Rendkívüli szülői értekezleten volt szerencsém részt venni a múlt héten. Minden újvidéki óvodában összehívták a szülőket a súlyos járványhelyzet miatt (kanyaró, bárányhimlő, skarlát és különféle szezonális vírusok dühöngenek mindenfelé már hetek óta). Mit tudhat meg az ember egy ilyen szülői értekezleten? Tulajdonképpen semmi újat. Viszont kaphat egy nagyon szórakoztató, pontosabban tragikomikus képet az ország mentalitásáról: Szerbia kórképét, másfél órába sűrítve.
Đavo je odneo šalu (Ennek már a fele sem tréfa) – A legkisebb lányunk bölcsis csoportjában a 25 gyerekből már csak öt maradt talpon, de a középső ovisunknál sem sokkal jobbak az arányok, és hát országszerte is hasonló a helyzet. Ez lehet az a pillanat, amikor az Egészségügyi Minisztérium egyik helyettes államtitkárának valamelyik irodistája (privátban: aggódó anyuka) dühösen dobbant egyet, hogy „főnök, most már tényleg csinálni kellene valamit”, majd elsírja magát. A hatásos jelenetet követően a helyettes államtitkár bekopogtat a miniszterhez, és arra a közös elhatározásra jutnak, hogy kiadnak egy minisztériumi rendeletet. Ebben szigorúan arra intik az iskoláskor előtti intézmények vezetőit, hogy a járvány további terjedésének megakadályozása érdekében mostantól csakis a teljes felépülést tanúsító orvosi igazolással fogadjanak vissza korábban betegség miatt hiányzó gyerekeket. „Kötelező, nincs kivételezés, hívják össze a szülőket és közöljék ezt velük!”
Pratimo situaciju (Átlátjuk a helyzetet) – A minisztériumból jövő rendelet komoly dolog, az iskoláskor előtti intézmények vezetői üstöllést ki is plakátoltatják, hogy minden szülőnek kötelező megjelennie a rendkívüli, óvodaszintű szülői értekezleten. Meg is jelenünk cirka százan, és bepréseljük magunkat egy 30 négyzetméteres terembe, ahol az ovi főnővére szigorú tekintettel kezdi a „prevencióról” szóló előadás, miközben a vírusok és baktériumok vígan ugrándoznak az egymás intimszférájában ácsorgó emberek között. Szó esik lelkiismeretlen szülőkről, akik betegen küldik a gyereküket az oviba, ám elhangzik pár együttérző mondat is, hogy persze nem könnyű a szülőknek manapság, amikor mindketten dolgoznak és nincs kire bízni a betegeskedő gyereket, a betegszabadságot pedig alig fizetik, de stb. És hogy a minisztérium elrendelte: mostantól csakis orvosi igazolással fogadhatnak vissza az óvónők korábban betegség miatt hiányzó gyerekeket. „Kötelező, nincs kivételezés!”
Budimo ljudi (Gondoljunk embertársainkra) – Az okítás után bólogatás következik. Egyik-másik szülő még a nővérnél is keményebb hangot üt meg: vegye el a szociális ellátó a gyereket az ilyen szülőktől stb. Majd amikor a hivatalos álláspontot képviselők lecsillapodni látszanak, jönnek, előbb csak félénken, majd egyre hangosabban és határozottabban, a helyzetet árnyaló megnyilatkozások. „Igen ám, de a gyerekorvos azt szokta javasolni, hogy ne rohanjunk mindjárt a rendelőbe, ha kicsit belázasodik a gyerek; várjunk három napot, és ha a láz nem múlik, akkor jöjjünk; mivel igazoljuk a kimaradást, ha csak két napig tartott a rosszullét?” „Igen ám, de miért tegyük ki az éppen meggyógyult gyerekünket annak a veszélynek, hogy a túlzsúfolt várótermekben összeszedjen újra valamit?” „Igen ám, de ha az embernek három apró gyereke van, és minden köhécselés vagy szipogás alkalmával rohan az orvoshoz, majd gyógyulás után újfent az igazolásért, akkor évente” – egyik apuka kiszámolta – „hatvan napot kell a szülőnek a rendelőben rostokolnia.” „Igen ám, de a legtöbb háziorvos üres igazolást szokott adni a szülőknek, hogy otthon töltsék ki kedvük szerint; akkor meg mi értelme az egésznek?” „Igen ám, de ha magánorvos is adhat igazolást, akkor nem árt tudni, hogy a legtöbben már 1000 dinárért akár a gyerek megvizsgálása nélkül is kiadják ezt gond nélkül.” Ez utóbbi kijelentés miatt kisebb vita alakul ki, valaki ugyanis ismer olyan orvost, aki csak 500 dinárt kér, de ezt az 1000 dináros tarifára esküvő hitetlenkedve fogadja.
Snaćićemo se nekako (Megoldjuk valahogy) – Öt percnek sem kell eltelnie, hogy kiderüljön: ezt a szigorítást, finoman szólva, nem dolgozták ki túlságosan körültekintően. A főnővér először minden kérdésre csak mereven a hivatalos választ ismételgeti („minden esetben kötelező hozni orvosi igazolást”), de egyre inkább kiül az arcára a tanácstalanság, mert maga is rádöbben: a rendelet meghozói számos eshetőséggel nem számoltak, és dühvel vegyes irigységgel gondol az immár az osztrák Alpokban síelő minisztériumi közszolgákra, akik őt ilyen helyzetbe hozták. De ekkor hirtelen, egy kérdés formájában, megérkezik a mentőötlet: „Mi van akkor, ha a gyerek nem is beteg, csak éppen elutazunk egy hétre; ezt a hiányzást hogyan igazoljuk?” A főnővér szeme felcsillan, mert erre történetesen van hivatalos válasz: „Ebben az esetben a szülőknek kell igazolást írniuk, és azzal visszafogadják a gyereket az óvodába.” Morajlás támad, a főnővér és a szülők is cinkosan mosolyognak, néhányan félhangosan ki is mondják, amit nem szabadna, elég volna csak gondolni.
Ma pusti budale (Nem tudnak azok semmit) – És ezen a ponton tulajdonképpen véget is érhetne a szülői értekezlet, hiszen megvan a válasz arra a mindenkiben motoszkáló kérdésre, hogy vajon miként lehetne kijátszani ezt a rendeletet, de persze nem ér ezzel véget, mert sokak szükségét érzik annak, hogy a rendszert, azokat „ott fönn” hibáztatva saját lelkiismeretüket jó előre tisztára mossák, hogy majd amikor a kisebb influenza miatt otthon tartott gyereket ismét oviba küldik saját kezű igazolással, ne érezzék magukat kellemetlenül a hamis indoklás miatt („elutaztunk pár napra a rokonokhoz”).
Kako ćemo, lako ćemo (Majd lesz valahogy) – És az élet megy tovább. A járvány még eltart pár hétig, aztán, legkevésbé se a minisztériumi rendeletnek köszönhetően – melyet egy, maximum két hétig próbálnak, sikertelenül, betartatni – alábbhagy, úgyszólván magától megszűnik. Mert minden véget ér egyszer – meg persze jövőre újrakezdődik, lesz majd megint vakaródzás, szigorkodás stb., de – o tom potom. Fő, hogy a papírok stimmeljenek.
Utolsó kommentek