Nem mentem szavazni november 4-én a nemzeti tanácsi választáskor, pedig szavazhattam volna, hiszen szerepel a nevem a magyar választói névjegyzéken.
A döntésem oka egyszerű: megbizonyosodtam róla, hogy mind a Vajdasági Magyar Szövetség (értsd: Magyar Összefogás), mind a Magyar Mozgalom ugyanazt az álláspontot képviseli a magyar nyilvánosság központi kérdését illetően. A menekültekkel való xenofób riogatás, valamint az ezzel összefüggésben felbukkanó sorosozás pedig olyan vörös vonal számomra, amelynek áthágása fölött nem vagyok hajlandó szemet hunyni.
Mielőtt megjelent volna a Magyar Mozgalom hivatalos Facebook-oldalán az Egy baj van a gyógyszerekkel – messzire gurulnak című ominózus jegyzet – amely döntő szerepet játszott a távolmaradásomban – azt latolgattam, hogy a Magyar Mozgalomra szavazok. Nem azért, mert éppenséggel annyira elnyerte a tetszésem a választási programja (bár legalább voltak benne konkrétumok a jövőre nézve, nem úgy, mint a Magyar Összefogáséban), nem is azért, mert annyira makulátlan nevek szerepeltek a jelöltlistáján (bár talán több volt közöttük az olyan személy, akivel szívesen meginnék egy sört, mint ahány olyan, akire a kutyámat se bíznám rá), hanem egyszerűen azért, mert úgy gondolom,
a mindenkori hatalomnak szüksége van egy erős, ütőképes ellenzékre, amely kordában tartja őt, amennyire tudja, fékezi a mindenhatóság képzetétől megittasult tevékenységét, szisztematikusan vadássza az elkövetett hibáit, felhívja a nyilvánosság figyelmét, ha szabálytalanságokat, korrupciót, etikátlanságot észlel a rendszer működésében.
És minél több tagja, képviselője van egy ellenzéki tömörülésnek, annál hangosabban hallathatja a hangját, annál erőteljesebben tudja artikulálni az elképzeléseit, annál sikeresebben tud opponálni, korrigálni, fékezni és ellensúlyozni.
Ellenzék alatt pedig az MM-et értem, hiszen a Mozgalom ellenzékben maradása kezdettől fogva eleve elrendeltnek volt mondható. Aki egy kicsit is jártas a vajdasági magyar politikában, semmiképp sem hihette, hogy az MM-nek van esélye átvenni az Atlasz-hegységnyi pénzről diszponáló, a magyarországi és a szerbiai hatalmi struktúrába is bebetonozott, kiterjedt infrastruktúrával és mindenkor mozgósítható káderállománnyal rendelkező VMSZ-től (MÖ-től) a hatalmat – választói elégedetlenség, düh, frusztráltság ide vagy oda. Így aki az MM-re szavazott, azzal a tudattal tehette ezt, hogy szavazatával az ellenzéket erősíti. Én sem azzal a reménnyel szavaztam volna az MM-re, hogy akár elméleti esélye is volna a győzelmének.
Mindazonáltal, hogy a döntésemet meghoztam, senkit sem biztattam absztinenciára, nem agitáltam a távolmaradás mellett. A Családi Körben is csak azért mondtam el az álláspontom, mert kérdezték. Próbáltam tiszteletben tartani azt, hogy esetleg nem mindenkinek ugyanaz, illetve ugyanott húzódik a vörös vonala.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy a Magyar Nemzeti Tanács hatásköre mely területekre terjed ki, és hogy a menekültválság, illetve a Soros-terv nevű fantazmagória kezelése nem tartozik ide. Ám nem tudok egyszerűen csak legyinteni a menekültek betelepítésével való riogatásra, mondván: ez csak marketingfogás, kampány idején elmegy az ilyesmi, a Soros zSoldosainak titulált MM-esek – emberi gyarlóságból talán – egyszerűen nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy le ne üssék a VMSZ-hez, minden bizonnyal, semmilyen szálon nem kötődő ismeretlenek ellenplakátkampányának magas labdáját.
Nem, ilyet nem lehet csinálni. Fasisztoid retorikát semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad alkalmazni, mert ez teljes hitelvesztést eredményez – az én szememben mindenképpen, de hiszem, hogy sokakéban. Mint szorzáskor: bármekkora is a szorzandó, ha nulla a szorzó, az eredmény nulla lesz.
A Magyar Mozgalomnak be kellene látnia, hogy a VMSZ-t nem lehet jobbról előzni, egészen a pálya széléig le van uralva a jobb térfél. Miként a Fidesz, úgy az őt másoló VMSZ (MÖ) sem hagyott teret a széljobbos gondolatoknak. Az MM-nek le kellene mondania arról a stratégiáról, hogy „népszerű” széljobbos témákkal próbál elcsenni néhány szavazatot a VMSZ-től, de ugyanakkor megpróbálja megtartani progresszív, szabadságharcos arculatát. Nem fog menni. Nem ment.
Egy „néppárt”, mint amilyen a Fidesz, vagy nálunk kicsiben a VMSZ, ezt a Janus-arcúságot el tudja játszani, hiszen más mechanizmusok működtetik, mint a kis pártokat: az érdekösszefonódások, az üzleti és munkahelyi függő viszonyok felülírják az ideológiai elkötelezettségeket. Egy páréves, pozíciókkal és anyagi eszközökkel nem rendelkező politikai szervezet viszont csak akkor rúghat labdába, ha markáns irányvonalat képvisel; nem lehet rögvest gyűjtőpárttá válni, jobbról is, balról is szavazatokat remélni, különösen akkor nem, ha már alig van hely a nap alatt egy új párt/politikai szerveződés számára.
Ha a nemzeti tanácsi választásokon elszenvedett vereség (mert, valljuk be, a 35-ből megszerzett 5 mandátum nagyon messze van a faltól, amit át kellett volna törni) nem súlyosbítja az MM lépten-nyomon tetten érhető hitevesztettségét, demoralizáltságát, hanem, épp ellenkezőleg, felrázza egy kicsit a társaságot, s egy aktívabb és kreatívabb politikai szerepvállalással párosuló markánsabb ideológiai elköteleződést eredményez, akkor a négy év múlva megtartandó nemzeti tanácsi választáson még akár meglepetés is születhet.
E gyakorlatot lehetne egy népszerű Esterházy-idézettel kezdeni, miszerint „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”, és bocsánatot kérni, amiért ez a „bizonyos szint alá süllyedés” mégis megtörtént, majd sürgősen visszavonni a migráncsozó jegyzet állításait.
Utolsó kommentek