartsak meg ott egy előadást.

De miről is? „A kisebbségi és a többségi újságírás viszonyáról, azok közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó vagy összeérő területeiről” – vagyis valami végtelenül elvont, politikailag veszélytelen, kedélyes adomázgatásra teret adó témakörben?! Szó se lehet róla! Ha már megadatik az a lehetőség, hogy a VM4K-ban az újságírásról beszéljek, akkor csakis arról beszélhetek, hogy milyen nyomásgyakorlási eszközökkel éri el a vajdasági magyar politikai hatalom, hogy kizárólag neki tetsző tudósítások jelenjenek meg az általa ellenőrzött médiában, kizárólag olyan témákról, amelyeket ő maga fontosnak tart. Hogy miként szűntek meg a szerkesztőségek önállóan tematizálni a nyilvánosságot, és miként engedték át ezt a feladatot teljes egészében a politikumnak. Hogy milyen szellemi átnevelés folyik magyarországi patronálással, hogyan formálnak a jobb sorsra érdemes fiatal médiamunkásokból propagandistákat ahelyett, hogy témaérzékeny, kritikusan gondolkodó, önálló kutatómunkát végző, forrásokat alaposan ellenőrző, igényes stílusú újságírókat képeznének belőlük. És hogy pontosan mi mindebben a vajdasági magyar politikai hatalom felelőssége. Vagyis az előadásom konkrét bírálata volna annak a politikai közegnek, amely a VM4K-t is kitermelte magából. Csakis egy ilyen tartalmú előadásnak látom létjogosultságát ezen a helyszínen.

Lovas Ildikó József Attila-díjas író Végel László Kossuth-díjas íróval beszélget színház és irodalom közös metszeteiről, eltéréseiről, széttartó és összeérő területeiről (Fotó forrása: VM4K.org.rs)

Rendben, akkor ezt eldöntöttem, de milyen taktikával éljek: játsszak nyílt lapokkal, és tájékoztassam a szervezőt az előadás tartalmára vonatkozó szándékaimról, avagy tartsam ezt homályban, és majd „robbantsak” a helyszínen? Az első változat nyilvánvalóan tisztességesebb volna, habár azzal a veszéllyel fenyeget, hogy visszavonják a felkérést és az előadásból nem lesz semmi. A második forgatókönyv viszont hatékonyabb volna, hiszen elmondhatnám, amit akarok, még ha azzal botrányt is okoznék.

Dr. Fizel Natasa főiskolai docens A nemzeti nevelés helye és szerepe az oktatásban címmel tartott előadást (Fotó forrása: VM4K.org.rs)

Végül az első verzió mellett döntöttem: elmondom előre a szervezőnek, hogy mire készülök. Elvégre ismernek talán annyira, hogy tudják: nem fogom elhallgatni, amit gondolok, és bármilyen semleges témafelvetéssel is próbálnak rávenni arra, hogy az újságírásról beszéljek, nem fogom megkerülni a kényes kérdéseket. Vagyis a meghívásom részükről nyilván ennek a kockázatnak a bevállalása is egyben.

Nos, jól gondoltam, ismernek. Nincs is semmiféle gesztusról, nyitásról, kockázatvállalásról szó. A meghívásom is csak egy párhuzamos dimenzióban történt. Úgy is mondhatnám, hogy a fantáziám szüleménye. De azért érdemes volt végiggondolni ezt az egészet.

Kéretlen tanács Térey-ösztöndíjasoknak

Nehéz és kínos napok, hetek következnek, remélhetőleg nem hónapok és évek. A 45 kiválasztott, középgenerációs szerző között van több személyes jóismerősöm, de sok olyan író is, akinek csupán az irodalmi munkásságát ismerem és becsülöm. Nem szeretnék bennük emberként csalódni.

Térey János (Fotó: Czimbal Gyula, MTI)

Hálátlan dolog pénzügyekkel kapcsolatban tanácsokat osztogatni másoknak. Kéretlen tanácsot pedig nem is nagyon ildomos. Lehetnek elképzeléseink embertársaink anyagi körülményeit illetően, de valójában nem látunk bele senkinek a pénztárcájába, vagyoni helyzetébe (kivéve, ha választott tisztségviselő az illető, és vagyonbevalláskor valóban őszintén nyilatkozott), nem tudjuk, nem tudhatjuk, igazából mekkora szüksége van a pénzre, nem nélkülöz-e, nem szenved-e ő vagy közeli hozzátartozója olyan krónikus betegségben, amely hatalmas összegeket emészt fel hónapról hónapra.

Manapság írásból nem lehet megélni – tartja a közvélekedés. Általánosságban elmondható, hogy ez igaz is. A szépirodalmi alkotómunkát nem fizetik meg rangjának megfelelően, ez is tény. Az írók kénytelenek pluszmunkát vállalni: ki fordít, ki újságot ír, ki nyelvet oktat vagy tanári, kutatói munkát végez. (A szerencsésebbek rendelkeznek valami „normális”, jól fizető „civil” állással, amiből tisztességesen meg lehet élni és aminek semmi köze az íráshoz, a nyelvhez, az irodalomhoz, az írás pedig megmaradhat számukra puszta kedvtelésnek, tiszta szenvedélynek vagy lelki szükségletnek.)

Éppen ezért vajon melyik alkotóember ne örülne meg annak, ha megítélnének neki egy pénzjutalommal járó díjat vagy ösztöndíjat? Még akkor is, ha szerény összegről volna szó. Hát még ha akkora pénzjuttatásban részesítenék, amivel egycsapásra szinte minden anyagi problémája megoldódna, vagy legalábbis jóval könnyebbé válna általa a lét elviselése!

Így jártak a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey-ösztöndíjában részesített írók is. Havi bruttó 320 ezer forintos összeg felkínálása esetén, amit ráadásul két, de akár öt évig is folyósítanak, ha jól viseli magát az ember, még a legeltökéltebb ellenzékiek, a hatalom módszereit a legvehemensebben elítélő és rendszerkritikus nézeteik mellett a leghatározottabban kiálló személyek is meginognának.

A morális dilemma – már akinek ez egyáltalán okoz morális dilemmát – az, hogy szabad-e elfogadni egy olyan ösztöndíjat, amelyet a beszántott irodalmi élet romjaira épített „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközpont” adományoz. Lehet-e arcvesztés nélkül élvezni annak a romboló rezsimnek az apanázsát, amely saját képére kívánja formálni a művészeteket, ezen belül az irodalmat is, elvonva forrásokat az évtizedek során kifejlődött intézményrendszertől, elszívva a levegőt az alulról építkező szervezetek és műhelyek elől?

A legnagyobb tiszteletem azoké az alkotóké – Bartók Imréről, Csehy Zoltánról, Szőcs Petráról, Zoltán Gáborról és  Keresztesi Józsefről van szó –, akik a 45 jutalmazott személy közül máris visszautasították a díjat. Az érveiket teljes mértékben osztom. Ám, mégis úgy gondolom, nem ez lett volna a megfelelő döntés.

Nem vagyok szépíró, így aztán az irodalmi díjakra eleve az esélytelen pozíciójából, esetleges irigység vagy önös érdek nélkül ragadtatom magam állásfoglalásra, mintegy a kortárs magyar irodalom középgenerációs olvasójaként formálva jogot a véleménynyilvánításra. Ráadásul túl is mutat ez a helyzet az irodalmon: a hatalom céljáról, logikájáról, módszereiről szól, és ilyen értelemben jócskán kiterjeszthető más területekre is.

Nyilván mindezzel tisztában vannak azok az írók is, akiknek morális problémát okoz az ösztöndíj elfogadása, ugyanakkor túl sok érvet találnak az elfogadás mellett is.

Egy ilyen, teljesen legitim érv az elfogadás mellett: ha visszautasítom, amellett, hogy anyagi gondjaim lesznek, a hatalom majd talál valaki mást, aki kapva kap az alkalmon, hogy elfogadja az ösztöndíjat helyettem. Nos, ez egy esetben már biztosan meg is történt: miután Bartók elutasította, Bartis Attila egy percig sem habozott, hogy beugorjon negyvenötödiknek. Lelke rajta.

Az én kéretlen tanácsom minden morális dilemmával küszködő Térey-ösztöndíjasnak így szól:

fogadd el az ösztöndíjat – és ajánld föl egy részét másoknak!

Ez a pénz közpénz, adóforintokból jött össze, a tiédből is, függetlenül attól, hogy milyen kuratórium és milyen kritériumok alapján ítélte oda épp neked, ezért ne szégyelld elfogadni. Jobb helyen lesz ez a pénz nálad, mint egy olyan valakinél, aki a helyedbe lép, ha visszautasítod, és akinek nincsenek holmiféle erkölcsi skrupulusai, mint neked. Ha pedig a pénz nálad van, dönthetsz úgy, hogy nem tartod meg a teljes összeget, csak egy részét. Például juttathatnál belőle azoknak a megszűnés határán álló, alig tengődő irodalmi szervezeteknek, kiadóknak, amelyeket éppen ez a hatalom juttatott a tönk szélére. Ajánld föl nyilvánosan másoknak az ösztöndíjad negyedét, felét, kétharmadát – a nagyságrendet illetően nem szeretnék tanácsot adni.

Talán nem volna annyira nehéz meghozni ezt a morális döntést, ha tudnád, neked köszönhetően jó helyre kerül az állam pénze: hozzád, de általad egy olyan helyre is, ahová a rezsim, saját cinikus megfontolásait követve, magától nem juttatna.

Nehéz és kínos napok, hetek következnek, remélhetőleg nem hónapok és évek. A 45 kiválasztott, középgenerációs szerző között van több személyes jóismerősöm, de sok olyan író is, akinek csupán az irodalmi munkásságát ismerem és becsülöm. Nem szeretnék bennük emberként csalódni. Nyilvánosan, az említett öt személy kivételével, egyelőre senki sem beszélt az ösztöndíjjal kapcsolatos szándékairól. Nehéz és kínos ez a csönd.

Akkor, immár hagyományosan, az idén is sommázom az évet. Ami itt következik tehát, az egy végtelenül szubjektív, igazságtalanul hiányos és maximálisan hevenyészett „Top 10”, vagyis az én személyes sikerlistám, a számomra pozitív értelemben legmeghatározóbb, legjobb, legfontosabb vajdasági magyar közéleti, kulturális történésekkel, teljesítményekkel és termékekkel – időrendben és nem fontossági sorrendben.

1. Megjelent Szabó Angélának a vajdasági magyar sajtó helyzetét taglaló 12 részes cikksorozata – A vajdasági magyar médiumok irányítóival, illetve a vajdmagy médaiahelyzet jó ismerőivel készített interjúkban és egy szubjektív összefoglalóban igyekezett a szerző képet formálni a sajtószabadság jelenlegi helyzetéről a vajdmagy közösségen belül. Bár a szerző módszereit, stílusát, alanyaihoz való viszonyulását lehet vitatni, kétségkívül egy olyan cikksorozatot adott közre Bozóki Antal ügyvéd blogján, amely kisebbségi társadalmunk egyik sarkalatos problémájára világít rá több szemszögből.

2. Bemutatták Lavro Ferenc Petőfi-brigádról szóló dokumentumfilmjét – A brigád című, egyórás alkotás díszbemutatója Budapesten volt, majd a Duna World tévécsatorna is műsorra tűzte.

A főként vajdasági magyar parasztokból és munkásokból toborzott, körülbelül 1500 fős katonai alakulatot azért küldték a szlavóniai frontra, hogy a fasizmus ellen harcoljon. „Egyes vélemények szerint viszont a jugoszláv partizánok gyakorlatilag golyófogóként használták őket, hogy megbüntessék a vajdasági magyarokat az újvidéki razziáért” – áll a film ismertetőjében.

3. Megjelent Roginer Oszkár A jugoszláviai magyar irodalom terei című kötete – Doktori értekezésében a szerző a (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitáskonstrukciók viszonyát vizsgálja a sajtó tükrében. A kutatás az 1945 és 2010 között megjelentetett jugoszláviai, majd a széttagolódás után horvátországi, szerbiai és szlovéniai magyar irodalmi folyóiratokon, valamint szépirodalmi szövegeket is közlő heti- és napisajtón alapszik.

4. Sinkovics Norbertet választották a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnökévé –Az 1990-ben Újvidéken alapított, az egykori jugoszláv térség első független újságíró-szervezetének számító VÚFE új elnöke, aki egyúttal a Szabad Európa Rádió újságírója és az újvidéki Bölcsészkar média-szakának asszisztense is, a lokális közegekben dolgozó kollégák felkarolását és a fiatal kollégák erőteljesebb mozgósítását jelölte meg legfontosabb feladataként.

5. Fennállásának 10. évfordulóját ünnepelte a Híd Kör – A legfiatalabb irodalmárgeneráció inkubátorának is tekinthető csoportosulás a Híd korábbi főszerkesztőjének, Faragó Kornéliának a kezdeményezésére jött létre. Az elmúlt egy évtized során számos irodalmi est, könyvbemutató, folyóiratszám, műhelyfoglalkozás és képtárlat kötődött a Híd Körhöz, melynek egykori és mai tagjai mára már az egyetemes magyar irodalmi térben is jól ismert íróknak, költőknek, kritikusoknak, műfordítóknak és szerkesztőknek számítanak. A jubileumot egy teljes napi programmal ünnepelte a szervezet a kishegyesi Dombos Fest – Dombos Remix keretében.

6. Terék Anna kapta a Csáth Géza-díjat – A Fiatal Írók Szövetségének 2016-ban alapított irodalmi díja mellé hasított sertést, illetve névre szóló hentesbárdot is kap a díjazott. „[Terék Anna] Versei, verses alkotásai szubverzív, húsbavágó kérdéseket tematizálnak. A vajdasági magyar és a magyarországi vajdasági lét okozta frusztráció ugyanúgy megjelenik, mint a családon belüli, nők és gyerekek ellen elkövetett erőszak és igen erőteljesen a délszláv háború traumái” – áll egyebek mellett a díj indoklásában.

Költő féldisznóval (Fotó: PesText/Facebook)

7. Végel László vehette át a Városmajor 48 Irodalmi Életműdíjat Budapesten – A díj alapítója, a Városmajor 48 Irodalmi Társaság Alapítvány „azzal a céllal jött létre, hogy alkotó műhelyt, szakmai fórumot teremtsen a kortárs magyar írók, költők, műfordítók és kritikusok számára, akik egyaránt magukénak vallják Európa és a nemzeti kultúrák alapértékeit, az emberi méltóság és a társadalmi előítéletektől mentes szolidaritás gondolatát, megbecsülik és segítik egymás alkotó irodalmi munkásságát”. Első alkalommal tavaly ítélte oda az eminens értelmiségiekből álló kuratórium az elismerést Spiró Györgynek.

8. Danyi Zoltán Füst Milán Prózai Díjat kapott – A díjat a magyar irodalom klasszikusának emlékére alapította özvegye, Helfer Erzsébet 1975-ben. Az alapító okirat szerint azok a szerzők részesülhetnek az elismerésben, akik „az egyetemes emberi értékeket magas művészi színvonalon képviselik”. A díjat kétévenként felváltva osztják költők és prózaírók számára. Danyi Zoltán a negyedik vajdasági díjazott, Tolnai Ottó, Végel László és Balázs Attila mellett.

9. A veszteség kegyelme címmel kerekasztal-beszélgetés zajlott a Dombos Wine Clubban – A veszteség mint állapot címmel megrendezett Híd-konferencia keretén belül megtartott irodalom- és kultúrpolitikai vita Bakos Petra rövid felvezető előadásával kezdődött és egy izgalmas, sokrétű beszélgetéssel folytatódott a veszteség- és vesztesség-élményeinkről – sok kérdést megnyitva, így tág teret hagyva a folytatásnak.

10. Marko Čudić nyerte a Miloš N. Ɖurić Műfordítói Díjat Krasznahorkai László Megy a világ című könyvének szerb fordításáért – A rangos elismerést minden évben a legjobb szerbre fordított szépirodalmi műnek ítéli oda a Szerb Műfordító Szövetség líra, próza és értekező próza kategóriában.

Dobitnici nagrade Miloš N. Đurić za 2019.

Nagrada "Miloš N. Đurić" Udruženja književnih prevodilaca Srbije (UKPS) za 2019. godinu dodeljena je prevodiocima Mili Gavrilović za poeziju, Marku Čudiću za prozu i Ljiljani Nikolić za humanistiku. Žiri za dodelu jubilarne, 50. nagrade "Miloš N. Đurić" odlučio je jednoglasno o dobitnicima, a činili su ga Olja Petronić (predsednica), Zorislav Paunković, Neda Nikolić Bobić, Đorđe Tomić i Sanja Karanović, saopštilo je UKPS.

A díjat ötven éve ítélik oda az év legjobb műfordításáért. A zentai származású, Belgrádban élő Marko Čudić a harmadik olyan díjazott, aki magyarból fordított: korábban Sava Babić Hamvas Béla: Scientia Sacra, illetve Vickó Árpád Konrád György: Kerti mulatság című művének fordításáért részesült ebben az elismerésben.

Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy eljön egyszer az a pillanat, amikor a szerbiai rendőrök nem gumibottal és ordítozással próbálják majd a nyugvópont felé terelni a konfliktusokat, hanem olyan modern eszközöket is képesek lesznek bevetni a viszályok kezelésében, mint a mediáció. Jelentem: elérkezett a pillanat, így most

nincsenek véraláfutások a testem különböző részein.

Történt a nyáron, hogy görkorcsolya-tanfolyamot hirdetett az egyik újvidéki sportiskola. Úgy gondoltuk, ezt az öt napos kurzust pont a középső lányunknak találták ki, így aztán be is jelentkeztünk. Egy kb. 30x20 méteres, lebetonozott, üres, mondhatni elhagyatott terecskét vettek birtokba a túlnyomórészt óvodáskorú gyerekek, akik voltak vagy 15-en. Túl nagy mozgásterük nem volt tehát, de kezdő görkorisoknak, akik épphogy csak tipegnek a guruló cipőkben, ez pont optimálisnak bizonyult.

Az első két alkalommal nem is volt semmi gond: az idegesítően csetlő-botló gyerekekkel rendkívül kedves és végtelenül türelmes instruktorok foglalkoztak, a szülők pedig távolról figyelték a csemetéiket. A harmadik napon azonban – bár nem voltam ott, de mesélték –, pontban a görkorcsolyaóra elején, megjelent egy férfi és egy nő, beálltak a tér közepére, és fölszólították a magukkal cipelt két gyerek(ük)et, hogy ott biciklizzenek körbe-körbe, ahol a mi gyerekeink gyakorolnak. A szándékuk elég nyilvánvaló volt: azt kívánták demonstrálni, hogy a közterület mindenkié, így nekik is joguk van a nap bármely szakában ugyanúgy használni azt, mint a mi gyerekeinknek, akik történetesen egy tanfolyamon vettek részt, és akiket nyilván rendkívüli módon dekoncentrált a tér közepén ácsorgó két felnőtt, az őket biciklivel kerülgető gyerekeikkel együtt.

A korcsolyázni tanulók szülei és az instruktorok persze bosszankodtak, de senki nem akart vitába bocsátkozni a szabotőrökkel, mert bármennyire is a merő rosszindulat fűtötte a cselekedetüket – igazuk volt.

A negyedik napon én kísértem el a gyerekemet az órára. A szabotőröknek – hogy, hogy nem – épp az óra első perceiben támadt megint ácsorogni és biciklizni kedvük a terecske kellős közepén.

Engem viszonylag nehéz kihozni a béketűrésből – többnyire csak a legszűkebb családtagjaimnak szokott sikerülni –, de ez a két pökhendi, rosszindulatú figura előhozta belőlem a rejtőzködő Monty Pythont.

Utólag, hideg fejjel átgondolva, belátom: nem volt valami bölcs a cselekedetem, potenciális veszélyeket is hordozott magában, noha nem gondolom, hogy helytelenül tettem, amit tettem. Fogtam ugyanis a velem együtt várakozó legkisebb lányom kezét, és elkezdtünk a két szabotőr felnőtt körül körbe-körbe sétálgatni – kb. egy méteres távolságban. A tér fölött elrepülő madarak biztos jól szórakoztak: olyan lehetett a tér látványa fentről, mint egy kiragadott részlet a világűrből – csillagokkal, köröttük keringő bolygókkal és cikázó aszteroidákkal.

A hatás nem maradt el. A nő csakhamar és nem túl barátságosan felszólított, hogy ezt azonnal hagyjam abba. Természetesen eszem ágában se volt. A férfi szándékosan rámköhögött, egyszer-egyszer előrébb, majd hátrébb lépett, hogy kizökkentse a sétánkat. De hasztalan. A nő egyszer preventíve meg is lökött, mert szerinte túlságosan közel mentem hozzá. Szóval: vicces, de kínos is volt az egész, és kb. tíz perc után otthagytuk őket, mert a gyerekem ráunt a számára nyilván értelmetlennek látszó sétálgatásra, és inkább a közeli játszótéren szerette volna bevárni a görkorcsolyázó nővérét.

Miközben a kislányt hintáztattam, arra gondoltam, hogy veszítettem. Sikerült ugyan egy kicsit bosszantanom az órát szándékosan zavaró polgártársaimat, és demonstrálnom, hogy bizony nekem is jogom van ugyanott sétálgatni, ahol ők ácsorognak, de végül mégiscsak ők diadalmaskodtak, hiszen én voltam az, aki föladta. Ekkor még nem is sejtettem, hogy épp a két szabotőr menti meg a helyzetemet azzal, hogy egy jókora vermet ás önmagának.

A görkorióra végére értünk vissza, és miközben épp a középső lányomat igyekeztem összeszedni, arra lettem figyelmes, hogy a tér másik végében a nő és a férfi két rendőrrel diskurál, és persze felém mutogatnak. A rendőrökkel ápolt több évtizedes kapcsolataimra alapozva a legkülönfélébb forgatókönyvekre készültem lélekben, miközben a görkorcsolyát igyekeztem lecsatolni a gyerek lábáról. Minimum egy igazoltatásra, adatfölvételre számítottam, de még a nevemet se kérdezte a rendőr, aki végre odajött hozzám. Csak annyit mondott, hogy értelmes embernek tűnök (köszöntem a bókot), és nyilvánvaló számára, hogy emezek direkt provokáltak, nem én molesztáltam őket, ahogy állították, de mégis arra kér, hogy a jövőben inkább tartsam távol magam tőlük.

Bár a lelkem háborgott és az igazságérzet táplálta reakcióm elfojtására való felszólítás miatt sértve éreztem magam –

megfogadtam a kékruhás pszichológus úr tanácsát.

Aki nem tudom, mit mondhatott a hevesen gesztikuláló feljelentőimnek, de tény, hogy az utolsó görkorcsolyaórát már nem tisztelték meg jelenlétükkel.